Rendezői világok találkozása | MITEM vendégjátékok: Berliner Ensemble, Dramaten (Stockholm)

Posted on 2019. május 11. szombat Szerző:

0


Blanche (Cordelia Wege) érkezik

Eszéki Erzsébet |

Két nagyszerű est is volt a MITEM (nemzetközi színházi fesztivál) utolsó hetén. A Berliner Ensemble A vágy villamosával tett ritkán látható színpadi intenzitás tanúivá, a stockholmi Királyi Drámai Színház Egy nyári éj Svédországban című előadása pedig finom lélektani drámát tárt elénk.

A Bertolt Brecht nevét viselő, patinás Berliner Ensemble a legrangosabb német színházak egyike. A 2017/18-as évad óta, amikor Oliver Reese lett az intendáns, vele pedig Michael Thalheimer, az egyik legjelentősebb német rendező amolyan „házi alkotó”, a Brecht-előadások mellett jórészt kortárs művek, mai témák állnak a középpontban.

A vágy villamosa Tennessee Williams 1947-es darabja, kortárs műnek tehát már nem nevezhető. Viszont erőltetett aktualizálás nélkül is húsba vágóan mai lehet, ahogy Thalheimer rendezése érzékeltette. Már maga a díszlet is rendkívül kifejező: rozsdás fal tölti be a színpadot, benne egy meredek, háromszögszerű beékelődésben játszanak a színészek (a díszlettervező, Olaf Altmann régóta állandó alkotótársa Thalheimernek).

Amint megjelenik itt Blanche, aki egy szál ruhában, bőrönddel állít be a húgához, Stellához, azonnal érzékeljük, milyen fizikai nehézséget jelent a mozgás ezen az erős lejtőn. Elképzelem, milyen nehéz lehet itt, a fal peremén akár csak megállni is, hát még felmászni vagy lefelé araszolni magas sarkú cipőben. Olykor kimegy vagy bejön valaki, de ajtót nem látunk – ebből a helyzetből nincs kiút.

Blanche felidézi a régi jólétet, amely a családi vagyon elvesztésével semmivé vált, így most számára se maradt más remény, mint hogy Stellához költözzön. A húga maga is szűkösen él gyári munkás férjével, Stanley-vel. A nincstelenné lett, a tanítói állásából is elbocsátott, túlfeszült Blanche próbálja hangsúlyozni kulturális fölényét és azt, hogy mennyire megveti a „polák” sógorát. Arról álmodozik, hogy felemelkedhet, kaphat valakitől szeretetet, de ő is tudja, hogy zsákutcában van. Ahogy Stanley szintén tisztában van ezzel és a saját zsákutcájával. Nem csoda, hogy a két vesztes egymást marja.

Sina Martens (Stella), Andreas Döhler (Stanley), Cordelia Wege (Blanche),

Két világ ütközik egymással, mindkettő a reménytelenséget, a kiúttalanságot hozza testközelbe. Blanche húga, Stella próbálja elsimítani a konfliktusokat, ő kedves és megértő, ellentétben az olykor hisztérikus nővérével, aki a 40 fokos hőségben is órákon át áztatja magát egy kádnyi forró vízben, hogy megnyugtassa az idegeit. Nem csoda, hogy mindez a végletekig ingerli Stanley-t, aki egyszer csak kifakad, és kikéri magának, hogy Blanche lenézően „polák”-nak nevezze őt. Ahogy mondja: Lengyelországban lengyelek élnek, nem polákok, ő pedig már a tengerentúlon született, lengyel bevándorló fiaként. Az önérzetében többször is megsértett Stanley-nek ahhoz, hogy tovább élhessen, vissza kell állítania a saját világrendjét, azaz el kell távolítania Blanche-t. De az a rend is csak illúzió. Még ahhoz is kapaszkodnia kell, hogy megálljon, talpon maradjon.

Cordelia Wege csodálatosan játssza Blanche törékeny, sebezhető, magát illúziókba ringató figuráját, egy lecsúszott élet sokféle árnyalatát mutatja fel. Stanley a dominanciáját, a fizikai erejét és erőszakosságát veti be, Blanche pedig a nőiség sztereotípiáit. Egyikőjüknek sincs reális önképe, és képtelenek az önreflexióra. Blanche hófehér, hosszú ruhában jelenik meg, mint ha ártatlan menyasszony lenne. A végén pedig szürkés kombinéban ül a hasadék legalján, s miközben piros rúzzsal keni össze magát, apatikusan, üres tekintettel mered maga elé. Nincs más út számára, csak a pszichiátria. Ez már a végállomás (a német cím így is szól: Endstation Sehnsucht, a vágy végállomása).

A záró, Stanley által ismételgetett mondat is csak önmaguk nyugtatgatása: „Ist doch alles gut!”. Minden jó, minden jó… Noha semmi sincs rendben. Sőt: a boldogság, a biztonság és a jólét csupán illúzió. Ugye, ismerős? Tennessee Williams kritikája az amerikai álomnak szólt, de a Berliner Ensemble előadása után nagyon is kortárs szerzőnek mondhatjuk.

Endstation Sehnsucht/BERLINER ENSEMBLE/Regie: Michael Thalheimer

Michael Thalheimer és csapata intenzív játékot teremt, miközben a színészek a fizikai határaikat feszegetik ebben a életellenes játéktérben (az előadás utáni beszélgetésen a főszereplő Cordelia Wege említette, hogy fizikailag is komolyan meg kellett birkózniuk a szerepükkel, két hét után olyan vádlijuk lett, mint a focistáknak). Nem csoda, hogy ebben zárt hasadékban olyanok a figurák, mint a ketrecbe kényszerített állatok.

A színészek mesélték az előadást követő pódiumbeszélgetésen, hogy Thalheimer szigorú rendező. Minden nap 100%-os munkát követelt tőlük, úgy kellett a legelső próbától fogva dolgozniuk, mint ha másnap lett volna a premier. A koncentrált munka meg is hozta a gyümölcsét: ritka intenzív, végig magas hőfokú előadást láthattunk.


T. Williams: A vágy villamosa. Rendező: Michael Thalheimer. Színészek: Andreas Döhler (Stanley), Sina Martens (Stella), Peter Moltzen (Mitch), Max Schimmelpfennig (fiatal pénztáros), Henning Vogt (Steve), Cordelia Wege (Blanche), Kathrin Wehlisch (Eunice) – Díszlet: Olaf Altmann, jelmez: Nehle Balkhausen, zene: Bert Wrede


Ahogy a stockholmi Királyi Drámai Színház (Kungliga Dramatiska Teatern) Dramaten előadásán is, igaz, merőben másképp. A világhírű színész, Erland Josephson Egy nyári éj Svédországban című darabja a Norvégiában született Eirik Stubø rendezésében másfél óra lélektani játék. Itt szintén indulatok feszülnek egymásnak, de sokkal visszafogottabban, Ingmar Bergman világára emlékeztető sűrűséggel.

Josephson (Thomas Hanzon), Lotti (Lena Endre)

Josephsont színészként ismerjük, főleg Bergman-filmjeiből, de közben folyamatosan írt, nem is akárhogyan. Darabjai, verses kötetei és önéletrajzi művei szép sikert arattak Svédországban. Nem járt színművészetire, ő más „iskolában” jutott el a színészet legmagasabb csúcsára. Mindössze 16 éves volt, amikor találkozott Ingmar Bergmannal, s ebből hat évtizeden át tartó együttműködés alakult ki. 1956-tól játszott a legrangosabb svéd színházban, a Dramatenben, ahol csaknem 75 szerepet alakított. Sőt: a Dramaten vezetője is volt 1966-tól 1975-ig. Dolgozott színházban és filmen is Bergmannal és más rendezőkkel, például Andrej Tarkovszkijjal, aki Gotlandon forgatta 1985-ben Az áldozat című filmjét. A Bergman-stábbal közös munkája inspirálta az Egy nyári éj…-t.

A szépen felépített előadás azt érzékelteti, hogyan tud elmorzsolódni az előítéletesség. Josephson testközelbe hozza a filmforgatás feszültségét és öniróniával láttatja saját magukat. Kritikusan, de szeretettel ábrázol mindenkit. A svéd színészek egyre ingerültebben várakoznak, szeretnének végre forgatni, vagy legalább beszélni „az orosszal” a szerepekről, de hiába várják a rendező instrukcióit. Tarkovszkij másképp dolgozik, mint ahogy azt a svéd csapat Bergmannál megszokta. (Bergman neve egyébként el sem hangzik.)

Különösen a Viktort alakító színész – Torkel Petersson kiváló játéka – feszült, ingerült, ami nem csoda, hiszen Eichmannt kellene alakítania, akivel nehéz azonosulnia. Tarkovszkij pedig csak vár, figyel, töpreng, nem mond semmit. Erik Ehn „az orosz”-ként nem valami karizmatikus rendező, viszont olyan, titokzatos figura, akiről elhisszük, hogy egy idő után meg lehet őt kedvelni. Sőt: talán éppen emiatt bele is lehet szeretni, ahogy ezt Lotti – Lena Endre – bevallja.

Thomas Hanzon a remek kis csapatból is kiragyog a játékával, olykor már külsőleg is hasonlít a fiatalabb Erland Josephsonra. Az előadás utáni pódiumbeszélgetésen ezt mondta: Erland mindig figyelmes volt, nyugodt és kedves, csupaszív ember. Nemcsak a tanácsaival, hanem a szeretetével és a jelenlétével, a lényével is segített a fiatalabbaknak.

Középen „az orosz” (Erik Ehn)

Az idegtépő várakozás közben mégis csak történik valami az unalmatkozó és feszült színészekkel: ahogy beszélgetnek egymással, közben sok mindent átgondolnak a művészetről, az életükről, az eltérő kultúrákról, a nyelvi korlátokról, és így szinte észrevétlenül fordul át a frusztráció, az ingerültség, ellenségesség – megértésbe, elfogadásba.

Viktor (Torkel Petersson)

A Dramaten svéd nyelvű műsorfüzetében Erland Josephsontól olvasható egy írás arról a különbségről, ahogy Tarkovszkij és Bergman dolgozott. Leírja, hogy az orosz rendező nyitott volt a meglepetésekre, a váratlan helyzetekre. Ebben alapvetően különbözött Bergmantól, aki a felvételekre alapos tervvel érkezett, a produkciók előkészítésekor a részletekig kidolgozott mindent. Josephson megemlíti: többen kérdezték tőle, hogy a Jelenetek egy házasságból párbeszédeiben improvizáltak-e, és ezt írja: „abban a filmben egyetlen szó se hangzott el, amely ne szerepelt volna a kéziratban”. Tarkovszkij ezzel szemben nyitott volt az improvizációkra. Ő maga sokszor változtatott, ha úgy látta jónak. Ez, persze, olykor őrületbe kergette a stábot…


E. Josephson: Egy nyári éj Svédországban. Rendező: Eirik Stubø. Színészek: Erik Ehn, Lena Endre, Nina Fex, Thomas Hanzon, Tova Magnusson, Torkel Petersson – Díszlet és jelmez: Erlend Birkeland, fényterv: Ellen Ruge


Különböző rendezői világok tárultak fel előttünk ezen a színházi fesztiválon. A német Michael Thalheimer izzó intenzitása, Tarkovszkij és Bergman merőben eltérő munkamódszere, vagy az évtizedek alatt Bergman alapos kidolgozottságához szokott svéd színészek és Tarkovszkij egymásra hangolódása. Ugyancsak érdekes rendezői szempontból a budapesti fesztiválon látott litván Kurafiak is: el tudom képzelni, hogy Eimuntas Nekrošius utolsó rendezése magával ragadóan költői lehetett. De a legendás litván rendező tavaly őszi halála óta az előadás szétesett. „Karbantartás nélkül” éppen a költőiségét veszítette el mostanra.

A különbözőségek mellett van azért hasonlóság is. Eirik Stubø bergmani árnyalatokkal és sűrűséggel, finom rezdülésekkel, merészen vállalt csöndekkel tárt elénk egy lélektani drámát. Ahogy a Berliner Ensemble előadásában is fontos a ritmus (Thalheimer egyébként dobolt valaha), úgy itt is jellemző a – másmilyen, lassabban hömpölygő, de – következetesen végigvitt ritmus és feszesség.

A vágy villamosában Blanche elbukott a végén. Az őt csodálatosan játszó Cordelia Wege viszont győzedelmeskedett. Az Egy nyári éj…-ben a darab és az előadás színészei is győzedelmeskedtek.

A fotók az anyaszínházak előadásain készültek: Matthias Horn (A vágy villamosa), Sören Vilks (Egy nyári éj…) Forrás: MITEM

Posted in: NÉZŐ, Színház