Siri Hustvedt: Amit szerettem (részlet)

Posted on 2018. december 8. szombat Szerző:

0


||  EGY  ||

Tegnap megtaláltam Violet Billnek szóló leveleit. Bill egyik könyvének lapjai között rejtőztek, onnan hullottak a padlóra. Évek óta tudomásom volt a levelekről, de sem Bill, sem Violet nem árulta el, mi áll bennük. Azt viszont elmondták, hogy néhány perccel az ötödik és egyben utolsó levél elolvasása után Bill meggondolta magát Lucille-lel kötött házasságával kapcsolatban, kilépett a Greene Street-i ház ajtaján, és egyenesen Violet East Village-i lakására ment. Amikor a kezemben tartottam a leveleket, úgy éreztem, olyan dolgok rejtelmes súlya húzza őket, melyeket elvarázsoltak az újra meg újra elmesélt történetek. Már rossz a szemem, és hosszú időmbe telt elolvasni őket, de végül sikerült kibetűznöm minden egyes szót. Amikor letettem a leveleket, tudtam, hogy ma nekilátok e könyv megírásának.

„Miközben ma a műterem padlóján feküdtem – írta Violet a negyedik levélben –, néztelek, ahogy festesz engem. Mialatt a vásznon dolgoztál, a karod, a vállad és különösen a kezed figyeltem. Azt akartam, hogy fordulj meg, gyere oda hozzám, és dörzsöld meg úgy a bőrömet, ahogy a festéket dörzsölöd a képen. Hogy nyomd hozzám erősen a hüvelykujjad, úgy, ahogy a vászonhoz, és az járt a fejemben, hogy ha nem teszed meg, megőrülök – de nem őrültem meg, te pedig akkor nem értél hozzám, egyetlenegyszer sem. Még kezet sem fogtál velem.”

A képet, amelyről Violet a levélben írt, huszonöt évvel ezelőtt pillantottam meg egy Prince Street-i galériában, a SoHóban. Akkor még nem ismertem sem Billt, sem Violetet. A csoportos kiállításon bemutatott képek többsége minimalista munka volt; ezek nem érdekeltek. Bill képe egymagában függött az egyik falon. Nagy méretű festmény volt, nagyjából két méter széles és két és fél méter magas, egy fiatal, földön fekvő nőt ábrázolt egy üres szobában. A könyökére támaszkodott, és valamit nézett a festmény keretén túl. A vászonnak erről az oldaláról ragyogó fény áradt be a szobába, és megvilágította a nő arcát és mellkasát. A keze a szeméremcsontján nyugodott, és amikor közelebb léptem, láttam, hogy egy apró taxit tart ebben a kezében – a New York utcáin közlekedő sárga taxi miniatűr mását.

Körülbelül egy percbe telt, amíg megértettem, hogy valójában három személy van a képen. Észrevettem, hogy jobbra hátul, a vászon sötét oldalán, egy nő lép ki a képből. A kereten belül csak a lába volt látható bokától lefelé, ám a papucscipőt, amit viselt, kínos gonddal dolgozták ki; miután felfedeztem, folyton visszatért rá a tekintetem. A láthatatlan nő éppen olyan fontossá vált, mint az, amelyik uralta a vásznat. A harmadik személy csupán egy árnyék volt. Egy pillanatra a saját árnyékomnak hittem, de aztán rájöttem, hogy a művész festette a képbe. A szép nőt, aki mindössze egy férfipólót viselt, valaki nézte a vásznon kívülről, egy szemlélő, aki feltehetően éppen ott állt, ahol én, amikor észrevettem a hasára és a combjára vetülő sötét árnyat.

Elolvastam a kicsiny, géppel írott kártyát a festmény jobb oldalán: William Wechsler: Önarckép. Először azt hittem, hogy a festő tréfál, de aztán meggondoltam magam. Lehetséges, hogy a férfinév mellett álló cím az alkotó nőies részére utal, vagy talán valamifajta hármas énre? Talán a két nő és a szemlélő burkolt narratívája közvetlenül a művészről szól, vagy az is lehet, hogy a cím egyáltalán nem is a kép tartalmára vonatkozik, hanem a formájára. A kéz, amely a képet festette, elrejtőzött a festmény egyes részeiben, más részletekben pedig felfedte magát. A nő arcának fotografikus illúziójában, a láthatatlan ablakon beáramló fényben és a papucscipő hiperrealizmusában eltűnt. A nő hosszú haja azonban erőteljes piros, zöld és kék foltokból álló vastag festékszövevény. A cipő és fölötte a boka körül vastag fekete, szürke és fehér csíkokat vettem észre, amelyeket talán késsel vittek fel, a tömör, színes ecsetvonásokban pedig egy férfi hüvelykujjának nyomait fedeztem fel. Úgy nézett ki, mintha a mozdulat hirtelen, már-már erőszakos lett volna.

Az a kép most itt van velem, a szobában. Ha elfordítom a fejem, láthatom, noha gyengülő látásom megváltoztatta. Körülbelül egy héttel azután, hogy megpillantottam, kétezer-ötszáz dollárért megvásároltam a kereskedőtől. Erica talán egy méterre állhatott onnan, ahol most ülök, amikor először látta. Nyugodtan szemügyre vette, és így szólt:

– Mintha valaki más álmát néznénk, nem?

Amikor Erica kijelentése után a képhez fordultam, arra lettem figyelmes, hogy az egymással keveredő stílusok és az elmozduló fókusz csakugyan az álmokban tapasztalható torzulásokat idézik fel bennem. A nő ajka szétnyílt, és a két első foga enyhén előreállt. A művész csillogó fehérre és egy kissé túl hosszúra festette, szinte mint egy állatét. Ekkor vettem észre a zúzódást a nő térde alatt. Már azelőtt is láttam, de abban a pillanatban a lila árnyalat, amely az egyik szélén sárgászöldre vált, magára vonzotta a tekintetem, mintha ez a kis sérülés lett volna a festmény tulajdonképpeni tárgya. Közelebb léptem, a vászonra tettem az ujjam, és végighúztam a zúzódás körvonalán. A mozdulat felizgatott. Megfordultam, és Ericára néztem. Meleg, szeptemberi nap volt, Erica karja fedetlen. Fölé hajoltam, és megcsókoltam a szeplőket a vállán, azután felemeltem a haját, és megcsókoltam nyaka puha bőrét. Letérdeltem elé, felemeltem a szoknyáját, végigsimítottam a combján, azután a nyelvemmel folytattam. A térdét egy kissé felém döntötte. Lehúzta a bugyiját, széles mosollyal a kanapéra dobta, és gyengéden hanyatt lökött a padlón. Erica lovagló ülésben rám ült, a haja az arcomba hullott, amikor megcsókolt. Azután felemelkedett, áthúzta a fején a pólóját, és levette a melltartóját. Imádtam, ahogy ilyenkor kinézett a feleségem. Megérintettem a mellét, és az ujjammal körülrajzoltam a bal mellén látható, tökéletesen kerek anyajegyet, azután ismét rám hajolt. Megcsókolta a homlokomat, az arcomat és az államat, aztán a nadrágom cipzárjával kezdett matatni.

Azokban a napokban Ericával szinte folyamatos szexuális izgalomban éltünk. Jószerivel bármi elindíthatta a vad ölelkezéseket az ágyon, a padlón, és egy alkalommal az ebédlőasztalon. A középiskola óta jöttek és mentek a lányok az életemben. Voltak rövidebb és hosszabb viszonyaim, de mindig eltelt közöttük valamennyi idő – olyan fájdalmas időszakok voltak ezek, amikor híján voltam a nőknek és a szexnek egyaránt. Erica szerint a szenvedés jobb szeretővé tett – nem vettem magától értetődőnek a női testet. Azon a délutánon azonban a festmény miatt szeretkeztünk. Azóta gyakran eltűnődöm, miért érezhettem erotikusnak egy női testen látható sebhely képét. Később Erica azt mondta, hogy szerinte a reakcióm azzal a vággyal kapcsolatos, hogy nyomot hagyjunk egy másik ember testén.

– A bőr puha – mondta. – Könnyen megvágjuk, felsértjük magunkat. No persze nem úgy néz ki a nő, mintha megverték volna, vagy valami. Ez csak egy kis hétköznapi, kékesfekete jegy, de úgy alkották, hogy kiemelkedjen a kép síkjából. Mintha a festő élvezte volna a festését, mintha meg akart volna alkotni egy kis sebet, ami örökké tart.

Erica harmincnégy éves volt akkor. Én tizenegy évvel voltam idősebb nála, és egy éve voltunk házasok. A szó szoros értelmében egymásba botlottunk a Columbia Butler Könyvtárában. Egy késő októberi szombat délelőttön történt, a polcok között nem volt szinte senki. Hallottam a lépteit, éreztem a jelenlétét a homályos könyvsorok mögött, melyeket halkan zümmögő időzített világítás borított fénybe. Megtaláltam a keresett könyvet, és elindultam a lift felé. A lámpa zümmögésén kívül nem hallottam mást. Befordultam a sarkon, és megbotlottam Ericában, aki a padlón ült a könyvsor végén. Sikerült megtartanom az egyensúlyomat, de a szemüvegem leesett az orromról. Erica felvette, és abban a pillanatban, hogy lehajoltam érte, ő fel akart állni, és beütötte a fejét az államba. Amikor rám nézett, mosolyogva így szólt:

– Még egypár ilyen baleset, és el is kezdődik közöttünk valami – a vígjátékokban rendszerint így történik.

Egy csinos nőbe botlottam. Széles szája volt és sűrű, fül alá érő, sötét haja. Szűk szoknyája az ütközéskor felcsúszott, én pedig a combjára pillantottam, amikor lehúzta a szoknya szegélyét. Miután megigazította, felnézett, és ismét rám mosolygott. A második mosolynál az alsó ajka megremegett, és az idegességnek vagy a zavarnak ezt az apró jelét úgy értelmeztem, hogy nem utasítana vissza egy meghívást. E nélkül egészen biztosan újra bocsánatot kértem volna, és távozom. De ajkának ez a pillanatnyi remegése, amelynek aztán már nyoma sem volt, jellemének lágyságáról árulkodott, és röviden megpillanthattam valamit, amit gondosan titkolt érzékiségnek véltem. Meghívtam egy kávéra. A kávézásból közös ebéd lett, az ebédből vacsora, és a rá következő reggelen Erica Stein mellett ébredtem az ágyban a régi, Riverside Drive-on lévő lakásomon. Ő még aludt. A nap besütött az ablakon, és megvilágította az arcát és a haját. Nagyon óvatosan a fejére tettem a kezem. Percekig nem vettem el, és miközben őt néztem, reméltem, hogy marad.

Addigra számos órát átbeszélgettünk. Kiderült, hogy Ericával ugyanabból a világból származunk. A szülei német zsidók voltak, akik 1933-ban, tizenévesekként hagyták el Berlint. Apja híres pszichoanalitikus lett, anyja pedig beszédtanár a Juilliardon. Ma már mindkét Stein szülő halott. Néhány hónap különbséggel követték egymást egy évvel azelőtt, hogy Ericával találkoztunk, anyám halálának évében, 1973-ban. Jómagam Berlinben születtem, és öt évig ott éltem. A városról töredékes emlékeket őrzök, és meglehet, hogy némelyik hamis, hogy egyes képeket és történeteket abból formáltam, amit anyám a kisgyerekkoromról mesélt. Erica az Upper West Side-on született, ahol magam is horgonyt vetettem, miután három évig Londonban, egy hampsteadi lakásban éltem. Erica biztatott, hogy hagyjam ott a West Side-ot és a Columbián fenntartott kényelmes lakásomat. Mielőtt összeházasodtunk, kijelentette, hogy „emigrálni” akar. Amikor megkérdeztem, hogy mire gondol, azt mondta: itt az ideje, hogy eladja a szülei Nyugati Nyolcvankettedik utcai lakását, és megtegye a hosszú metróutat dél felé.

– Idefent halálszagot érzek – mondta –, és fertőtlenítőt, meg kórházakat, meg szikkadt Sacher-tortákat. El kell költöznöm innen.

Ericával elhagytuk gyerekkorunk ismerős terepét, és a délebbre élő művészek és bohémek között vertünk tábort. A szüleinktől örökölt pénzből beköltöztünk egy Greene Street-i padlástérbe a Canal és a Grand között.

Az új környék kihalt utcáival, alacsony épületeivel és fiatal bérlőivel olyan kötelékektől szabadított meg, melyeket sohasem éreztem terhesnek. Apám mindössze negyvenhárom éves volt, amikor 1947-ben meghalt, de anyám tovább élt. Egyetlen gyermekük voltam, és miután apám elment, anyámmal osztoztunk az emlékén. Anyám megöregedett és ízületi betegség kínozta, apám azonban fiatal, tehetséges és ígéretes maradt – olyan orvos, aki bármit elérhetett volna. Ez a bármi anyám szemében mindenné változott. Huszonhat évig élt ugyanabban a lakásban a Broadway és a Riverside között a Nyolcvannegyedik utcában apám eltűnt jövőjével. Amikor tanítani kezdtem, időről időre előfordult, hogy valamelyik tanítványom „Hertzberg tanár úr” helyett „dr. Hertzbergnek” szólított, és ilyenkor önkéntelenül is apám jutott eszembe. Az, hogy a SoHóban élek, nem törölte ki a múltamat, és nem hajlamosított a feledékenységre sem, ám amikor befordultam egy sarkon vagy átmentem az utca másik oldalára, nem volt semmi, ami áttelepített gyermekkoromra és ifjúságomra emlékeztetett volna. Ericával mindketten egy eltűnt világ száműzötteinek gyermekei voltunk. A szüleink asszimilált középosztálybeli zsidók voltak, akik számára a judaizmus olyan vallásnak számított, amelyet a nagyszüleik gyakoroltak. 1933 előtt „zsidó németeknek” tartották magukat; ez a kifejezés ma már egyetlen nyelvben sem létezik.

Siri Hustvedt (Fotó: Marion Ettlinger)

Megismerkedésünk idején Erica tanársegédként dolgozott a Rutgers angol tanszékén, én pedig akkor már tizenkét éve a Columbia művészettörténet tanszékén tanítottam. A diplomámat a Harvardon szereztem, Erica az övét a Columbián, ami magyarázatot adott arra, mit keresett egy öregdiák-olvasójeggyel a könyvespolcok között azon a szombat délelőttön. Voltam már azelőtt is szerelmes, de szinte mindig elérkezett az a pillanat, amikor úrrá lett rajtam a fáradtság és az unalom. Erica sohasem untatott. Néha idegesített és kimerített, de sohasem untatott. A Bill festményére tett megjegyzése jellemző volt rá – egyszerű, direkt és metszően éles. Soha nem becsültem le Ericát.

Fordította: Farkas Krisztina

Siri Hustvedt: Amit szerettem
Park Kiadó, Budapest, 2018