Hendrik Groen: Amíg élünk (részlet)

2014. december 31., szerda
A statisztikák szerint – a Holland Egészségügyi Tájékoztatót lapozgatom – az év utolsó napján egy nyolcvanöt éves holland férfinak nyolcvan százalék esélye van arra, hogy megérje 2015. december 31-ét.
Megteszem, amit tudok, de ha a holnap megkezdett naplóm nem tart ki az év végéig – és erre egy az öthöz az esély –, reklamációt nem fogadok el.

2015. január 1., csütörtök
Evert azelőtt a legszívesebben kutyapiszokba, sőt lócitromba dugva robbantott petárdákat, de mostanában alig találni egyet-egyet az utcán. Csak azt sajnálja nagyon, hogy a mai rakétákhoz képest régen milyen kis vackokkal kellett beérnünk.
– Jó eséllyel tolószékestül röpíteném magam a levegőbe, de például petárdából szívesen meggyújtanék néhányat a hallban – szólt hozzá a tűzijátékokról szóló, napok óta tartó vitához.
A lakók petíciója ellenére Stelwagen igazgatónő meg sem próbálta elérni, hogy a nyugdíjasotthonunk környékét petárdamentes övezetnek nyilvánítsák. Az üzenőfalra kitett rövid válasza szerint „nem adekvát” az időzítés. „Van benne valami”, mondogatták néhányan, főleg azok, akik nem tudják, mit jelent az, hogy adekvát. Mások szerint Stelwagen csupán nem szereti, ha nemet mondanak neki az önkormányzatnál.
Az Öreg, de még nem halott (ÖDNH) klubunk Evert szociális lakásán ünnepelte a szilvesztert, ahol főzni és sütni is lehet – a nyugdíjasotthon szobáiban mindkét tevékenység tiltva van. Két olyan mesterszakáccsal a körünkben, mint Ria és Antoine, bűn volna akár csak egyszer is elszalasztani a főzőcskézés lehetőségét.
Háromnegyed tizenkettőkor kényelmesen átsétáltunk Graeme szobájába, aki a klub tagjai közül a legmagasabban, az ötödik emeleten lakik. Az erkélyéről megcsodáltuk a tűzijátékot, Evert pedig, mindannyiunk nevében, egy kis világítórakétát lőtt ki, hogy így adjon hangot az igazgatósággal szembeni lázadásnak. Nagyon szép volt.
Kíváncsian várjuk, ki árul be minket.
Edward önként felajánlotta, hogy ha kell, odaáll a szőnyeg szélére az igazgatónőnél, és még a szokásosnál is érthetetlenebbül beszél, a klub következő ülésére pedig írásban számol be az ott történtekről.
Egyszóval: remek volt a hangulat.
Éjjel kettőkor kerültem ágyba. Jó pár évtizede nem maradtam fenn ilyen sokáig. Bravó, Hendrik!

Január 2., péntek
A tavalyi év minden egyes napjából hiányzik valami. Előtte, 2013-ban mindennap hű maradtam a naplómhoz. A napi egy (vagy másfél) óra írástól úgy éreztem, hasznos feladatom van. Talán a kötelezettségek hiánya jellemzi a legjobban az idősotthonok világát. Mindent elintéznek helyettünk. Gondolkodni sem kell. Pudinggá változik az élet, amit gondolkodás nélkül lapátolunk magunkba. Csak kanalazunk, és nyelünk.
Sokan vannak, akik elégedettek ezzel az állandósult all-inclusive vakációval, de számomra, néhány barátommal együtt, nem sok örömet nyújt a folyamatos henyélés.
Úgy döntöttem, hogy 2015-ben ismét naplót vezetek. Egyrészt a napi kötelezettség kedvéért, másrészt azért, mert így kénytelen leszek érdeklődve, nyitott szemmel és füllel járni, követni a nyugdíjasotthonunk és a nagyvilág eseményeit. Mindennap munkához látok, és szépen sorba rendezem a gondolataimat. Az agytorna a szellemet is frissen tartja. Tavaly néha eszembe jutott, milyen kár, hogy nem írom le, ha egy nyugdíjas csak csetlik-botlik, a személyzet pedig ügyet sem vet rá, vagy ha az igazgatónő fennhéjázva viselkedik a beosztottaival. Idén viszont kedvet is kaptam az íráshoz.

Január 3., szombat
Az egyik ápolási otthon igazgatója példás őszinteséggel írja az újságban: „Jelenlegi körülményeink között nem tudunk megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a társadalom a hivatásos idősgondozással szemben támaszt.”
Vagyis: elkerülhetetlen, hogy néha későn cserélnek ki egy pelenkát, nyoma vész egy műfogsornak, vagy kénytelenek valakit az ágyához szíjazni. Igazán sajnáljuk. Ha a kákán is csomót keresők, a szenzációhajhász újságírók vagy az ápolási otthonokat felügyelő harminckét szerv valamelyike jobb körülményeket akar, győzzék meg a hollandok többségét, hogy fizessenek több társadalombiztosítási járulékot. Sok sikert!
Személyesen mutatom meg a cikket az igazgatónőnek.
Meglepő, ugye? Jó fiú Hendrik már a múlté. Bátor Hendriknél még nem tartunk, de tavaly, Eefje temetésén úgy határoztam, búcsút intek a finomkodásnak. Egyre gyakrabban kimondom, amire gondolok, és ez általában nagyon jó érzés. Előtte azért mély lélegzetet kell vennem, a szívem a torkomban dobog, és egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán fejest ugrom a mélybe, hogy ujjongva bukkanjak elő a vízből. Az Öreg, de még nem halott klubunk támogatása elengedhetetlen segítség. Különösen Everté, aki a legjobb barátom, és a legkevésbé sem esik nehezére, hogy kimondja, ami a szívét nyomja – ő a legfőbb támaszom és oltalmazóm.
Ezúttal is szörnyű telet jósolnak. A kemény telet ígérő, rendszeresen tévesnek bizonyuló előrejelzések ellenére ezt a jóslatot is halálosan komolyan veszik. A lakótársaim megkezdték a felhalmozást: a szekrényekben dugig áll a csokoládé, a sütemény, a gyümölcslé és a vécépapír. Az utóbbi azért, mert a megszorító intézkedések miatt újabban magunknak kell gondoskodnunk róla. Mostanában mindenki óvatosan törölget, és viseli is ennek minden következményét. Amit megspórolunk a papíron, azt elveszítjük a mosószeren.

Január 4., szombat
Stelwagen, az igazgatónő már meg sem lepődik, ha kéretlenül a figyelmébe ajánlok egy újságcikket. Amúgy önmaga jó hírén kívül, aminek a házon belüli béke és a lakók elégedettsége a záloga, semmi nem érdekli. Tudja, hogy tisztában vagyok ezzel. És azt is tudja, hogy megvan a magam kis hátországa, amit okosabb nem lebecsülnie. Nem is teszi.
Az igazgatóság és az ÖDNH klub között csöndes, finom háború zajlik – hol az egyik fél könyvel el kisebb győzelmet, hol a másik. Senkinek nem áll érdekében a nyílt összecsapás. Ehhez túl nagy a tét.
– Nahát, Groen úr. Ismét olvasott valamit, ami hasznos lehet?
– Igen. Egy érdekes cikket, amit az egyik kollégája írt. A gondozói rendszerrel kapcsolatos elvárásokról és az erről való őszinte kommunikációról szól.
– Elkötelezettje vagyok az őszinte, nyílt kommunikációnak, amikor csak lehetséges. Természetesen a köz érdekét messzemenőkig szem előtt tartva.
– Nos, igen, bár a közérdek fogalmába sok minden belefér.
– Ahogy mondja, Groen úr.
Nagyjából ilyen hangnemben diskurálunk. Általában kell utána néhány perc, amíg összeszedem magam, de megéri. Egy kis adrenalin sosem árt.

Január 5., hétfő
Tegnap szép idő volt, úgyhogy kipróbáltam, el tudok-e még sétálni a padokig. Négyszáz métert kell megtennem az első padig, utána hatszázat a másodikig, végül ismét négyszáz métert vissza, a kiindulópontig. Körülbelül.
Nem ment könnyen, de sikerült. Az akciórádiuszom egy éve változatlan, de bátran állíthatom, hogy az én esetemben haladást jelent a stagnálás.
Rám kétségtelenül igaz: lassan járj, tovább érsz. Így például nem esek össze két pad között. Szépen, komótosan sétálni, de közben mégis fürgének tűnni: nem lehetetlen. Járókeretről hallani sem akarok, megfelel nekem a sétabot, ami egykor az apámé volt, és amit a kelleténél mindig egy kicsit magasabbra emelek két lépés között. A padon ülve pedig kihúzom magam. Hiú Hendrik. A jó ég tudja, mire.
Kifejezetten élvezem a mindennapos naplóírást. Örülök, hogy ismét tollat ragadtam, bánom már, hogy egy évig semmit nem írtam.
Ahogy a feleségem mondogatta: „Te főleg azt bánod meg, hogy mit nem csináltál.”
A következő napokban nagy vonalakban áttekintem a 2014-es évet, már ami az öregotthonban történteket illeti.

Január 6., kedd
Két nap sem telt 2014-ből, mikor túl voltunk az év legnehezebb eseményén: Eefje temetésén. A drága úgy feküdt a ravatalon, mint egy gyönyörű, öreg Hófehérke, mielőtt a koporsófedél örök árnyékot nem vetett rá.
A búcsú-istentisztelet visszafogott volt, szép zene szólt, megindító szavak hangzottak el. De mindez alig nyújtott vigaszt.
Leginkább azért nem volt kedvem írni, mert hiányzott nekem Eefje. Bármikor ültem is a gép elé, jóformán csak az ő nevét tudtam leírni. Sok időnek kellett eltelnie, hogy enyhüljön a fájdalom.
Az év második legfontosabb eseménye az volt, amikor Grietjét novemberben átköltöztették „a túloldalra”, a lezárt ápolási részlegbe. Alzheimer úr sajnos előbb bekeményített, mint vártuk. Grietje egyre gyakrabban volt eltájolva. Szó szerint, mint amikor például egy másik emeleten kereste a régi lakását, és átvitt értelemben is, amikor már nem tudta, mire való egy teáskanna. Mindvégig sokat nevettünk. Zavarában is jó kedve volt. Sosem veszítette el a türelmét. Amikor átköltöztették, akkor is vidáman lépegetett a kézikocsi mellett, amire a holmiját pakolták.
Bárcsak mindenkit így érne utol a demencia! De amikor meglátogatom Grietjét, látom, hogy ő az egyetlen rózsaszál a túloldali csalánosban.

Hillegomban a Den Weeligenberg ápolási otthonból néhány demens most önálló lakásba költözhet. Persze nem maradnak felügyelet nélkül, de akkor is különös hír. Egyszer jól körülnéztem a lezárt épületszárnyunkban, de egyetlen embert sem láttam, akire jó szívvel rábíznám egy lakás kulcsát. Hacsak nem valamiféle katasztrófahelyzetet szeretnénk szimulálni, mint amilyenekkel árvízre, robbanásra vagy tűzvészre szoktak felkészülni. Lehet, hogy Hillegomban egyszerűen csak rájöttek, hogy néhány öreget idő előtt zsuppoltak ápolási otthonba?
Quintné, az otthon hivatásos pesszimistája szerint merénylet készül Ferenc pápa ellen. Határozottan, mézes puszedlivel teli szájjal jelentette ki:
– Nem éri meg az év végét, akárhogy imádkozunk is érte – köpködte szerteszét a darabkákat.
Evert száz euróban akart fogadni vele, hogy Jézus Krisztusnak ez a szimpatikus földi helytartója 2016. január elsején ugyanígy él és virul majd, mint most, de ekkor már Quintné nem volt annyira biztos a dolgában.
Be kell vallanom, kifejezetten szimpatikus nekem ez a Ferenc, már csak azért is, mert egy 1984-es Renault 4-essel jár.
Vajon mi lett azzal a hülye pápamobillal?

Hendrik Groen: Amíg élünk
– A 85 éves Hendrik Groen újabb titkos naplója
Libri Kiadó, Budapest, 2018