Csernus Imre: A harcos – Életrajz és lélekrajz (részlet)

Posted on 2019. január 25. péntek Szerző:

0


Apámtól kaptam lenyomatot

Amíg önmagamat nem szeretem, addig igazából mást sem fogok tudni szeretni. De hogy szeressem önmagam, ha az életem különböző területein hazudozok magamnak? A hazugság megint a felelősség előli menekülés jele, mert simítom a múltamat, hogy ott minden szép és jó volt. Az életem egy pontján elkezdett érdekelni, vajon mitől lettem én opportunista bizonyos helyzetekben. Miért lettem befolyásolható? És akkor kutatni kezdtem, keresni a szüleimnél, a nagyszüleimnél azokat a nagyon fontos élethelyzeteket, amikor önmaguk álmait valamilyen szinten vagy teljesen feladták. Olvastam valahol, hogy a személyiségszerkezet egyharmada genetika, kétharmada szocializáció függvénye. Hogy a szülők hogyan reagálnak egy adott racionális és érzelmi konfliktusban, azt mi kölyökként megtanuljuk, leutánozzuk a gesztusokat, a mondatokat, a hozzáállásokat. Ám amíg minderre a saját életemet illetően rájöttem, addig nagyon-nagyon sok önbecsapáson mentem keresztül. Ahogyan fejlődtem és ismertem fel a szülőkről való érzelmi leválás szükségességét, úgy értettem meg azt is, hogy amit én szépnek gondoltam, az valójában nem mindig volt az.

Jó pár évvel ezelőtt volt egy rövid ideig tartó kapcsolatom egy lánnyal, aki azt mondta, hogy valami nincs velem rendben, és hogy menjek el valakihez. Mondjuk én is éreztem, hogy valami nem stimmel, csak nem tudtam megfogalmazni sem, hogy mi. Sőt hangoztattam, hogy nekem mint Csernus Imrének semmi bajom nincsen. Akkoriban már ismert vagy inkább hírhedt voltam. Így aztán kerestem egy férfi pszichiátert, mert valahogy úgy éreztem, fontos, hogy férfi legyen. Egyébként nehéz dolog bárkinek segítőt ajánlani, mert ez bizalmi ügy. Ha azt mondom valakinek, ő az, akiben megbízhatsz, miközben a másiknak valamilyen gesztusa vagy kommunikációs stratégiája az illetőnek nem megfelelő, nagyon kellemetlen, ha kényszerből benne marad a helyzetben, csak mert én oda küldtem. Éppen ezért nem szoktam szakembert ajánlani. Mindig saját tapasztalatszerzés, hogy elmegyek valakihez, s ha érzem, hogy megbízhatok benne, akkor ott maradok, ha pedig nem érzem, hogy megbízhatok benne, akkor nem maradok ott. Én is abszolút intuitíven választottam. Elballagtam hozzá, kétszer jártam nála, de már az első alkalommal egy kérdésével úgy szétdurrantott, hogy atomjaimra estem szét. Ezt a két órát végigsírtam, mert a felszínre került az apámhoz fűződő, látszólag szeretetteli, racionális információk átadására irányuló, de érzelmileg számos pszichotraumával tarkított, brutális kapcsolatom. Akkor még élt az apám, s ott, a pszichiáternél megtanultam rá haragudni, elküldeni őt a francba, majd megbocsátani neki, és elfogadni, hogy az ő élete az övé, úgy fogja leélni, ahogyan leéli.

1966. március 2-án születtem Verbászon, egy vajdasági kisvárosban. Anyám még egyetemista volt, amikor megszülettem. Zágrábban a fogorvosi egyetemre járt, oda, ahol később diplomát szerzett. Ott ismerkedett meg apámmal, aki a születésem idején orvosként szolgált a hadseregben. Így kerültém csecsemőként én is Zágrábba, s ha anyám tanult vagy bent ült az előadásokon, a csoporttársnői és barátnői vigyáztak rám. Anyám ezt nehezen tudta feldolgozni, úgy érezte, elhanyagol, holott nem hanyagolt el, egyszerűen így hozta az élet. Anyám polgári családból származik, az édesapja üvegesmester volt, holott katolikus pap akart lenni. Kisfiúként nagyon szerettem a nagyapámat, annyira, hogy amikor meghalt, annyira megrendített az elvesztése, hogy megesküdtem, pap lesz belőlem. A nevét az egész Vajdaságban ismerték, az elsők között vett autót, a 60-as években Opellel járt, a 70-es években már Mercedesszel. Sokszor zaklatták hivatalos helyekről, hogy honnan van a pénze, honnan szerezte a vagyonát. Ő meg elmondta nekik, hogy hajnaltól késő éjszakáig dolgozik, innen a jólét. Nem tudom, hittek-e neki, de sokáig nem hagyták békén, még a halála előtt pár hónappal is bírósági tárgyalásra kellett mennie. Az ő halála indított el valójában ezen a pályán, mert évekig nagyon féltem attól, hogy rákban halok meg, de erről majd később. Anyámék hárman voltak testvérek, a nagybátyám Zágrábban el, vegyészmérnök, a nagynéném Magyarországon lakik, jogász, mindhárman már nyugdíjasok.

A szüleim házassága gyakorlatilag két ellentétes ember találkozása volt. Apám abszolút materialista beállítottságú és érzelmileg zárkózott ember volt, anyám pedig vallásos, de olyan, akinek az érzések az igazán fontosak. Amikor összekötötték az életüket, megállapodtak abban, hogy apám nem szól bele a leendő gyermekek vallásos nevelésébe. Az apám fiatalember korában, mint mindenki, szeretett volna valamit elérni. Úgy választotta az orvosi hivatást, hogy a szülei földművesek voltak a Délvidéken, és továbbtanulás előtt azt mondták neki, hogy vagy orvos leszel, vagy paraszt maradsz. Aző szemükben az orvos volt a non plus ultra. Az apám viszont mérnök szeretett volna lenni. Érdekes, a szüleim korosztályában sorra derül ki mindenkiről, hogy egész mást akart volna csinálni, mint amit végül csinált, kivéve anyámat. Mindemellett remek orvos lett belőle. Még egyetemista koromban történt Budapesten, hogy a sors egy olyan embert hozott az utamba, akinek apám mentette meg az életét. Fantasztikus érzés volt.

Akkor még nem láttam át, hogy abban a pillanatban, amikor az apám nem állt a sarkára, nem állt ki önmagáért, akkor épp ott feladta a vágyait. Nem vállalt felelősséget sem az érzéseiért, sem a gondolataiért, hanem meghajlott. Ez a megalkuvás. És az egész életét ebben a megalkuvásban élte le. Hiába volt jó orvos, nem szerette szívből, amit csinált, és mindig kitalált különböző mérnöki dolgokat, amikről azt hitte, hogy megváltja vele a világot. Folyamatosan agyalt valamin, maga szerelte az autóit, bütykölgetett mindenféle szerkezeteket. Alapvetően racionális beállítottságú ember volt, aki az érzéseket mélyen elásta önmagában. A frusztráció is, ami időről időre kirobbant belőle. Mivel egyetlen gyerek volt, és ahogyan az egyetlen gyerekeknél azóta is látom, hogy kinyalják a feneküket, nála is ez történt. Éppen ezért, amikor kicsi voltam, nem volt szabad otthon hangoskodni délután, merthogy zavarom az apám nyugalmát, délutáni sziesztájat. Sokszor előfordult, hogy ha mégis hangoskodtunk, akkor agresszívan felkelt és rendet teremtett a kölykök között, akár meg is vert minket. A pszichoterapeutánál is az robbant ki belőlem, hogy ott van egy nyolcvan-kilencven kilós felnőtt, miért üt meg egy tízkilós gyereket, amikor sokkal erősebb nála. Csak azért, mert a gyerek játszik? És akkor ott megsirattam.

Már nem haragszom rá, de mindig mondtam anyámnak, hogy érzelmi hitelesség szempontjából nekem nem volt apám. Fizikálisan volt, a szeretetét pénzzel fejezte ki, de abból, amire igazából szükségem lett volna, hogy érzelmi vagy racionális tanácsot adjon, nekem nagyon kevés jutott. Kisgyerekként félős, visszafogott srác voltam, és mint legidősebb gyereket, anyám óvott, védett, próbált távol tartani tőlem mindent, ami rossz vagy ami negatív. Ez az anyatigris-magatartás azzal járt, hogy túlságosan rám telepedett, az érzelmeit túlontúl is kimutatta felém. Igazi parasztgyerek apám viszont a földműves szülők mellett valószínűleg nem kapta meg azt az érzelmi hátteret, ami minden gyereknek járna. Sokáig azt hittem, hogy nem szeret engem. Aztán amikor elindultam Budapestre, hogy elkezdjem az egyetemet, ott, a szabadkai buszmegállóban apám némán átölelt, és a szeme furcsán csillogott. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeret, csak nem tudta kimutatni.

Mindennek megvan az előnye és a hátránya is. Annak, hogy nem adott ilyen jellegű iránymutatást, a pozitív oldala az, hogy amiről utólag már tudom, hogy abszolút kudarcra volt ítélve, mondjuk az adott párkapcsolatom, ott én továbbra is mentem előre, és soha nem adtam fel. Igaz, hogy ez valószínűleg köszönhető a kíváncsiságomnak is, meg annak, hogy nem törődtem bele, ha valamit nem tudok, inkább újra és újra csináltam. Ezért nősültem meg három rossz házasság után negyedszer is. Nem bánom az előző házasságaimat sem, mert az a három házasság szükségszerű volt. Mindegyikbe úgy mentem bele, hogy az lesz az igazi, csak nem tudtam fontos, engem is befolyásoló érzelmi dolgokról meg fel nem ismert tulajdonságokról. Ha nem tanítottak meg valamire, akkora saját tapasztalataimból leszűrve tanultam meg véleményt formálni róla.

Anyám sokszor haragszik is rám, hogy az apámról hogy beszélhetek így. Ő úgy gondolkodik, hogy ami a családban történik, arról nem beszélünk, az maradjon a négy fal között, mert különben mit fognak szólni az emberek. Én viszont önmagamnak tartozom elszámolással, és ezért mondhatom ezt. Nagyon hálás vagyok az apámnak azért, hogy én létrejöttem, és azért is, hogy az iskoláztatásomat segítette. De hogy milyen ember lettem, az annak köszönhető, amit nem kaptam meg. Ez valójában egy negatív öntőforma. Sokan megfogalmazzák, hogy nincsenek hiteles szüleink. Nincsenek hiteles szüleink abban, hogy nem magyarázták el, hogyan és merre induljak el, mit csináljak, nem világosítottak fel szexuális szempontból, nem fűzték össze az érzelmi szálakat, nem beszéltek a tulajdonságokról, a feldolgozás szükségességéről, arról, hogy mi a harmónia, mit jelent a belső béke. Ebbe az öntőformába viszont én már bele tudok tölteni.

Dr. Csernus Imre (Forrás: unalomfilozofiak.blog.hu)

Az, hogy a szüleim valamilyen területen nem hitelesek, számomra nem a világvége, hanem egy viszonyítási pont megteremtődése. Az is a felnőttség része, hogy abbahagyom a szüleim hibáztatását. Mégis gyakran előfordul, hogy valaki siránkozik, mert pozitív vagy pozitívnak tűnő példát lát, hogy neki volt apja, nekem nincs. Abban a pillanatban az ego elkezd kiabálni, hogy szegény én, miért nem lett nekem is?! Ahelyett, hogy felismerné, hogy ez az ő élete, így kell elfogadnia, ahogy van, mert az okos ember azzal főz, ami van. Miért haragudjak, ha én ebből a szempontból húzósabb élmények által, de mégiscsak egy lenyomatot kaptam, más meg mást.

Dr. Csernus Imre: A harcos – Életrajz és lélekrajz
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018