Roberto Bolaño: 2666 (részlet)

Posted on 2019. január 20. vasárnap Szerző:

0


Így aztán Pelletier és Espinoza, akik úgy jártak Bolognában, akár két szellem, következő londoni útjuk során – mondjuk úgy, zihálva, mintha álmukban vagy a valóságban, de szakadatlanul futnának vagy kocognának – megkérdezték Nortont, hogy ő, a szeretett Liz, aki ezúttal nem mehetett el Bolognába, szereti vagy kedveli-e Pritchardot.

És Norton azt felelte, nem. És aztán azt is mondta, hogy talán igen, hogy nehéz határozott választ adni e tekintetben. És Pelletier meg Espinoza azt mondta, hogy nekik muszáj tudniuk, egyszóval határozott megerősítésre van szükségük. És Norton azt kérdezte, miért éppen most érdeklődnek Pritchard felől.

És Pelletier meg Espinoza azt felelte, már-már a sírás határán, hogy ha nem most, akkor mikor?

És Norton erre azt kérdezte, féltékenyek-e. És ekkor ők azt felelték, hogy ez mindennek a teteje, hogy ennek semmi köze a féltékenységhez, és hogy barátságuk természetét tekintve szinte sértő, hogy féltékenységgel vádolja őket.

És Norton azt mondta, csak kérdés volt. És Pelletier meg Espinoza azt felelte, eszük ágában sincs ilyen sértő vagy gáncsoskodó vagy rossz szándékú kérdésre felelni. És aztán elmentek vacsorázni, és mindhárman többet ittak a kelleténél, boldogok voltak, mint a gyerekek, és a féltékenységről meg annak végzetes következményeiről beszélgettek. És a féltékenység elkerülhetetlenségéről is beszélgettek. És arról, hogy szükség van féltékenységre, mintha a féltékenység valami késő éjszakai késztetés volna. Hogy a gyengédségről és a nyílt sebekről ne is beszéljünk, melyek alkalmanként és bizonyos emberek számára ínyencfalatok. Aztán a kijáratnál taxit fogtak, és tovább diskuráltak.

A taxis pedig, egy pakisztáni fickó, az első percekben csak csendben nézte őket a visszapillantó tükörben, mint aki nem hisz a fülének, aztán a saját nyelvén mondott valamit, és a taxi elhaladt a Harmsworth Park és az Imperial War Museum mellett, majd a Brook Drive-on, aztán az Austral és a Geraldine Streeten ment tovább, majd megkerülte a parkot, ami, akárhogy nézzük is, teljességgel fölösleges volt. És amikor Norton közölte vele, hogy eltévedt, és megmondta, melyik utcákon kell mennie, hogy helyesbítse az irányt, a taxis megint elhallgatott, nem suttogott tovább érthetetlen nyelvén, hogy aztán elismerje: valóban, ez a London névre hallgató labirintus egészen megzavarta.

Ennek hallatán Espinoza arra vetemedett, hogy azt mondja: a taxis akaratán kívül, naná, Borgest idézte, aki egyszer Londont labirintushoz hasonlította. Erre Norton ellentmondott, hogy még jóval Borges előtt Dickens meg Stevenson is ezzel a trópussal utaltak Londonra. Ezt azonban a taxis szemlátomást már nem volt hajlandó tolerálni, mert azon nyomban közölte, hogy neki, aki pakisztáni, nem kell ismernie azt a nevezetes Borgest, és az is könnyen lehet, hogy soha életében nem olvasta a nevezetes Dickens és Stevenson urakat, és még az is meglehet, hogy még nem ismeri elég jól Londont meg az utcákat, és ez okból hasonlította labirintushoz; viszont nagyon is tisztában van vele, mit jelent az illendőség meg a tisztesség, és hogy a hallottak alapján a jelenlévő hölgy, vagyis Norton, híján van az illendőségnek meg a tisztességnek, és ennek az ő országában neve is van, mégpedig ugyanaz, ahogy Londonban is hívják az ilyesmit, micsoda véletlen, és hogy ez a név nem más, mint a kurva, bár ugyancsak megengedett a lotyó, ribanc vagy rüfke kifejezés is, és hogy az itt jelen lévő uraknak, akik kiejtésükből ítélve nem angolok, ugyancsak van neve az országában, és ez a név pedig a strici vagy kerítő vagy futtató.

Ez a szónoklat, túlzás nélkül állítható, meglepte az archimboldiánusokat, akik csak egy idő elteltével tértek magukhoz; mondjuk hogy a taxis a Geraldine Streetnél átkozódott, ők pedig a Saint George’s Roadnál jutottak szóhoz. És a szavak, amelyeket végül sikerült kimondaniuk, a következők voltak: azonnal állítsa meg a taxit, kiszállunk. Vagy inkább: állítsa meg ezt a mocskos kocsit, mi inkább gyalog megyünk. Ezt a pakisztáni késlekedés nélkül meg is tette: amikor leparkolt, lecsapta a taxiórát, és bejelentette utasainak, hogy mivel tartoznak. Ezt az utolsó tettet vagy zárójelenetet vagy elköszönést Norton és Pelletier – akik meglehet, még mindig bénultan álltak a sértő meglepetés hallatán – nem gondolták különösnek, Espinozánál azonban jócskán kiverte a biztosítékot, így aztán amikor kiszállt, feltépte a taxi első ajtaját, és erőszakosan kirángatta a vezetőt, aki nem számított efféle reakcióra egy ilyen jól öltözött úrtól. Még kevésbé számított arra az ibériai rúgásözönre, ami záporozni kezdett rá: ezeket először csak Espinoza osztotta, de aztán amikor elfáradt, Pelletier is beszállt, Norton kiáltozása ellenére, aki azt hajtogatta, hogy az erőszak nem old meg semmit, sőt ellenkezőleg, a verés után a pakisztáni csak még jobban utálja majd az angolokat, ám ez szemlátomást nem hatotta meg Pelletier-t, aki nem volt angol, és még kevésbé Espinozát, bár miközben rugdosták a pakisztánit, angolul sértegették, és a legcsekélyebb mértékben sem izgatta őket, hogy az ázsiai összegörnyedve fekszik a földön, egy rúgás meg még egy rúgás, dugd föl az iszlámot a seggedbe, ott a helye, ez a rúgás itt Salman Rushdie-ért (e szerzőt amúgy mindketten inkább rossznak gondolták, ám úgy vélték, helyes, ha megemlítik), ez a rúgás a párizsi feministák kedvéért (a kurva életbe, álljatok már le, kiáltotta nekik Norton), ez a rúgás a New York-i feministák kedvéért (a végén megölitek, kiáltotta nekik Norton), ez a rúgás Valerie Solanas szelleme kedvéért, te rohadt szemétláda, és így tovább, míg a pakisztáni el nem vesztette az eszméletét, és feje a szeme kivételével minden nyílásából vérzett.

Amikor abbahagyták a rugdosást, néhány pillanatig életük legkülönösebb nyugalmában fürdőztek. Olyan volt, mintha végre megejtették volna a ménage à trois-t, amiről annyit fantáziáltak.

Pelletier úgy érezte magát, mint aki elélvezett. Espinoza árnyalatnyi különbséggel úgyszintén. Norton, aki a sötétben nézte, de nem látta őket, mintha többszörös orgazmust élt volna át. A Saint George’s Roadon elhaladt néhány kocsi, ám ők láthatatlanok maradtak mindenki előtt, aki abban az órában autón ment el mellettük. Az égen egyetlen csillag sem látszott. Mégis világos volt az este: mindent részletesen láttak, még a legapróbb dolgok körvonalait is, mintha egy angyal hirtelen éjjellátó szemüveget tett volna rájuk. Bőrüket simának érezték, érintésre lágynak, pedig a valóságban mindhárman izzadtak. Espinoza és Pelletier egy pillanatig azt hitte, megölte a pakisztánit. Szemlátomást Norton agyán is ilyesmi futhatott át, mert a taxis fölé hajolt, és a pulzusát kereste. A mozgás, a lehajlás úgy fájt neki, mintha minden csont elmozdult volna a lábában.

Egy társaság érkezett dalolászva a Garden Row felől. Nevetgéltek. Három férfi és két nő. Ők nem mozdultak, csak a fejüket fordították arra, és vártak. A csapat elindult feléjük.

– A taxi – mondta Pelletier –, a taxihoz jönnek.

Csak ebben a pillanatban vették észre, hogy világít a taxi belső lámpája.

– Gyerünk – mondta Espinoza.

Pelletier átkarolta Norton vállát, és segített neki felállni. Espinoza már a volánnál ült, és sürgette őket. Pelletier betuszkolta Nortont a hátsó ülésre, aztán ő is beült. A Garden Row-i csapat egyenesen arrafelé tartott, ahol a taxis hevert.

– Él, lélegzik – mondta Norton.

Espinoza beindította a kocsit, és eltűntek onnan. A Temze túloldalán, az Old Marylebone környéki egyik kis utcában hagyták a taxit, és egy darabig gyalogoltak. Szerettek volna beszélni Nortonnal, hogy elmagyarázzák neki, mi történt, de a lány még azt sem engedte meg, hogy hazakísérjék.

Másnap reggel, miközben bőséges reggelijüket fogyasztották a szállodában, valamiféle hírt kerestek a lapokban a pakisztáni taxisról, de sehol sem említették az esetet. Reggeli után a bulvárlapok nyomába eredtek, de azokban sem találtak semmit.

Felhívták Nortont, aki már nem tűnt olyan dühösnek, mint éjjel. Azt bizonygatták, hogy aznap délután sürgősen találkozniuk kell. Hogy valami fontosat kell elmondaniuk neki. Norton azt felelte, hogy ő is szeretne valami fontosat elmondani. Hogy agyonüssék az időt, jártak egyet a környéken. Pár percig azzal szórakoztatták magukat, hogy a Middlesex Hospitalnál a ki-bejáró mentőautókat bámulták, minden bejövő betegen és sérültön a helybenhagyott pakisztáni vonásait vélték fölfedezni, mígnem ráuntak, és immár nyugodtabb lelkiismerettel sétára indultak a Charing Crosson a Strand irányába. Ahogy ilyenkor természetes, bizalmas vallomásokat tettek. Kölcsönösen kitárták a szívüket. Leginkább az aggasztotta őket, hogy a rendőrség a nyomukra akad, és végül elkapja őket.

– Mielőtt kiszálltam a taxiból – vallotta be Espinoza –, egy zsebkendővel letöröltem az ujjlenyomataimat.

– Tudom – felelte Pelletier –, láttalak, és én is ugyanazt csináltam: letöröltem az ujjlenyomataimat, és Liz ujjlenyomatait is.

Roberto Bolaño

Újra meg újra végigvették – egyre nyugodtabban – azon események láncolatát, amelyek addig sodorták őket, hogy végül megverték a taxist. Pritchard, ez kétségtelen. Meg a gorgó, az ártatlan és halandó Medusza, akit elválasztottak halhatatlan nővéreitől. Meg a burkolt és nem annyira burkolt fenyegetés. Meg az idegesség. Meg annak a tudatlan nyomorultnak a sértegetése. Jól jött volna egy rádió, hogy értesüljenek a legfrissebb eseményekről. Arról az érzésről is beszéltek, ami mindkettőjükön úrrá lett, amikor a földön fekvő testet ütötték. Az álom és a szexuális vágy keveréke. Talán arra vágytak, hogy megbasszák azt a szerencsétlent? Dehogyis! Sokkal inkább olyan volt, mintha saját magukat basznák. Mintha önmagukban kotorásznának. Hosszú körömmel, üres kézzel. Bár ha az embernek hosszú a körme, még nem azt jelenti, hogy feltétlenül üres volna a keze. Ők azonban ebben az álomféleségben csak kotorásztak, kotorásztak, szöveteket szaggatva, ereket tépve és létfontosságú szerveket tönkretéve. Hogy mit keresnek? Nem tudták. És abban a pillanatban nem is érdekelte őket.

Roberto Bolaño: 2666
Fordította: Kutasy Mercédesz
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016