Egy szabad ember | Csepeli György, Ferenczi Borbála: Sors-húzó

Posted on 2018. október 14. vasárnap Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Egyszer láttam a tévében Csepeli György és György Péter vitáját. A témára már nem emlékszem, az élményre annál inkább: két szuverén személyiség, két ragyogó elme „csapott össze”. Ezt az idézőjelet keserűen aktuális tapasztalatok tétetik ki velem, mert manapság a vitát úgy képzelik el és úgy is gyakorolják, mint a minősítgetések, a sértegetések, a hazugságterjesztések szabad fórumát, amelyen minden fontos lehet, azt kivéve, hogy mit gondol és mit mond a másik.

Egy vitakultúrára sohasem trenírozott társadalomban ezek a minden értéket, szellemet és valódi felelősséget nélkülöző helyzetek sokak számára rokonszenvesek is: jajdejól odamondogattak egymásnak. Holott csupán két előre eltervezett, tehát előre tudható, a „vitában” mozdíthatatlan monológ hangzott el vita helyett, amelynek a végén azt tartják vesztesnek, akinek kevesebb gátlástalan gorombaság és hajmeresztő rágalom volt a tarsolyában.

Nos, Csepeli György és György Péter fentebb említett vitájának legfőbb motívuma az egymás, illetve az egymás mondandója iránt érzett őszinte érdeklődés volt, sőt a feltétlen tisztelet. Nem csak beszéltek, hanem gondolkodtak is. Persze, nagyon különböztek egymástól. György Péter akkor is hajlamos volt a sohasem üres, tehát mindig konstruktív indulatosságra, hozzá képest Csepeli György a testbeszédben is „fukarabb”, megfogalmazásaiban visszafogottabb. De a következetesen megalapozott, halk nyugalma vonzó, mert erős.

Ez az emlék jutott eszembe a Sors-húzó olvasásakor, amelyben Ferenczi Borbála szakszerű és érzékeny közreműködésével Csepeli végül is portrét ad közre – önmagáról. Vagyis talán elsősorban nem is az hat, nem is az dominálja az olvasmányélményt, amit több műfajban is mond, hiszen az őt – sokan! – ismerők számára ezekben talán nincs is sok újdonság, hanem ahogyan mondja!

Egyszerűbb, ha méltatás helyett idézem. A tanársága ürügyén: „A pedagógiában elképesztően jó dolog, hogy valami olyat veszel észre a tanítványban, amiről még nem tudja, hogy benne van. Azáltal válik valósággá, hogy te kihozod belőle. Csodálatos érzés.” Remek érveléssel állítja, hogy az iskolában együttműködésre kellene tanítani a gyerekeket, mert „…az ember csak akkor működőképes, ha megtanul kooperálni.”

A tudományról a többi közt ezt írja: „A tudományban az a jó, hogy mindig több, amit az ember nem tud, mint amit tud.” Vagy ezt: „A szellemi létezésem az én igazi létem, ott érzem magam szabadnak. A fizikai világ csak díszlet.” Fokozottabban: „Akkor élek, ha gondolkodom, nekem az a jó!” Kissé személyesebben: „Mások sokkal jobban érdekelnek, mint saját magam, és ebből rengeteget tudok tanulni.”

Az egészségügyről úgy ír, hogy egyszersmind a saját félelméről és a rabszolga-mentalitásról is: „A halál nem zavar. A betegségtől félek. Főleg a magyar egészségügy jellege miatt… A legérdekesebb, hogy kényszermunkatáborokban is pontosan ez következett be, mint nálunk az egészségügyben: a rabok egészen egyszerűen hozzászoktak. Mi is hozzászoktunk. Ott ülnek az emberek a kórházak és rendelőintézetek folyosóin, nyugodtan a megalázottságban és megszomorodottságban, míg meg nem halnak… Meg az, hogy majd én kiügyeskedem, majd én megoldom, én majd adok százezer forintot az orvosnak, és akkor majd engem meg fog gyógyítani. A többi meg persze dögöljön meg. Csak hát a többiek is ilyen hülyén gondolkoznak, így aztán mindegyik megdöglik.”

Az érzelmi életéről: „Azt hiszem, nem tudok autentikusan szeretni, amiről egyébként olyan meggyőző előadásokat tartok.” Máshol: „Könnyen tudom becsapni magam a vágyaim, reményeim által.”

Igazi tudós lévén, távol áll tőle a kinyilatkoztató dilettánsok taszító magabiztossága: „időközben rájöttem arra”, vagy: „…lehet, persze, hogy ezt az egészet értelmezést csak én találtam ki és túldimenzionálom”, majd még konkrétabban: „…elég sok mindenben tévedtem, mind a közélet, mind a magánélet tekintetében”. Néhány éves kirándulására a politika világába cseppet sem büszke, noha annak (is) köszönhető A hatalom anatómiája című remek könyve. „Beszippantott a hiúság” – indokolja ezzel is a többi közt azt a korszakát, amelyből „szörnyű nehéz volt reintegrálni” magát.

Nem titkolja, hogy nem takarékos fajta, és azt se, hogy „van egy erős intellektusom, és van egy gyenge énem”. És ezt sem: „örök csellengő vagyok, aki sosem tudta eldönteni, hogy mi szeretne lenni.” Vagy: „életemben mindig a véletlenek voltak a meghatározók.” Hogy nem ment el a 60. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségre, az „dzsentroid gesztus volt”, és már tíz éve szégyelli. (Ugyanis most 70 éves.)

A kötet a IV. Károly című drámájának egy részletét meg egy régi cikkét is tartalmazza, de a szöveganyaga, a „csomagolása”, túlnyomó része: interjú. Azokban a beszélgetésekben például végtelenül letisztult egyszerűséggel és tömörséggel szinte elmeséli, hogyan vezetett tudósi gondolkodása a pozitivizmustól az ontológiáig, hogy mi és miért foglalkoztatja ma, hogy kiktől tanult, és mit. Tárgyszerű természetességgel mondja azt is, hogy: „„Ha az Isten adott nekem valamit, akkor azt adta, hogy képes vagyok megérezni azt, ami nincs, de lesz. Erre persze csak ebben az elvont, tudományos szférában vagyok képes. A magánéletben mindig félrenyúlok, a politikában mindig félrenyúlok, az életben ki vagyok szolgáltatva a vak véletlennek, de ebben az egy dologban jó vagyok. Meg tudom érezni az újat.” Ugyanilyen természetességgel fogalmazza meg a világhoz való viszonyának egy sajátosságát: „… valami volt bennem, talán még mindig van, ami provokálja a nem szabad embereket. És valószínűleg ezt a fajta belőlem sugárzó vagy rajtam meglátszó szabadságot nem tudom elfojtani.”

Amíg olvassuk, érezzük, hogy ennek egyáltalán nem mond ellent az alábbi mondata: „Nem nagyon van, aki a bajaimban nekem eligazítást adhatna. De pszichológusom sincs…” Sőt, máshol még konkrétabban: „Magam vagyok, nagyon.”

Miért lenyűgözőek a mondatai? Mert nem magamutogatás, hanem hasznos élettel és fontos művekkel megszenvedett hitelesség a mozgatórugója és fedezete. Nem véletlen, hogy a szabadság többször is visszatér a könyv lapjain. Az sem véletlen, hogy befejezésül egy erre utaló mondatát idézem: „Én most sokkal jobban érzem magam, mint valaha, mert ilyen szabad még soha nem voltam.”

Hát maradjon is, sokáig.

Csepeli György

Csepeli György, Ferenczi Borbála: Sors-húzó
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018
208 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kossuth.hu-n 2542 Ft,
e-könyv változat 1990 Ft
ISBN 978 963 099 2466

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A hetvenedik életévét betöltött Csepeli György a Ferenczi Borbálával folytatott beszélgetései során feleleveníti élete meghatározó pillanatait.

„Soha nem tudtam eldönteni biztosan, mi is akarok lenni. Nem volt egy erős szervezőelv vagy vezérfonál, amit követtem volna. Ilyen értelemben nem volt életstratégiám. Lehetőségeket kaptam a sorstól, amelyeket igyekeztem jól kihasználni. A tudomány az életem fontos része, de legalább ilyen erős a publicisztikai és a tudományos ismeretterjesztő munkám is. Azt hiszem, mindig is hatni akartam. Nem volt elég, hogy csak cikkeket és tanulmányokat irkálok. Valószínűleg ezért kóboroltam el a politika irányába is. A kommunizmus alatt nem mehettem volna a politika felé, de amikor lehetőség nyílt rá, megragadtam ezt a lehetőséget is. Soha nem tudtam eldönteni azt sem, hogy külföldön vagy itthon akarok élni. Állandóan pattogtam a két pólus között, mint egy pingponglabda. Tulajdonképpen mindig Fabrizio del Dongónak gondoltam magam, aki tudja, hogy mi a jó és az igaz, de nem tudja, hogy mikor hol van, s valamiképp mégis megmarad az eredeti értékei vonzásában. Őt is a sors hányta ide-oda. Végül Fabrizio del Dongónak lett egy élete, ami persze nem volt érdektelen élet, mint ahogy az enyém sem az. De nem mondhatom, hogy lett volna egy egységes terv, ami engem belülről vezérelt volna. Ez persze kívülről nem látszik, nem látható, de én belülről jól látom ezt a szétesettséget. Kívülről az látszik, hogy írtam 22 könyvet, körülbelül 300 cikket, bejártam rengeteg egyetemet, előadtam számtalan konferencián. Kívülről rendben van a karrierem. De belülről nekem ez olyan, mint egy sajt, ami tele van lyukakkal.”

Szerzőtársak: Ferenczi Borbála, Csepeli György a 2018-as Könyvhéten (Fotó: P. Szabó Dénes)

A beszélgetésekből kiderül, hogy Csepeli Györgynek sikerült-e kihoznia a saját képességeiből és adottságaiból a maximumot. „… a képességek és lehetőségek felismerése és kihasználása csak egy tényező. A szerencse jön először. Az én életem összes meghatározó pontján ott volt a szerencse. Ilyen szempontból a szerencse fia vagyok. Az én életemben mindig a véletlenek voltak a meghatározók. Más kérdés, hogy ezek szerencsés véletlenek voltak. Ha egy jelszót lehet mondani, akkor ez a Sors bona, nihil aliud. Jó szerencse, semmi más.”