Csepelyi Adrienn: Belemenés (részlet)

Posted on 2019. március 14. csütörtök Szerző:

0


7. McManaman eligazol,
a galambok kirepülnek

A padláson legalább negyven fok van. A tetőt itt-ott sárga, levágott sarkú négyzetek tarkítják: hogy ne legyen vaksötét, üveglapokat építettek a palába, így aztán minden sárga fényben úszik, amitől még forróbbnak érezni a levegőt. Galambszag van. Apa már évekkel korábban betömte a két nyílást a homlokzaton, amin át beköltöztek a galambok, de a szaguk még mindig érezhető. Vagy csak képzelem? Amikor felköltöztem ide, az egyik kémény tövében találtam egy döglött galambot: mumifikálódott bőre ráfeszült a csontvázra, feje örök hanyatlásban száradt oldalra. El akartam temetni a padlás salakjába, de nem tudtam olyan mélyre kaparni, hogy elfedje a testet, így aztán visszatemettem a gödröt, a tetejére raktam a galambot, és néztem, ahogy terjeng a salakpor a sárgás fényben. Amikor apám tavaszonként feljött a padlásra, hogy egy fehér zsákba galambfiókákat gyűjtsön a tavaszi galambleveshez, én titokban mindig lementem sírni a kertbe. Nem szeretem a galambhúst, mondtam, dehogynem, mondták anyámék, mire megint elbőgtem magam. Végül a rémülten sípoló fiókák közül egyet megtarthattam magamnak. Nem tudom, létezik-e törékenyebb dolog a teremtésben, mint az épp csak pelyhedző galambfióka, amint rettegve várja a sorsát. A begyére rakom a bal kezem, a jobbal átfogom a szárnyait– nem mintha tudna már repülni, csak attól felek, hadonászni kezd, és baja esik –, és próbálom megnyugtatni. A pehelytollak és a tokok között érezni a forró, szinte áttetsző bőrt, látni, hogyan futnak alatta a hajszálvékony erecskék. Suttogni kell neki, és sokáig, jó sokáig így maradni, hogy megértse: nem kell az élete.

Hamar megszoknak. Némelyiket eleinte meg kell tanítanom enni, aztán már maguktól is nyelik a vizezett kukoricadarát. A frissen tollasodott galambnak semmi köze a városok mocsokban tipegő, csonkolt lábujjú galambjaihoz. Mintha egy másik állatfaj volna: tiszta és selymes, romlatlan, jó érzés beleszagolnia tollai közé. A legszebb mindig az, amikor már a vállamra szállnak, úgy lehet kimenni velük a szabadba. És pont ekkor kell őket útjukra bocsátani. Mielőtt késő.

Most már csak néhany tojáshéj emlékeztet rájuk a padláson. Az utolsó kettő – egy szürke és egy fehér, rozsdaszínű és fekete foltokkal a szárnyaknál – még vissza-visszajár. Leülnek a tévéantennára, és figyelnek. Pedig Apa ezért hajtotta el őket az elődeik által önkenyesen elfoglalt padlásról: az antenna miatt. Tönkretették.

Eleinte reklamáltam, aztán apám jelezte: a széttört antennavillák a meccsek vételi minőségét is épp úgy befolyásolják, mint bármely más műsorét, úgyhogy beletörődtem. Ez a természet rendje. McManaman eligazol, a galambok kirepülnek.

*

Először újságpapírt hordtam fel ide, beborítottam vele a salakot. Aztán szereztem néhány leselejtezett rongyszőnyeget, végül pedig két paplant. Most ezeken fekszem, és bámulom a darázsfészket a gerendák találkozásánál. Tegnap óta a kétszeresére építették. A kecskedarázs fullánkja nem kampós, így többször is képes használni. Egyszer a nyakamba esett egy kecskedarázsfészek, úgyhogy jól tudom: elsőre is épp eléggé fáj. Hamarosan meg kell szabadulnom tőle. De ez most várhat. Nemsokára meccs, és még be kell fejeznem a varrást.

Az elején könnyűnek tűnt a fehér póló oldalára meg az ujjaira kiszabni a piros és kék csíkokat. Ha a fonákját nem nézem, tűrhetően fest. Sosem értettem, Klári mama hogyan képes úgy hímezni, hogy a kézimunka fonákja ugyanolyan szép, mint a színe: én nem egyszer annyira próbálkoztam pontosan ott áthúzni a tűt, ahol kell, hogy hozzávarrtam a terítőt a vásznamhoz. Hát, ennek a fonákját se mutatnám meg Mamának. Kívülről, bizonyos távolságból azért egész pofás. Csak a gallér sikerült tragikusan: nem tudtam olyan kék anyagot szerezni, aminek tartása van, így aztán bármit teszek is, lekonyul.

Klári mamától kunyeráltam füles gombot, amire körömlakkal festettem fel a három oroszlános címert. Vagy valami olyasmit. Noha eszetlen luxusnak tűnt, vettem egy piros meg egy fehér lakkot is: a nyitó meccs előtt minden egyes körmömre felpingáltam a Szent György-keresztet. A nagy címer a mellkason határeset: bár a felső – golyóstollal rajzolt – oroszlán egy kissé deformálódott, a tíz apró labda és az oroszlánok piros karmai némileg javítanak az összképen. Alá filctollal írtam fel – egy Nemzeti Sportot gondosan becsúsztatva a textil alá, hogy ne üssön át a tinta –, hogy

ENGLAND
FIFA
WORLD CUP
FRANCE®
1998

Eleinte a 11-es számot, sőt még a McManaman nevet is fel akartam varrni betűnként, de aztán, okulva a gallér bágyadtságából, úgy döntöttem, inkább veszek még piros meg kék filctollat, és felrajzolom. Már csak a gombot kell felvarrnom, és kész. Azt már valahol az ujjaknál beláttam, hogy a tervem dugába dőlt: ez a mez sohasem fog úgy kinézni, mint az igazi. Mégis folytatom az egész lehetetlen vállalkozást, mert annyira vágyom arra, hogy viselhessem a nevet és a mezszámát, hogy az sem érdekel, sikerült létrehoznom a világ legrondább mezét. Úgy számolom, hogy ha csak az udvarra megyek ki benne, az utcáról olybá tűnik majd, van egy igazi angol válogatott mezem. A biztonság kedvéért a márkanevet és a bekarikázott ® betűt is odabiggyesztem a kissé kinyúlt pólóra, ha valakinek kétsége támadna afelől, mennyire nagyon eredeti.

Évának egy hazai francia válogatott mezt akartam csinálni Djorkaeff felirattal, de kék pólót nem találtam. Fehér viszont volt egy kisebb zsákkal, egy távoli rokon felszámolt turkálójából kaptuk, hogy majd jó lesz tornaórára. Így aztán idegenbelit kap. Most az Éva meze is ott lóg egy másik gerendán. Anya nem tudja, hogy elhoztam a vállfákat. A kollekcióm további két darabja egy Allez France! és egy France 98 feliratú szurkolói póló. A nyolcasnál már kicsit kezdett kifogyni a fekete filc.

Egy eredeti mez elképzelhetetlenül drága. Hetente egyszer bemegyek az üzletbe, ahol áruljak, és megnézem. A koreográfia ugyanaz: miután elterelésként már elegendő egyéb árut néztem végig (soha nem veszek semmit), a lehető legkisebb feltűnéssel odamegyek a mezhez, végigsimítom a bordázott anyagot, a dombornyomott címert a gombon, aztán visszarakom a vállfát a krómrúdra, és elköszönök, mintha megvehetném, de nem lennék meggyőződve arról, hogy megéri nekem ez a mez.
Ó, ha tudnák!
Az árkádok alatt, az árnyékban megállok egy kicsit, a mellemre teszem a kezem, behunyom a szemem, és próbálom lelassítani a szívverésem, mint a galambfiókákét. Az osztályban többeknek is van mezük: Valentinnek Ajax, Petinek Fradi például. Régóta tudom, hogy a világ igazságtalan, de sohasem éreztem még ennyire fájdalmasnak ezt. Egyik nap azt álmodom, hogy a kézzel varrott mezemben megyek be az iskolába, és mindenki kinevet. Így aztán a kész művet csak a házban merem felvenni. Egyebként a vébé csodálatos. Leszámítva, hogy június 30-án Anglia kiesik a nyolcaddöntőben.

Owen csodagóljánál ugrálok a tévé előtt, Beckham kiállításakor úgy ordítok, hogy közben már potyognak a könnyeim. Tessék, itt van megint: ugyanaz a dráma, ugyanaz a katartikus megsemmisülés, mint két éve az Európa-bajnokságon. Amikor David Batty kihagyja az utolsó tizenegyest, már ki is alakult a feltételes reflex: én vértanú vagyok, a futball fáj és éget, mindent ad és mindent el is vesz egyszerre. De ki akar már élni nélküle?

Anya a kezeit tördelve próbál vigasztalni, de tehetetlen. Azt mondja, akkor sírtam utoljára ennyire, amikor meghalt a teknősöm. Úgy zokogtam, hogy ő még abba is belement, hogy egy állítólag újságban olvasott tipp alapján kifőzhessem az elpusztult teknős páncélját emlékbe.

Valójában fogalmam sincs, honnan szedtem az egészet. A teknőspáncél forró víz hatására pikkelyeire válik szét, nem marad belőle, csak egy bizarr, csontvázszerű képződmény, felkunkorodott pikkelyek és sötétbarna, bűzös lé. Míg Anya a szag miatt kitárta a ház összes ablakát és ajtaját, én még hangosabban zokogtam: nem elég, hogy meghalt a teknősöm, de most már eltemetni sem tudom tisztességesen. A világbajnoki álmaim sem tudnak békében nyugodni. A kiesés estéjén álomba sírom magam.

Csepelyi Adrienn (Fotó: Kállai Márton/Könyvesblog)

Tizenegy hónappal később megkapom a mezt.

Anyáék elkövetik azt a hibát ugyanis, hogy megkérdezik, mit kérek a ballagásomra. Kérlelhetetlen vagyok. Nem akarok aranyláncot. Nem érdekel, hogy mindenki aranyat kap. Nem akarok semmi mást, csak úgy végigsimítani a bordázott anyagon, hogy tudjam: az enyém. Anya kispórolja valahogy az árát.

Első éjszaka abban alszom.

Csepelyi Adrienn: Belemenés
– Futball és egyéb társművészetek

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018