Géczi János, Csányi Vilmos: Őszi kék (részlet)

Posted on 2018. november 25. vasárnap Szerző:

0


Amint a kutyák elkezdenek beszélni

– Nyilvánvaló, hogy az ember mentalitását befolyásolja az életmódja és az élőlények különböző csoportjai közötti viszonya is. Mindenekelőtt az érdekelne, hogy milyen feljegyzésre érdemes gyerekkori élményeid vannak az állatokkal kapcsolatban.

– A családunkban az állatok minduntalan megjelentek, majd rejtélyesen eltűntek. Volt minálunk egér, bagoly, kacsa, kutya, macska, galambok, majd főleg halak… Apám idővel rájött, az a legegyszerűbb, ha halakat hoz nekem, mivel apró helyen elférnek, és nem kiabálnak.
A helyes bagolyfiókámmal az volt a baj, hogy félt. Kezdetben, ha simogattam, mozdulatlanul tűrte, de körülbelül két hét után kezdett elszaladni. Nyilván az elején dermedési reakciót kapott, mozdulatlanná vált: kisebb állatok így próbálják megtéveszteni a ragadozókat. Aztán amikor már nem félt annyira, igyekezett elmenekülni. Kizárólagosan húst evett, amivel nem is lett volna baj, amíg apám és anyám el nem kezdett szimatolni. De a hálószobában, ahol ők aludtak, ismeretlen és rémes szag kezdett terjengeni. Persze engem vettek elő, mint mindig, mivel volt már ott korábban hangyaboly is, így ezt is velem hozták összefüggésbe. Kirámolták hát a szobát, kivéve a terjedelmes, háromajtós tölgyfa ruhásszekrényt, amit apám nem tudott megmozdítani – nem is találtak semmit. A segítségül hívott szomszédok jóvoltából aztán ezt a szekrényt is elhúzták, és ráleltek a középső láb mögötti hányóhelyre, ahová a bagoly azért járt, hogy a begyéből kiürítse az emészthetetlen darabokat. Aztán a madár eltűnt az életterünkből. Állították, hogy elrepült, ami nem lehetett igaz, mert a fióka még nem tudhatott repülni.
A nagymamától kapott jércét nem engedtem levágni. Közvetlen viszonyom volt vele: mivel én a konyhában aludtam, ahol ő is élt, éjjelente odabújt hozzám, és együtt pihentünk. Végül persze elintézték szegényt: a család – persze engem kivéve – megette. Ugyanez történt Karcsival, a kacsával is. Akkoriban a második emeleten éltünk, és a helyes kiskacsával egy darabig nem is volt baj, azon kívül, hogy félt a víztől. Kistányérban fürdött, a fejét külön is megmosta, aztán beleállt a tányérnyi tócsájába, és úgy locspocsolt. De amikor elvittük a Rákos-patakhoz, hápogva messze rohant, mert félt a folyóvíztől. Aztán a szomszédok lázadtak fel ellene. Mindig, amikor iskolába mentem, folyamatosan, fület sértően hápogott, egészen addig, amíg a hazaérkezésem jeleként meg nem hallotta a lépteimet. Végezetül hosszas, bonyolult tárgyalások eredményeképpen egy kutyára cseréltem.
Tizenkét éves koromra elolvastam a Révai nagy lexikonának kémiai szócikkeit. Szinte minden érdekelt, és minden betűt elolvastam, ami csak eljutott hozzám. Bárminek utánamentem: ha valami felkeltette az érdeklődésemet, megkerestem a lexikonokban, de akkor mindenekelőtt a kémia kötötte le a figyelmemet, és nem az állatok. Az állatok annyiban izgattak, hogy ha varangyos békát fogtunk, volt mivel riogatni anyánk barátnőjét, illetve élvezettel neveltem a héját, és gondoztam a nyulaimat.
A nyúltartásra akkor nyílt mód, amikor lakást cseréltünk. Az első emeleten laktunk, de az udvari fa- és szénraktárnak való kulipintyó is a mi használatunkba került: abban lettek felállítva a nyúlketrecek. A fehér anyanyulam szerette a tejport. Az 1945 utáni UNRRA-segélyként* kapott szeretetcsomagokban, a tartós élelmiszerek között sajt és tejpor is volt. Mindaz, ami Amerikából érkezett, végül a piacon kötött ki. Anyámék is ott vásárolták a tejporkockákat, én pedig olykor ezzel is etettem a nyulat. A paprikás krumplit is nagyon szerette, lehetőleg jó sok kolbásszal.

– Ez a közvetlen, az élőlényeket magaddal egyenrangúnak tudó viszony hosszasan megmaradt? Az én álla tok iránti gyermekkori rajongásom például kamaszkoromban a növények felé fordult.

– Az állattartás, ha váltakozó állatokkal is, egyetemista korom kezdetéig megmaradt. Szüleim türelmesek voltak ebben. Középiskolásként legalább ötven akváriumot gondoztam, ami szinte minden szabadidőmet lefoglalta. Idővel díszhaltenyészetem lett, kereskedtem is, az egyik barátommal mi szállítottuk sok akvaristaboltnak az eladásra kínálható példányokat.
Ehhez külön helyünk volt. Barátom édesapját, amikor egyszer éppen be volt rúgva, rávettük, hogy adja át nekünk a kisszobájukat haltenyésztés céljából. Mivel tudtuk, hogy amikor kijózanodik, bánni fogja az egyezséget, még az alku utáni éjjel felszedtük a szoba parkettáját: az akvarizmus komoly locspoccsal jár. Nagyon káromkodott, amikor felébredt. Elevenszülőktől kezdve neonhalakig mindent tenyésztettünk, nem is eredménytelenül. Ha telefonáltak egy díszhalboltból, máris zacskóztuk vagy üvegeztük az igényelt halakat, és vittük is a megrendelőnek.

– Falusi gyerekként a legerősebb állatélményeim – a lovak és a baromfiudvar lakói mellett – a házőrző kutyákhoz fűződnek. Neked, városban lakó család sarjának is fontos jószág volt a kutya?

– A zuglói lakásban, még ’56 előtt, élt velünk egy tacskó, akit Péternek hívtunk. Utóbb szopornyica vitte el, ami ellen akkoriban még nem létezett oltás. Az öcsémmel együtt hamar rájöttünk, hogy előbb hallja, mint mi, ha jön hozzánk valaki, olyankor pedig nyüszít, és az előszoba ajtajához szalad. Mi, fiúk eltanultuk ezt a nyüszítést: úgy gyakoroltuk be, hogy ő ne hallhassa. Amikor úgy gondoltuk, hogy már mind a ketten elég jól tudjuk utánozni a hangot, kipróbáltuk: a tacsi az ajtóhoz rohant, töprengett, aztán visszafordult, ránk nézett, és végigmért minket. A tekintetével szabályosan lehülyézett. Ezt követően a mi jelzésünkre soha többé nem reagált. Az ilyen élményeink azonban akkor még nem összegződtek, nem rendszereződtek.
A felnőtt racionális, elemző gondolkodásával szemben a gyerek parallel gondolkodik: bármit magába szív, mindent lát, mindenre emlékszik, de nem feltétlenül képes az élmények szisztematikus feldolgozására. A gyerekkor a rendezetlen, párhuzamos tudásról szól: az osztályozás, mint minden gerinces állatban, már az embergyerekben is működik, de többnyire még kevés, korán elsajátított, általánosabb osztály felhasználásával. Az „állat”, „növény”, „baba”, „kutya”, „ember”, „jó”, „rossz” a gyerekek számára is gyűjtőfogalmak. A gyermek azonban idővel magyarázatokat kap, többnyire a gyerektársaktól, és hiedelmeket épít. Ami érdekli, azt megjegyzi, akkor is, ha még nem teljesen érti. Ha az ismeretdarab, esetleg csak évek múlva, összeáll más ismeretek darabjaival, értelmezhető dologgá válik. Általában akkor, amikor az ember magyarázni kezdi a világát, azaz a pubertás környékén. Valami motiváció ébresztette cél elrendezi a kaotikus tudást, amelyből így rendezett tudás strukturálódik. Célok nélkül nincs rendeződés. S a céllal együtt jár a motiváció, valamiféle kíváncsiság is. A kutyák – ha az emlősök közül csak a nekünk oly fontosakra tekintünk – már érdeklődőek, az emberre pedig extrém és határtalan kíváncsiság jellemző – legalábbis gyerekkorában, amíg le nem szoktatják róla. A sokféle figyelem eredménye, hogy a pubertás táján elkezdődik az összefoglaló, értelmező világkép alkotása. A fejlődő gyerekember az egészet meg akarja érteni. Szeretné a dolgokat rendezni, a főbb elemeket rendszerbe illesztené, megkeresi az elgondolható szerkezetét. Ez a képességünk faji sajátosság, a közösségek kultúráit ez az érdeklődés fejlesztette ki.

– A konkrét élményeiden túl mi váltotta ki az állatok iránti érdeklődésedet?

– Engem gyermekként az állatokban a személyiségük érdekelt. Velem egyenrangú valaminek találtam őket, akik azonban nem tudnak beszélni. És ugyanolyan tulajdonságokat véltem felfedezni bennük, mint amilyenek számomra is adottak voltak. Hogy mindez így természetes, az meg sem kérdőjeleződött. De hát az archaikus ember is ekként vélekedhetett: az állatok gondolkodnak, csak nem tudnak beszélni. Az állat – s ezt gyerekkoromtól hiszem – személyiség. Valaki. Nem lehet vele úgy bánni, mint egy tárggyal. Jó pár éve írtam egy könyvecskét Jeromos, a barátom címmel. Jeromos egy pumi-husky hibrid volt, és a cím nem a hatásvadászat eszköze. Az embernek a legtöbb szociális közegben fontosak a baráti kapcsolatok. Hosszú lenne itt elemezni a barátság összetevőit: a legfontosabbak az azonos hiedelmek, elvek, a kölcsönös segítség, de az igazi barát leginkább érzelmileg kapcsolódik hozzám. Reagál egy tekintetre, érintésre, tagja a saját kétszemélyes közösségünknek, képes azonnal viszonozni a közös kultúra szólítását. A barátság sokkal több, mint nyelvi kapcsolat, és Jeromos igaz barátom volt.

– Beszélhetünk-e arról, hogy állatoknak van személyiségük? Mindez nem csupán világképi, de még csak nem is tudományos szempontból érdekes – a mindennapi életét élő ember környezetéhez való viszonyát is jellemzi.

– Ma, amikor az állat személyiségét már kutatók vizsgálják, pszichológiai struktúrát tételezünk. Amikor abbahagytam a kutatómunkát, éppen kezdtek megjelenni azok a külföldi etológiai közlemények, amelyekben az állat személyiségéről elmélkedtek. Érzékelték a fajok közti különbségeket is, de azt is nagy felfedezésként közölték, hogy az azonos fajba tartozó egyedek sem egyformák. Nevetséges dolog, miért is lennének egyformák? Mindezt kitörő örömmel és jelentős tudományos eredményként írták le. Az állatnak is van személyisége, tudjuk, attól függően, hogy milyen környezetben nő fel, és milyen genetikai meghatározódás egyéni megtestesülése. A különbözőség oka is ezekben a tényezőkben rejtőzik.

– A személyiség mindenekelőtt társas viszonyban értelmezhető, azt hiszem. A közösségek egyedeit a személyiségük jellemzi…

– Az állatnak, akárcsak az embernek, van közösségi tapasztalata. Gyerekkoromban, akvaristaként, a medencék átrendezése közben arra a felismerésre jutottam, hogy ha több faj egyede él közös akváriumban, és ha ezek közül két különböző fajú halat átteszek egy másikba, amelyikben már mások is élnek, akkor ez a kettő néhány napig állandóan egymás mellett maradt. Lenyűgöző, hogy ezek szerint a haltárshoz, vagyis az élete egyetlen olyan darabjához ragaszkodott, amely a régi környezetből átkerült az újba; és ez a darab tartozhatott egy másik fajhoz is. Ott kellett lennie mellette. Később persze aztán, két-három nap után, elváltak egymástól. A környezet – úgy állandó, mint változó részeiben – fontos, még akkor is, ha azt egy másik, egy idegen faj egyede képezi.

– Egy évszázaddal ezelőtt az európai kultúra termékének tekinthető tudományban még hallani sem lehetett arról, hogy az emberen kívül bármi másnak lehet személyisége. Bármely állatnak van, lehet személyisége?

– Minden alapja megvan annak, hogy a személyiségjegyek létezését kiterjesszük az állatokra. A gerincesekre feltétlenül. A lábasfejűek, a polipok még puhatestűek, a gerinceseknél alacsonyabb szintet képező csoportba tartoznak, mégis szintén nagyon értelmesek: tanulnak, olyan dolgokat csinálnak, amiket nem kellene nekik. Azt gondolom, hogy a törzsek szintjén azért vannak elválasztó tulajdonságok.
Meglehet, hogy a két egyed közti kötődés képessége kizárólag gerincestulajdonság. Tudható, hogy az imprinting nem kizárólag a csirkéknél, kacsáknál létezik, de mindenféle más gerinceseknél is. Efféle nyomon elindulva magyarázatot kaphatunk az egyedek között szövődő különböző, barátságszerű kapcsolatokat eredményező viszonyokra. Egy Nagy Endre Afrika-kutató állatkertjéről készült filmen egyszer találkoztam egy emlős és egy madár együtt járásának példájával: volt egy kacsa és egy antilop, akik tartósan és kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz. Sejtésem szerint a gerincességnek része a barátkozásra való képesség. Arra a kérdésre azonban, hogy egy polippal lehet-e barátkozni, nem tudok mit mondani.

– Az ilyen tárgyú következtetésekre lehetőséget adó etológiai kutatásaitokkal miként szembesült a világ? Milyen volt a fogadtatásotok a tudományban, és ha lehet ilyesmiről beszélni, milyen a közvélekedésben?

– A mi kutatásaink eredményeit, bennük az említetthez hasonló tapasztalatainkat nehezen fogadta el a tudományos közvélemény. A kutyákkal való foglalkozás első tíz évében nem hitték el, amit csinálunk. Jelentéktelennek értékelték, mondjam úgy, a köznapihoz közel esőnek. Sorra érkeztek vissza a cikkek azzal, hogy bár azokban minden rendben van, nincs baj a módszerekkel, az ellenőrizhetőséggel, a következtetések logikájával és egyebekkel, nem hisszük el, és nem közöljük. Ez persze pofátlan szerkesztői hozzáállás, mivel az editor dolga nem az, hogy megítélje a műről, igaz-e, vagy nem, hanem kizárólag annyi, hogy a közlésre benyújtott művet elbírálja, megvizsgálja, hogy az a szakma szabályai szerint készült-e el, vagy sem. Aztán majd a tartalmi kérdésekről az idők során kiderül, már ha megismétlik, hogy el lehet-e hinni, és beépül-e a tudományos közbeszédbe. Idővel azonban elkezdték elhinni azt, amiről beszéltünk. Egy Science-cikkünk nyomán szabaddá vált a pálya a véleményünk számára, és a kutyaelme vizsgálata ma már gyorsan fejlődő, elismert része az etológiának.

Csányi Vilmos, Géczi János

* UNRRA: az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Helyreállítási Hivatala (United Nations Relief and Rehabilitation Administration). 1943 és 1947 között a háborús, illetve megszállt övezetekben élők ellátását és a háború által leginkább sújtott országok gazdasági talpra állítását segítő nemzetközi szervezet.

Géczi János, Csányi Vilmos: Őszi kék
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018