Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez (részlet)

Hogyan hallgassunk?

Carl Rogers, a 20. század egyik nagyszerű pszichoterapeutája tudott egyet s mást a hallgatásról. Azt írta: „A legtöbben nem tudnak hallgatni; késztetést érzünk, hogy értékeljünk, mert hallgatni túl veszélyes. Elsősorban bátorságra van szükség hozzá, aminek nem mindig vagyunk a birtokában.”

Tudta, hogy a hallgatás megváltoztatja az embereket. Rogers erről azt írta: „Néha azt hisszük, hogy jól hallgatjuk az embereket, és hogy még sose láttunk ilyen eredményeket. Pedig nagy az esélye, hogy a hallgatásunk nem olyan, amilyennek leírtam.” Azt javasolta az olvasóinak, amikor a legközelebb egy vita kellős közepén találják magukat, végezzenek el egy rövid kísérletet:

„Hagyjuk abba a vitatkozást, és vezessük be a következő szabályt: Mindenki csak azt követően mondhatja el a saját álláspontját, miután pontosan elismételte az előtte felszólaló ember gondolatait és érzéseit, annak megelégedésére.” Ezt a módszert a magánéletemben és a praxisomban egyaránt rendkívül hasznosnak találtam. Rendszeresen összefoglalom, amit mások mondtak nekem, és megkérdem, hogy jól értettem-e őket. Néha elfogadják az összegzést. Néha kijavítanak. Olykor-olykor teljesen rosszul értelmeztem a mondandójukat. Mindezt jó tudni.

Rengeteg előnye van ennek az összegző módszernek. Először is, valóban megértem, mit mondott a másik ember. Roger azt írta ezzel kapcsolatban: „Egyszerűnek hangzik, nem igaz? De ha kipróbáljuk, kiderül, hogy ez az egyik legnehezebb dolog, amivel valaha is próbálkoztunk. Ha valóban sikerül ily módon megértenünk egy embert, ha hajlandóak vagyunk belépni a világába, hogy az ő szemszögéből lássuk a dolgokat, azzal megkockáztatjuk, hogy mi magunk is megváltozunk. Lehet, hogy az ő szemszögéből látunk, lehet, hogy befolyásolni fogja a mi hozzáállásunkat és személyiségünket. A változás kockázata az egyik legijesztőbb eshetőség, amivel szembenézhetünk.” Ritkán vetnek papírra ezeknél hasznosabb mondatokat.

Az összegzés második előnye az, hogy segít az emlékezet megerősítésében és hasznosításában. Képzeljük el a következő helyzetet: egy kliensem elmeséli az élete egyik hosszú, kacskaringós, érzelmi fordulatokban gazdag, nehéz időszakát. Felváltva foglaljuk össze a történetét. A beszámoló rövidebb lesz, s úgy ülepedik le a kliens emlékezetében (és az enyémben), ahogyan megbeszéltük. Sok tekintetben más emlék lett belőle – s ha szerencsénk van, jobb emlék. Már nem olyan nehéz. Átszűrtük, kiemeltük belőle a lényeget. Levontuk a történet morális tanulságát, ami az esemény ok–okozatának leírása lett, úgy megfogalmazva, hogy a tragédia és a fájdalom kisebb eséllyel ismétlődjön meg a jövőben. „Ez történt. Ezért. Ezt kell tennem, hogy mostantól elkerüljem az ilyesmit.” Ez egy sikeres emlék. Ez az emlék célja. Nem azért emlékszünk a múltra, hogy „pontosan rögzítsük”, hogy újra elismételhessük, hanem azért, hogy felkészülhessünk a jövőre.

Roger elméletének harmadik előnye az, hogy megnehezíti az óvatlan, szalmabáb jellegű érvelést. Amikor valaki nem ért egyet velünk, nagyon csábító leegyszerűsítenünk, parodizálnunk, eltorzítanunk az illető álláspontját. Ez egy célszerűtlen játék, ami csak arra jó, hogy ártson az ellenfélnek, és igazságtalanul növelje a saját státuszunkat. Ezzel szemben, ha össze kell foglalnunk valakinek az álláspontját úgy, hogy a beszélő egyetértsen azzal, amit megfogalmazunk, akkor érthetőbben és velősebben mondjuk ki nála.

Ha először megadjuk a császárnak, ami a császáré, ha az ő szemszögéből nézzük az érveket, azzal 1) meglátjuk benne az értéket, és tanulunk valamit; vagy 2) megerősítjük a saját álláspontunkat (amennyiben még mindig úgy gondoljuk, hogy nekünk van igazunk) és az érveinket a további kihívásokkal szemben. Ezáltal sokkal erősebbekké válunk. És többé nem kell elferdítenünk az ellenfelünk álláspontját (s talán még a köztünk lévő szakadékot is sikerül áthidalnunk). A saját kételyeinkkel is könnyebben fogunk megbirkózni. Néha hosszabb ideig tart rájönni, hogy valójában miről beszél valaki. Ennek az az oka, hogy az emberek sokszor első alkalommal fogalmazzák meg a gondolataikat, ez pedig együtt jár a zsákutcákkal és az ellentmondó, sőt akár nonszensz állításokkal. Részben azért, mert a beszéd (és a gondolkodás) gyakran inkább a felejtésről szól, semmint az emlékezésről. Amikor megtárgyalunk egy eseményt, különösen valami felkavarót, például egy halálesetet vagy egy súlyos betegséget, tulajdonképpen kiválasztjuk, mi az, amit hátrahagyunk belőle. Ám ahhoz előbb szavakba kell öntenünk azt, amire nincs szükség. Az érzelgős beszélőnek az egész élményt részletesen le kell írnia. Csak így tud a központi narratíva, az ok és az okozat középpontba kerülni vagy megerősödni. Csak így tudjuk levonni a tanulságot.

Képzeljük el, hogy valaki egy köteg százdollárost tart a kezében, melyek egy része hamis. Az összes bankjegyet ki kell terítenünk egy asztalra, hogy mindet lássuk, s valamennyi különbséget észrevehessük, mielőtt megkülönböztethetnénk az igazit a hamistól. Ilyen módszert kell alkalmaznunk akkor is, amikor valóban odafigyelünk valakire, aki meg akar oldani egy problémát, vagy valami fontosat próbál közölni. Ha néhány hamis bankjegy láttán hanyagul az összeset el akarjuk utasítani (ahogy akkor tennénk, ha sietnénk, vagy nem akarnánk megerőltetni magunkat), a beszélő sose tanulja meg elválasztani az ocsút a búzától.

Ha viszont hallgatunk ahelyett, hogy idő előtt ítélkeznénk, az emberek általában mindent elmondanak, ami megfordul a fejükben – és alig hazudnak. Nagyon kevés beszélgetést fogunk unalmasnak találni. (Sőt, így meg tudjuk állapítani, hogy valóban odafigyelünk-e. Ha a beszélgetés untat minket, valószínűleg nem figyelünk eléggé.)

Fordította: Horváth M. Zsanett

Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez
– Így kerüld el a káoszt!
21. Század Kiadó, Budapest, 2018