Margaret Atwood: A vak bérgyilkos (részlet)

Posted on 2019. április 30. kedd Szerző:

0


A híd

Tíz nappal az után, hogy véget ért a világháború, a húgom, Laura lehajtott kocsival egy hídról. A hidat épp javították: ő nyílegyenesen beleszaladt a Veszély-táblába. Az autó jó harminc métert zuhant a szakadékba, átszaggatva a friss levelekkel bolyhos fák koronáit, majd kigyulladt, és lebucskázott a szakadék alján csorgó patakba. A híd darabjai zuhogva hullottak utána. Laurából elszenesedett foszlányokon kívül nem sok maradt.

A baleset hírét egy rendőr hozta: a kocsi az enyém volt, a rendszám alapján egyenesen jutottak el hozzám. A rendőr igen tisztelettudóan beszélt: nyilvánvalóan ismerte Richard nevét. Azt mondta, elképzelhető, hogy a villamossínen csúszott meg a kerék, vagy a fék mondta fel a szolgálatot, de kötelessége tájékoztatni arról, hogy két tanú is – egy nyugdíjas ügyvéd és egy bankpénztáros, megbízható ember mind a kettő – állítja, hogy elejétől végéig látta az esetet Szerintük Laura egy éles és kétségkívül szándékos kanyart vett a kocsival, és olyan magától értetődő természetességgel hajtott le a hídról, mintha csak egy járdáról lépett volna le. Még a kezét is látták a volánon, mivelhogy fehér kesztyűt viselt.

Nem a fékkel volta baj, gondoltam. Laurának megvoltak a maga indokai. Nem mintha az ő indokai valaha is hasonlítottak volna másokéira. E tekintetben teljes könyörtelenség jellemezte.

– Gondolom, szükségük van valakire, aki azonosíthatja a holttestet – szólaltam meg. – Ott leszek, amint tudok. – A hangom higgadt volt, mintha magam is csak egészen távolról hallottam volna. Pedig a valóságban alig bírtam kipréselni magamból a szavakat; a szám zsibbadt volt, és egész arcom merev a fájdalomtól. Úgy éreztem magam, mint aki most állt fel a fogorvosi székből. Iszonyúan dühös voltam Laurára azért, amit tett, de a rendőrre is, amiért kimondatlanul értésemre adta, hogy ezt Laura tette. Forró szél fújt a fejem körül, a hajfürtjeim úgy libbentek fel és kavarogtak, mint vízbe hullott tintacseppek.
– Attól tartok, Mrs. Griffen, vizsgálat lesz az ügyben – mondta a rendőr.
– Ez természetes – feleltem. – De biztos, hogy baleset volt. A húgom nagyon rosszul vezetett.
Magam előtt láttam Laura sima, ovális arcát, szépen feltűzött kontyát s a ruhát, amelyet viselhetett: bubigalléros ingruhát, szolid színűt – tengerészkéket vagy acélszürkét vagy kórházzöldet. Vezeklő színeket – nem olyat, amilyet ő választott volna magának, hanem amit az intézetben adtak volna rá. Szinte láttam komoly félmosolyár, ahogy ámulva vonja fel a szemöldökét, mintha a kilátást csodálná éppen.

Meg a fehér kesztyűt: Poncius Pilátus-i gesztusát. Ő mossa kezeit. Tőlem és mindannyiunktól.
Vajon mire gondolhatott, miközben az autó kirepült a hídról, majd annak a zuhanás előtti, lélegzetvételnyi pillanatnak az erejéig ott függött a délutáni napfényben, csillogva, akár egy szitakötő? Alexre, Richardra, csalárdságra, apánkra és összeomlására; talán Istenre s a maga végzetes háromszögalkujára… Vagy arra a vékony köteg olcsó irkára, amelyet minden bizonnyal aznap reggel rejtett el abba a komódfiókba, ahol a harisnyáimat tartottam, tudván tudva, hogy csakis én találhatom meg.

Mikor a rendőr elment, felmentem a szobámba, hogy átöltözzek. A halottasházba kesztyű kell, kalap és fátyol. Valamivel el kell takarnom a szememet. Riporterek is lehetnek a ház előtt. Taxit kell hívnom. Richardot is figyelmeztetnem kellene az irodájában: helyes lenne, ha felkészülne egy részvétnyilatkozatra. Bementem az öltözószobámba: feketét kell felvennem, és zsebkendőre is szükségem lesz.

Kinyitottam a fiókot, akkor láttam meg az irkacsomót. Spárgával volt girbegurbán összekötve. Kibontottam. Észrevettem, hogy vacog a fogam, és egész testemet rázza a hideg. Nyilván sokkos állapotban vagyok, állapítottam meg.

Egyszerre Reenie jutott eszembe, még gyerekkorunkból. Ő volt az, aki bekötötte a sebeinket, ha megvágtuk, felhorzsoltuk, összezúztuk magunkat: Anya pihent vagy jótékonykodott valahol, ám Reenie mindig ott volt nekünk. Felnyalábolt minket, leültetett a fehér zománctetejú konyhaasztalra, a süteménytészta mellé, amit épp nyújtott, vagy a csirke mellé, amit darabolt, vagy a hal mellé, amit belezett, s egy nagy kocka barnacukrot nyomott a kezünkbe, hogy elhallgattasson minket. Hol fáj, mondd, angyalom?, kérdezte. Ne bömbölj! Nyugodj meg, és mutasd, hadd lássam!

Csak hát vannak emberek, akik nem tudják megmondani, hol fáj. Akik nem tudnak megnyugodni. Akik sohasem tudják abbahagyni a bömbölést.

The Toronto Star, 1945. május 26.

Kérdések a múlt heti halálos hídbaleset kapcsán

Különtudósítónktól

A szakértői vizsgálat megállapítása szerint a St. Claire hídon a múlt héten történt halálos kimenetelű baleset a véletlen műve volt. A huszonöt éves Miss Laura Chase nyugat felé haladt kocsijával május 18-án délután, amikor az megcsúszott, keresztülszakította a hídjavítási munkálatokat védő korlátot, majd a híd alatti szakadékba zuhant, végül lángra gyulladt. Miss Chase a helyszínen életét vesztette. Nővére, Mrs. Richard E. Griffen, a neves iparmágnás felesége elmondta, hogy Miss Chase súlyos, a látását is befolyásoló fejfájásokkal küszködött. Kérdésekre válaszolva kizárta, hogy húga alkoholos befolyásoltság alatt állt volna, mivel Miss Chase soha nem fogyasztott alkoholt.

A rendőrség véleménye szerint a balesethez valószínűleg egy kiálló villamossín is hozzájárult. Többen kétségeiknek adtak hangot arra vonatkozólag, hogy a városi hatóságok által hozott biztonsági intézkedések kielégítőek voltak-e, ám e kételyeket teljességgel eloszlatta Gordon Perkins főépítész szakavatott vallomása.

A baleset nyomán újra fellángoltak a tiltakozások az út e szakaszán futó villamossínek állapota miatt. Mr. Herb T. Jolliffe a helyi adózók képviseletében elmondta a Star riporterének, hogy nem ez volt az első szerencsétlenség, amelyet az elhanyagolt sínek okoztak, ezt a városi önkormányzat figyelmébe is ajánljuk.

A vak bérgyilkos

Írta: Laura Chase
Reincold, Jaynes & Moreau, New York, 1947

Prológus 

A lánynak ez az egyetlen fényképe róla. Egy barna borítékba csúsztatta, amelyre rá volt írva: Újságkivágások, a borítékot pedig bedugta az Évelők a sziklakertben lapjai közé, amit soha senki sem fog kinyitni.

Gondosan megőrizte a képet, hisz jószerivel ez minden, ami maradt neki belőle. Fekete-fehér, még azoknak a háború előtti ormótlan, dobozszerű villanó fényképezőgépeknek az egyikével készült, amelyeknek harmonikaorruk és szépen kimunkált, szíjaival és rafinált csatjaival szájkosárra emlékeztető bőrtokjuk volt A fényképen ők vannak ketten: ő és ez a férfi, egy pikniken. Piknik – ez van a kép hátára írva ceruzával, a férfi neve nem, sem az övé, csak annyi, hogy piknik. Tudja a neveket, felesleges leírnia.

Egy fa alatt ülnek, almafa lehetett talán; akkor nemigen foglalkozott vele. Fehér blúz van rajta, könyékig feltűrve, és bő szoknya, amit a térde köré gyűrt. Bizonyára fújt egy kis szél, legalábbis abból ítélve, ahogy az ing a testéhez tapad; de az is lehet, hogy nem a szél fújta, talán meleg volt. Igen, meleg volt. Ha a kép fölé tartja a kezét, még mindig érzi a belőle kicsapó hőt, mint amilyet egy nap melengette kő áraszt magából éjszaka.

A férfi világos színű kalapot visel, ferdén a fejébe húzva, ami így részben beárnyékolja az arcát. Napbarnított bőre sötétebb, mint az övé. Ő félig a férfi felé fordul, és mosolyog, úgy, ahogy emlékei szerint azóta sem mosolygott senkire. A képen nagyon fiatalnak látszik, túlságosan is fiatalnak, noha akkoriban egyáltalán nem tartotta magát annak. A férfi is mosolyog – foga úgy fehérlik ki a képből, mint egy sercenő gyufaszál lángja –, de a kezét felemeli, mintha játékosan elhessentené őt, vagy védené magát a fényképezőgéptől vagy attól a személytól, aki mögötte áll, hogy lekapja őket; esetleg épp azokkal szemben, akik valamikor a jövőben fogják nézni őt; átnéznek majd ezen a négyzet alakú, kivilágított, fényes papírablakon. Mintha tőle védené magát. Mintha őt védené. Kinyújtott, védekező kezéből egy cigaretta villan elő.

Mikor egyedül van, előveszi a barna borítékot, s az újságkivágások közül kicsúsztatja a fényképet. Az asztalra helyezi, és úgy bámul le rá, mintha kút vagy tó vizébe meredne – saját tükörképén túl kutatva valami mást, valamit, amit elveszített vagy elejtett, ami elérhetetlen, ám még látható, meg-megcsillan, akár ékszer a homokban. Megvizsgál minden részletet. A férfi ujjait, melyeket kifehérített a villanófény vagy a napsütés; ruháik redőit; a fák leveleit s a rajtuk függő kerek kis formákat – almák lettek volna mégis? A szúrós fűszálakat az előtérben. A fű akkor sárga volt, mert hosszú ideje nem esett már.

Margaret Atwood

A kép egyik szélén – először nem is venni észre – egy kéz. Csuklóban nyesi le a kivágás; úgy pihen a füvön, mint amit eldobtak, ottfelejtettek. Sorsára hagytak.

A ragyogó égen barna felhőnyom, akár egy krómozáson szétkent fagylalt. A férfi dohányfoltos ujjai. A távolban csillámló víz. Elsüllyedt immáron minden.
Elsüllyedt, mégis fénylik.

Fordította: Siklós Márta

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018