A tömeg hangja | Operakórusok / Honvéd Férfikar / MTA

Posted on 2018. december 11. kedd Szerző:

0


Pál Botond

Bedő J. István |

Csúnya dolog így nyilatkozni komoly zeneszerzői munkáról, de a kórus az operában: statiszta. A tö­meg hangja. A tömeg lázong, zajong, pletykál, csem­pészkedik (Carmen), drukkol a szerel­me­sek­nek, együtt szomorkodik a főhőssel (mint cse­léd­ség), zümmög (Pillangókisasszony), imád­ko­zik vagy épp miséről jő (Parasztbecsület), harc­ba vo­nul (katonaság), örvendezik a meglődözött nö­vény­evők teteme fölött (vadászok).

A Honvéd Férfikar tagjai gyakorta bújnak jelmezbe, mivel az Opera/Erkel előadásainak nélkülözhetetlen résztvevői. A tömeg azonban jobbára kétnemű, vagyis kizárólag férfikari operarészletekből elég nehéz lenne műsort kovácsolni – Strausz Kálmán karnagy ezt már jó előre leszögezte. Az MTA Dísztermében tartott bérleti koncert A mi operáink címmel tehát válogatás volt azon zenedarabok közül, amelyek zárt, önálló számként szólalnak meg az dalszínházi színpadon.

A csaknem kétórás programból inkább csak szemezgetnék. Már az indítás is hangulatba hozott, Az olasz nő Algírban* Kajmakán kórusa derűs és mulatságos, klasszikus Rosssini-játszadozás, Gaál Csaba pedig rövid szólójával rögtön meghatározta az este stílusát: kórusok szólóval vagy szóló kórussal megtámasztva.

A Varázsfuvolából a Papok kórusa teljes zenekari hangzásélményt adott, a férfikar minden fekvésben és minden hangszíne szép telítetten szólt – persze ebben Mozart a ludas… A Fidelióból a Rabok kórusa így megtisztítva – tudniillik Nagy László Adrián zongorakíséretével – meg tudta mutatni a hallgatóságnak, hogy Beethoven milyen súlyos dramaturgiai szerepet szán az alig meg-megszólaló zenekarnak, amit viszont pompásan kiegészít a mesternek oly kedves cselló+bőgő hangzás, emberi hangon.

….és a zenekart pótolja: Nagy László Adrián

A Vadászkórus Weber Bűvös vadászából, illetve a Katonakórus a Faustból sokszor hallott és megunhatatlan slágerdarabjai a repertoárnak, amit a Férfikar álmából ébresztve is szépen és árnyaltan ad elő. Ritkábban halljuk azonban a Verdi-csomagból a Rigoletto Suttogó (vagy leányrabló kórusát (Zitti, zitti), illetve az udvaroncok pletykáról szólóját, ami igazából összeesküvés Rigoletto félrevezetésére. Ezek is persze bevált patentek, habár az utóbbiban a zene kevéssé segít, hogy átérezzük a hamis hírek továbbadásának hullámszerű terjedését.

Wagner zarándokainak kórusa (Tannhäuser) szintén klasszikus repertoárdarab. Ez szintén csak a férfikaré, van eleje-vége, és a zeneszerző is kegyes, nem veszi el a megszólaltatott áhítatot a vétkeikért vezekelni vágyó, a pápai feloldozásban reménykedő, Rómába tartó zarándokoktól.

A kar mindvégig kiegyenlítetten teljesített, ámde külön kell beszélnünk a műsorba ékelt szólószámokról is. Minden alkalommal kellemesen lep meg, hogy micsoda magánénekesi képességek vannak elbújtatva a huszárpaszomántos fekete zakókba.

Két tengermély basszus: Manuel Betancourt Camino, Dani Dávid

A Szöktetés szép szerelmi vallomását (Constanze, Constanze) érzelemmel teli előadásban hallottuk Pál Botond tenorján, visszafogott frazeálással. A bűvös vadász romantikus liedjét (Nein länger trag) Pintér László énekelte – a terem akusztikája sajnos nem kedvez a lágy pianóknak. Koleszár Ákos drámai Fülöp királyt hozott elénk (Don Carlos), bársonyokkal és ércekkel a torkában. Szinte félig szcenírozott előadást kaptunk csupán néhány kézmozdulatától. Hasonlóan mellbevágó élmény volt Verdi Macbethjéből a Come dal ciel (Banco áriája) Manuel Betancourt Camino elképesztő erejű basszusán, és még egy basszusária szárnyalt a közönség fölött: Dani Dávid énekelte a nálunk ritkásabban színre került Simon Boccanegrából Fiesco hatalmas terjedelmű és szintén a hangfaj minden szépségét kijátszó áriáját – amihez a hátteret és a zenekari kíséretet a kórus adta. Az előbbiekhez – és mindig – Nagy László Adrián adott zongorakíséretet, s ahogy megszoktuk tőle: inkább szólókoncert volt az: dinamikával és dramaturgiával.

A végére hagytam (bár a műsor közepén hangzott el): a Don Pasquale legendás kettőse a címszereplő és Malatesta doktor közötti vita – közismert nevén a Hadaró-duett. Ebben két igazi buffó (Gaál Csaba és Konkoly Balázs) játszotta el a szituációt – és nagy örömünkre: magyar szöveggel, mert az még külön csemege, hogy olykor követni is tudjuk a két egymás ellen ravaszkodó cselszövő szórakoztató szópárbaját.

Malatesta doktor és Don Pasquale (Konkoly Balázs, Gaál Csaba)

Szópárbajból még kijutott a program végére is: a Hunyadi László Meghalt a cselszövőjét még egy rövidebb szájkarate előzte meg a magyar és német urak között (Kik vagytok), majd a Bánk bán Keserű bordala (Egresi Tamás) és az elmaradhatatlan Hazám, hazám gyönyörűen zengő, telt, férfikari változata hangzott el.

A ráadást el ne feledjük, a Háry Toborzót kaptuk Konkoly Balázstól – meg persze az egész csapat – és Strausz Kálmán a refrénbe természetesen bevonta a közönséget is. Mivel ez a verbunkos iskolai tananyag (legalábbis a teli nézőtér jókora részének), igen kellemesen vigadtunk, mint akinek „semmire sincs gondja”. Hej, élet, be gyöngy élet!

*Az olasz nő Algírban kritikája részletesen elemzi a férfikar operaszínpadi teljesítményét.

Fotók: Rózsa Zsuzsanna

A következő bérleti előadás december 21-én esedékes, szintén az MTA Dísztermében. Bach Magnificatja hangzik el előbb kórusműként, majd utána Nagy László Adrián dzsesszes változatában. Zenei mindenevőknek különösen ajánlott!