Kétszáztíz perc monoton költőiség | Kurafiak / Klaipeda Drámai Színház / MITEM

Eszéki Erzsébet |

Ha valaki arra kérne, hogy soroljak fel tíz színházi előadást, amely életre szóló élményt jelentett, ezek között két Hamlet is lenne. Az egyik Ljubimov legendás rendezése, a Taganka Színház előadása a világhírű színész-énekessel, Viszockijjal és a színpadot betöltő, hatalmas, súlyos függönnyel, a börtönország jelképével. A másik Hamletet 2000 novemberében láthattuk Budapesten.

A litván Meno Fortas társulata adta elő a Shakespeare-drámát a Vígszínházban, az Európai Színházi Uniós Fesztiválon, Eimuntas Nekrošius rendezésében. Az első, telt házas este után futótűzként terjedt el az előadás híre, másnaptól zsúfolásig megtelt a Víg nagy nézőtere, még a széksorok mellett, a két oldalon is sokan álltak.

A litván Hamletet 1997-ben mutatták be, megjárt minden fontos nemzetközi fesztivált, óriási sikereket aratott mindenhol. Nekrošius jól meghúzta a Hamletet, kihagyott szereplőket, az előadás mégis bő három és fél óra volt. De milyen! A hatalmas színpad közepén körfűrészre akasztott jégcsillár lógott, amelyből fagyos vízcseppek hullottak a színészekre. Gyertyák lobogtak a csilláron, a szikrázó vízpermeten átszűrődött a fény. Valóságos volt a jég, a víz, a színészek jéghideg vízben, meztelen lábbal jártak a színpadon. Szinte fizikai fájdalmat okozott a látványuk. Éreztük, hogy vérre menő, élet-halál harcot folytatnak. Csontig hatolt a színpadról áradó jeges világ.

A Hamletet alakító Andrius Mamontovas ismert litván rocksztár, nyers, vad, ösztönös figura volt. Nem a töprengő, mélázó, szerelmes Hamlet jelent meg előttünk. Egyáltalán: abban az előadásban nem a szöveg volt a lényeges, hanem a jég-, vas- és tűzvilág, a zajok és csöndek ritmusa, a némajátékok ereje és a zene. (A végzet hatalma című Verdi-opera kolostori kórusa tért vissza különböző hangszerelésekben.)

Nekrošius gondosan felépített mindent, őrületesen intenzív, fantáziadús előadást teremtett, tele remek ötletekkel, groteszk humorral. Elementáris művészi erővel hozta testközelbe a teljes reménytelenséget, könyörtelen, felzaklató ritmusú, fájdalmas és dermesztő volt az egész.

Ezek után óriási kíváncsisággal vártam a litván Klaipeda Drámai Színház Kurafiak című elődását az idei MITEM fesztiválon, Nekrošius rendezésében. A darab alapja Saulius Šaltenis regénye, az ebből készült színházi adaptáció a XVIII. századi Litvániába, a porosz fennhatóság alatti Kis-Litvániába vezet vissza. A színpadképet Nekrošius tervezte, a jobb oldalon egy ágy, a balon nagy, terített asztal, fölöttük két kopasz faág lóg. Az első fél órában jórészt a harangozót megtestesítő színész áll előttünk, ő Karvelis, a harangozó, aki rendszeresen fatuskót görget maga előtt vagy cipel magával, miközben a halált hívogatja. Hosszan meséli a történetmorzsáit, beszél, beszél. Mi meg csak olvassuk, olvassuk a sok szöveg fordítását a színpad fölötti kijelzőn.

A harangozó bevezetője után a ravatalozásra érkező szereplők a személyes történetfoszlányaikat mesélik, amelyek tele vannak mitologikus utalásokkal, legendákkal, babonákkal, titkokkal. Meg bűncselekményekkel, erőszakkal, árulással, a háború utáni nyomor és éhezés emlékével, rengeteg elhallgatással, hazugsággal.

Rendkívül nehezen áll össze a monoton, mozaikos elbeszélésekből a történet, még az is lassan, sokára derül csak ki, hogy ki kicsoda. Ezúttal nyomuk sincs a magukkal ragadó, erőteljes képeknek, pedig jó színháznál ezek maradnak meg az emlékezetünkben. Szó sincs elementáris színészi jelenlétről, intenzitásról. Aki a mesélés középpontjában áll, ő az ágyon szinte végig mozdulatlanul fekvő halott: Kristijonas, a lelkész.

A legelevenebb figura a fiatal Lottie, aki piros ruhájában elevenen mozog a színpadon, s akiről megtudjuk, hogy fiatalon megerőszakolták, egy mocsárba temették, ahonnan éppen a lelkész mentette ki. A harangozó, Karvelis szemtanúja volt az erőszaknak, később azonban hamisan tanúskodott, mert lefizették (de mire ezeket össze tudjuk rakni, addigra már többen elhagyták a nézőteret a mögöttünk lévő sorokból).

Šaltenis szövege olyannyira költői, hogy többször eszembe jut: szívesen elolvasnám. Olvasva biztosan jobban követhető, érthető lenne. De színházban, ahol a színpadon alig történik valami, és a színészek csak mondják-mondják litvánul a nehezen követhető szöveget? Ez a XVIII. századi, litvániai történet tele van elfojtott érzelmekkel, félelmekkel és varázslattal – csak kár, hogy a varázslat hiányzik a színpadi játékból. Élet és halál, a mindennapok zord valósága és legendák sorakoznak jelenik meg az elbeszélésekben, de nem érezzük, hogy az életnek vagy a halálnak tétje lenne.

Litvániában ez az előadás minden bizonnyal sokat jelentett a nézőknek, ott nyilván értették az utalásokat. Ott ez a darab biztosan nagy sikert aratott, fontos színházi esemény lehetett. DE: idegen nyelvi közegben ez a három és fél órás, erősen szövegközpontú, számunkra sokszor fölfejthetetlen utalásokkal teli előadás nemcsak hidegen hagy, hanem halálosan fáraszt is. Pedig a halállal való szembenézés és a nemzeti identitás izgalmas téma, akár a bőrünk alá is hatolhatna.

Talán túl nagy volt a várakozás bennem a régi Hamlet után, amely ma is elevenen él az emlékezetemben. Mint ha nem is ugyanaz a rendező állította volna színpadra azt a három és fél órás, bámulatosan intenzív Hamletet és ezt a hasonló terjedelmű, másmilyen lobogású Kurafiakat.

De, persze ugyanaz a rendező volt, csak eltelt közben két évtized. Ráadásul végleges lezárással, mert ezt a darabot már a halállal szembenéző Nekrošius vitte színre: ez volt az utolsó rendezése, 2018 novemberében meghalt. Nekrošius szándékát és rendezői elveit értem. Csak a budapesti fesztivál szervezőit nem értem, amikor egy ennyire erősen szövegközpontú, monoton narrációjú, nézőriasztó előadást hívtak meg.

Fotók: Dmitrij Matvejev (DM); Klaipeda Drámai Színház

Saulius Šaltenis: Kurafiak
rendező: Eimuntas Nekrošius
Klaipeda Drámai Színház – Klaipeda, Litvánia
MITEM, Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2019. április 26.