Laura Marshall: Ismerősnek jelölt (részlet)

Posted on 2019. február 11. hétfő Szerző:

0


1. fejezet

Az e-mail időzített bombaként landolt a laptopomon: Maria Weston ismerősnek jelölt a Facebookon.
Egy pillanatra elfeledkezem a Facebookról, csak az villog a szemem előtt: „Maria Weston a barátod akar lenni”. Ösztönösen lecsapom a laptop fedelét. Úgy küzdök a lélegzetvételért, mintha nedvességtől megduzzadt szivacs akadt volna a torkomon. Megpróbálok nagy levegőt venni, és visszanyerni az önuralmamat. Csak tévedésről lehet szó, hiszen ez lehetetlen. Óvatosan felhajtom a laptop tetejét. Reszket a kezem, újra megnézem az e-mail-fiókomat, minden kétséget kizáróan mered rám a puszta tény: Maria Weston ismerősnek jelölt.
Mostanáig átlagos napom volt. Henry Samnél tölti az éjszakát, így egész nap egy új ügyfél első tervvázlatával foglalkoztam. Az illető szeretné, ha a lakása a falaktól a szőnyegeken át egészen a kanapéig a bézs és a szürkésbarna különböző árnyalataiban pompázna, ugyanakkor nem akarja, hogy unalmasnak tűnjön. Amikor észrevettem, hogy e-mail érkezett, még örültem is, hogy egy kicsit eltereli a figyelmemet, reméltem, hogy üzenetet kaptam, és nem egy újabb ügynök akar valamit rám sózni. Most viszont hálás lennék a kéretlen reklámért, és szívem szerint visszatérnék a pár perccel korábbi lanyha unalomhoz. Csakis beteges tréfáról lehet szó. De ki tehette? Ki tartja viccesnek az ilyesmit? Egyáltalán, ki tudhatja, milyen hatással van rám egy ilyen üzenet?
Természetesen könnyen megoldhatnám a helyzetet. Elég lenne törölnöm az üzenetet, visszamennem a Facebookra, és anélkül, hogy megnézném az oldalt, elutasítanom a felkérést. Egyik részem üvöltve követeli, hogy itt és most vessek véget ennek, de a lelkem mélyén egy halk, rég eltemetett hang azt suttogja, látnom kell. Meg akarom érteni.
Tehát megteszem. Rákattintok a jelölés visszaigazolására, és egyenesen rámegyek az oldalra: Maria Weston Facebook-oldalára. A digitális korszak előtti, régi profilképet nyilvánvalóan szkennelte valaki. Maria zöld iskolai egyenruhát visel rajta, hosszú barna haját fújja a szél, az arcán halvány mosoly játszadozik. A képernyőt fürkészve válaszok után kutatok, de az oldal alig tartalmaz információt. Nincsenek ismerősei, és az oldalán a profilképe az egyetlen fotó.
Szenvtelenül tekint rám a számítógép képernyőjéről. Több mint huszonöt éve nem éreztem magamon ezt a hűvös pillantást, nem viszonoztam a tekintetét, amely bár nem tolakodóan, de felmér, és amely többet lát, mint amennyit meg szeretnék osztani a világgal. Eltűnődöm, vajon rájött-e valaha, mit tettem vele.
Az iskolaépület ismerős, mégis furcsa vörös téglái adják a hátteret, olyan, mintha valaki más emlékeihez tartoznának. Öt éven át mindennap ide jártam, aztán ez az időszak véget ért, és soha többé nem mentem arra. Mintha nem is létezett volna.
Nem tudom sokáig nézni az arcát, elkapom a tekintetem, egyéb látvány után kutatva körülnézek a konyhában. Felkelek, kávét főzök, megnyugtatnak a megszokott mozdulatok, behelyezem a sima, fényes kapszulát a gépbe, a szokásos, precíz mozdulattal megnyomom a gombot, és felmelegítem a tejet a tejhabosítóban. A nagyon kényelmes, nagyon középosztálybeli, alig középkorú életem csapdájában üldögélek. A divatos konyhai berendezések között, a hűtő melletti polcon egy fénykép van rólam és Henryről. A szelfi tavaly nyáron készült a medence partján, az első kettesben töltött nyaralásunkon: napsütötte bőrünk sós, a napi fagyiadag maradványaira tapadt por árnyékot rajzol Henry ajka köré.
Odakint, az erkélyajtó előtt az apró udvar felöltötte zord, késő őszi ruháját, a járólapok síkosan csillognak a korábbi ónos esőtől. Kudarcra ítélt kísérletemet a saját fűszernövények nevelésére a kicsorbult virágcserepekben meredező kiszáradt, megbarnult kórók tanúsítják, az alkonyati égbolt fakó, palaszürke lepedőként terül szét a kert fölött. Épp rálátok a toronyházak egyikére. Homályosan, ellenséges óriásként emelkednek itt-ott a Délkelet-Londonra jellemző viktoriánus sorházak fölé, amilyenben a mi lakásunk is található. Nagy gonddal alakítgattam ki ezt a helyet, ezt az otthont, ezt az életet. A kis, kéttagú családomat. Ha valamelyikünk elvész, a maradék már nem is tekinthető családnak. Mi tehetné tönkre mindezt, mi forgathatná fel és rombolhatná földig? Talán nem is kell hozzá olyan sok, mint gondoltam. Lehet, hogy elég egy enyhe taszítás, egy apró, alig érezhető lökés.
A halvány, galambszürke fal és a matt fa konyhapult nyugtalanítóan szívélyes. A kávéfőző a megszokott hangon zümmög, fél füllel hallom a konyhában reggeltől estig bekapcsolt rádióban a híreket: egy sportgyőzelemről, kormányalakításról, egy tizenöt éves kislányról beszélnek, aki öngyilkos lett, mert a barátja meztelen képeket tett fel róla az internetre. Elfintorodom a gondolatra, szégyenszemre megkönnyebbülés keveredik az iránta érzett részvétbe, amiért az én kamaszkoromban még nem létezett kamerás mobil. Az erkélyajtóhoz megyek, kinyitom a dupla ajtó egyik szárnyát, úgy érzem, friss levegőre van szükségem, de egy jeges fuvallat becsapja.
Elkészül a kávé, így kénytelen vagyok visszatelepedni a laptophoz, ahol Maria vár rám: kitartóan és kifürkészhetetlenül. Rászánom magam, hogy a szemébe nézzek, amelyben hiábavalóan kutatom a vele történtek legapróbb nyomát. Megpróbálok közönséges megfigyelőként tekinteni a fényképre: átlagos iskolás lány, a régi fénykép évek óta egy édesanya pohárszékén áll, hetenként portalanítják, majd újra a helyére teszik. Nem megy. Ismerem a sorsát, tehát nem tudok így tekinteni rá.
Maria Weston a barátom akar lenni. Talán mindig is ez volt a baj. Maria Weston velem akart barátkozni, de én cserben hagytam. Egész felnőtt életemben megbújt valahol a tudatomban, bár sikerült ügyesen távol tartanom, csupán elmosódott árnyék volt a szemem sarkában, majdnem kívül esett a látómezőmön, de mégsem teljesen.
Maria Weston ismerősnek jelölt.
Csakhogy Maria Weston immár több mint huszonöt éve halott.

2. fejezet

1989.Egész éjszaka ébren maradtam, a történtek jártak a fejemben, az, amit tettem. Vöröslött és szúrt a szemem a kimerültségtől, de nem mertem elaludni. Ha elaludtam, mindjárt fölriadtam, és egyetlen üdvözült, rettenetes pillanatig, az álom és ébrenlét határán sokszoros erővel törtek rám az emlékek.
Eszembe jutott az utolsó hajnal, amit Sophie ágyából néztem végig. Ez a mostani sokkal viharosabb és szelesebb volt. A nyári eső egész éjjel szakadatlanul zuhogott, a közeli fa ágai folyamatosan verték az ablaküveget. Nemcsak a kemikáliák tartottak ébren, bár még éreztem átkozott, nemkívánatos hatásukat az ereimben. Négy órája ültem a földön, sötét hálószobámba közben fokozatosan beszivárgott a halványszürke hajnal. Körülvettek az előző este rafinált előkészületeinek nyomai, amelyek korábban hívogatóan, az elfogadás és a helyeslés könnyed ígéretével kecsegtettek. Három ruha hevert az ágyon, a hozzájuk illő cipők félrehajítva árválkodtak a nagytükör előtt. Tunya tekintetem megpihent a foltos szőnyegen, ahová Sophie az új barnítópúderemet ejtette, én pedig ügyetlenül próbáltam feltörölni a szétszóródott maradványait egy poshadt vízbe mártott papír zsebkendővel.
A ruha, amit végül viseltem, most gyűrött csomóban hevert mellettem – régi pulóvert és leggingset húztam magamra. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek, cserepes ajkamra rúzsmaradványok tapadtak a mély, vérző repedésekben.
Csupán azért ücsörögtem ilyen régen a földön, mert képtelen voltam megmozdulni. Arra számítottam, hogy vadul kalapál majd a szívem, ehelyett mintha vasmarok szorítaná, már az is csoda volt, hogy egyáltalán képes dobogni. Minden kimértnek és lassúnak tűnt. Bármilyen gyorsan söpörtem egy hajtincset a fülem mögé, vagy csippentettem fel valamit a földről, mintha lassított felvételen mozogtam volna. Az agyam küszködve próbált értelmet találni a történtekben, a gondolataim lomhán tértek vissza az utolsó pár hónapra, és próbálták megfejteni, hogyan jutottam idáig.
Sejtésem szerint pár hónappal korábban kezdődött, amikor az új lány megjelent. A szünetben Sophie-t hallgattam, aki Claire Barnesszal és Joanne Kirbyvel beszélgetett, én magam nemigen szóltam közbe. A játszótér távolabbi végén ültünk egy padon. Ők hárman úgy feltekerték a szoknyájukat a derekuknál, hogy azt már szinte nem is lehetett szoknyának nevezni. Matt Lewis a játszótér túloldaláról figyelte Sophie-t, és pontosan tudtam, mire gondol. Az év első olyan napja volt, amikor a tavasz illata járja át a levegőt. A pad végén ültem, élveztem a nap sugarait az arcomon, és reméltem, nem várják el tőlem, hogy hozzászóljak. Az ég elképesztően kék volt, Sophie a másik két lánnyal együtt szinte ragyogott, őrületesen fényes hajukon megcsillant a napfény, sima bőrük aranylott. Természetesen tisztában voltak a hatással, amelyet keltettek, nem voltak annyira naivak.
Sophie megigazította a sminkjét, és a fiúról mesélt, akivel Claire Barnes szülinapi partija előtt jött össze előző hétvégén. Engem nyilvánvalóan nem hívtak meg. Claire és Joanne csak azért viselt el, mert Sophie a barátnőm volt, és néha úgy éreztem, mintha tíz körömmel kapaszkodnék ebbe a barátságba.
– Tulajdonképpen csókolóztunk, meg ilyesmi, aztán… nos, tudjátok, mi a legkínosabb dolog, ami egy fiúval megeshet? Hát az történt.
Claire és Joanne felvisított.
– Ó, te jó ég! – sopánkodott Claire. – Milyen kellemetlen! Tudod, hogy én akkor Markkal jöttem össze Johnny buliján? Akciózni kezdtünk, odalent voltam, tudjátok, leszoptam, de nem sok minden történt, így felnéztem, és tudjátok, mit láttam? Elaludt.
Sophie és Joanne hahotában tört ki, én is elmosolyodtam, hogy mutassam, értem a tréfát. Azt legalább tudtam, mi a szopás, még ha a részletek ködösek voltak is. Megpróbáltam elképzelni magam akció közben, még olyannal is, akit egyébként kedvelek, de nem ment. Először is fogalmam sem volt, hogy működik ez a gyakorlatban; mit kéne csinálnom a számmal, a nyelvemmel. Megborzongtam.
Claire úgy bújt össze a másik két lánnyal, mintha valami hatalmas bölcsességet készülne közölni velük.
– Rendben, nektek ez még új, de tudjátok, nekem már egy kicsit elegem van a szexből. Dan semmi másra nem hajlandó. Megértitek, hogy néha szeretnék bemenni a városba, moziba menni, ilyesmi…
Sophie és Joanne ügyetlenül próbált egyetérteni. Vicces, mert Sophie mindig megfontolt és összeszedett volt, de néha Claire társaságában észrevettem, milyen sebezhető, láttam a repedéseket a felszínen. Újabban hagyták, hogy velük tartsak iskola után a városba. Csapatosan haladtunk, de a folyó melletti keskeny ösvényen csak kettesével fértünk el, és ilyenkor éreztem, hogy Sophie és Joanne némán tolakszik, mind a ketten inkább Claire-rel szerettek volna párban lenni, mint velem.
Aznap estig még csak nem is csókolóztam, és emlékszem, azért imádkoztam, nehogy a többiek rájöjjenek. Sophie tudott róla, de nem hinném, hogy elárult. Legalább így nem próbáltak bevonni a hasonló beszélgetésekbe. Folyton rettegtem, hogy valami ostobaságot találok mondani, és elárulom a tapasztalatlanságomat. A szexuális ismereteim nagy részét a Tinivilág magazin lapjairól szereztem, bár a fene tudja, lehetett volna hasznosabb is. A szakember válaszol rovat írója mintha már feltételezte volna a téma alapjainak ismeretét, így olyan szavakat és kifejezéseket használt, amelyeknek a jelentésében nem voltam biztos. Gondolhatnánk, hogy az iskolai oktatás gondoskodik az alapismeretek elsajátításáról, de nem. Egészen mostanáig egy elavult, hetvenes években készült videót láthattunk a szülésről, amit kínos beszélgetés egészített ki arról, hogyan hatol be a pénisz a vaginába. Nos, ezzel még én is tisztában voltam. Az volt az egyetlen hasznosnak ígérkező óra, amelyen Mrs. Cook megtanította volna, hogyan kell óvszert húzni egy banánra, és mi történt? Mrs. Cook aznapra beteget jelentett, így be kellett érnünk a velünk egy évfolyamos másik osztály beszámolójával, akik egy héttel korábban foglalkoztak a témával.
Az új lányt Maria Westonnak hívták. Egész rendesnek tűnt, normálisan nézett ki az egyenruhája, nem volt szuperdivatos, de túl szabályos sem. Miss Allen Sophie-t bízta meg a pátyolgatásával, de ő csak megmutatta, hol vannak a mosdók és az ebédlő, és a továbbiakban hanyagolta. Esther Harcourt megpróbált Mariával barátkozni, de még az új lány is rájött, hogy a vastag szemüvegkeretes, elnyűtt ruhás Esther nem a megfelelő út a társadalmi beilleszkedéshez az iskolában. Fura volt arra gondolnom, hogy az általánosban még együtt lógtam Estherrel. Szerettem náluk lenni, mert az anyja megengedte, hogy órákat töltsünk az erdőben, bár vegetáriánus hippik lévén, mindig valami fura kaját kaptunk uzsonnára. Bizonyos szempontból hiányzott, rengeteget röhögtünk együtt. De akkor sem barátkozhattam vele tovább – kész rémálom.
Az ebédnél Sophie még csak nem is ült az új lány mellé, és már Esther is kerülte, mert Maria barátságtalanul viselkedett vele a délelőtti szünetben. Miközben a pénztárhoz közeledtem, szokás szerint felmértem az önkiszolgáló éttermet, és megpróbáltam kitalálni, hová üljek. Maria egyedül ült az egyik asztal végén, az asztal másik oldalán egy csapat igazi stréber, köztük Natasha Griffiths (vagy ahogy Sophie a narancssárga alapozója és fehér nyaka miatt nevezte, „Nyakig Vakolat”). Nyakig Vakolat az angol házi feladatáról szónokolt, amely Mr. Jenkins szerint fantasztikusan sikerült, és arról, hogy a tanár kérte, maradjon még ott óra után. (Naná: mindenki vén perverz bakkecskének tartotta.) Épp elhaladtam Maria mellett, és azon tűnődtem, odaülhetek-e Sophie mellé (a valamilyen rejtélyes oknál fogva menőnek számító sarokasztalnál ült Claire-rel és Joanne-nal a terem bal végében – általában kínos volt ide ülni, ha valakinek egy joghurtnál több étel volt a tálcáján), amikor elkaptam Maria pillantását. Héjában sült krumplit evett, közben Natasha szóáradatát hallgatta a Shakespeare-esszéjéről, és úgy mosolygott, mintha máris rájött volna, mekkora hantás ez a Natasha, én pedig valamiért lelassítottam mellette.
– Ül itt valaki?
– Nem, senki! – válaszolta, és a tálcáját odébb tolva helyet csinált nekem. – Ülj le.
Átraktam az asztalra a szégyenteljesen zsíros lasagnét a tálcáról, leültem, és a szívószál hegyes végét pattanásig döftem a dobozos almalé kis ezüstszínű nyílásába, mire egy csepp borostyánszínű folyadék szivárgott elő a lyukból.
– Milyen az első napod?
– Hát, elég jó; persze nehéz… gondolhatod…
Elhallgatott.
– Szóval szar – vigyorogtam.
– Hát igen – mosolygott megkönnyebbülten. – Nagyon szar.
– Korábban hová jártál? Elköltöztetek?
Maria elmélyülten összpontosított a krumpli héjának felvágására.
– Igen, Londonban laktunk.
– Ó, értem – mondtam. Az érettségi évében elég fura időpont a költözésre az április.
Az új lány tétovázott.
– Akadt egy kis problémám néhány lánnyal.
Éreztem, hogy nem szeretné, ha erőltetném a dolgot, így nem is tettem.
– Nos, itt mindenki elég rendes – füllentettem. – Nem lesz ilyen gondod. Páran be szoktunk menni a városba suli után, te is velünk jöhetnél.
– Ma nem lehet, a bátyám értem jön a suli elé, és együtt megyünk haza. De máskor szívesen mennék.
Ebéd után matek volt az első óra, és Sophie a mosdóban lebonyolított pletykaparti után frissen sminkelve, Christian Dior Poisonjától émelyítően illatozva becsusszant mellém. Elmeséltem neki, hogy beszélgettem Mariával, és elhívtam, hogy tartson velünk a városba. Sophie felém fordult.
– Elhívtad, hogy jöjjön velünk? – kérdezte fenyegetően éles hangon.
– Igen… nem baj? – Próbáltam úrrá lenni remegő hangomon.
– Claire tud erről? – Nem… Eszembe sem jutott, hogy valakinek kifogása lenne ellene.
– Először megkérdezhettél volna, Louise.
– Bocs, én azt hittem… most jött, és… – Zavaromban igazgatni kezdtem a könyveket az asztalon, hatalmába kerített a pánik. Mit tettem?
– Tudom. De máris hallottam róla ezt-azt, a régi iskolájában történtek bizonyos dolgok.
– Ja, az! Beszélt róla. – Talán így rendben lesz. – A fele sem igaz.
– Legalábbis ő így gondolja, ugye? Elmondta, miről van szó?
– Nem – ismertem be lángoló arccal.
– Hát ez az. Talán tisztáznod kéne a dolgokat, mielőtt mások nevében is meghívsz valakit.
Egy darabig némán folytattuk a matekfeladatok megoldását, bár észrevettem, hogy Sophie átkukucskál a vállam fölött, és lemásolja a válaszaimat.
– Történetesen ma nem is tud velünk jönni – kockáztattam meg végül. – A bátyjával találkozik.
– Hallom, ő is egy kicsit elvarázsolt fazon. Egyébként ma én sem megyek a városba. Claire-rel van programom.

Laura Marshall

Engem nem hívtak meg erre a titokzatos programra, így csak hallgattam. Meglepett, hogy Sophie nem érzékeli a pórusaimból sugárzó hőt, amit a belőlem áradó döbbenet és aggodalom keltett.
Megszólalt az óra végét jelző csengő, ő fellapátolta a cuccait, és egyenesen elindult a következő órára. Tőlem el sem köszönt a nap végén, kuncogva belekarolt Claire Barnesba, és vissza se nézett. Rettenetesen megrémültem, hogy talán elszúrtam a barátságunkat. A francba, a francba, a francba. Mit műveltem?

Fordította: Alföldi Zsófia

Laura Marshall: Ismerősnek jelölt
21. Század Kiadó, Budapest, 2018