Andrew Mayne: A naturalista (részlet)

Posted on 2018. október 2. kedd Szerző:

0


67. fejezet | A lelenc

Az Explorer felé lépkedve szinte várom, hogy berobogjon a száguldó, szirénázó rendőrautó, kiugorjon belőle Graham őrmester, és fegyverét előreszegezve rám rivalljon, hogy vágjam hasra magam a kövezeten.
Csak akkor könnyebbülök meg egy hangyányit, amikor már a főúton haladok az ellenkező irányba.
Megpróbálom átgondolni, mi történhetett, miután eljöttem a Lane-háztól. A gyilkos nyilván félt, hogy a hatóságokhoz fordulok, ezért megpróbálta eltüntetni a rég elfeledett nyomokat.
Alighanem úgy okoskodott, hogy kár lenne mozgatni a kocsikat, hiszen az erdő úgyis elrejti őket a kíváncsi szemek elől. És alighanem igaza is volt, hiszen ha valaki véletlenül beléjük botlott volna, akkor sem fog feltétlenül gyanút. Errefelé ugyanis nincs abban semmi rendkívüli, ha az ember elhagyott autóra bukkan. Ha a Google térképen keresek valamit, rendre kiszúrok egy-egy kimustrált csotrogányt: téglákkal alátámasztva vesztegelnek a házak udvarán, vagy egyszerűen belepi őket a gaz, és szétrohad a gumijuk.
A Lane-tanyán tárolt autók sem tűnnének föl senkinek – csak annak, aki tudja, hogy ki volt a gazdájuk előzőleg. Ettől ijedt meg a gyilkos.
Azzal, hogy lángra lobbantotta az erdőt, csak késleltetni tudja a kocsik azonosítását. Még akkor is, ha tesz a motorblokkra egy kis termitet…
Igazából az volt a célja, hogy eltegye láb alól Julie Lane-t. Hiszen így egyrészt elhallgattatja a nőt, másrészt rám irányítja a bűnüldöző szervek figyelmét, és félrevezeti őket. Tehát kiiktat egy elvarratlan szálat, és egyúttal megpróbálja rám terelni a gyanút.
Hiszen én láttam utoljára Julie Lane-t. Valamint én álltam elő egy bizarr sztorival a Cougar Creek-i szörnyről meg a mostani gyilkosságokról… Sőt, még vérnyomokat is hagytam magam után, amelyek az erdőtől egészen az útig vezetnek.
Ha a gyilkos megfojtotta Julie Lane-t, majd a vérembe mártotta a nő egyik konyhakését, hogy úgy nézzen ki, mintha védekezett volna… hát, akkor igencsak felköthetem a gatyámat, ha bizonyítani akarom az ártatlanságomat.
Nem megyek haza, azaz Gushoz, inkább Helena felé veszem az irányt. Muszáj megszereznem a nevelőotthonok adatait: tudnom kell, kivel van dolgom! Utána pedig keresnem kell egy ügyvédet.
Valamint figyelmeztetnem kell Gust és Jilliant! Előbb Jilliant hívom.
– Szia! Na, mizujs? Hogy ment a kutatómunka? – hadarja egyből.
Én is lóhalálában beszélek.
– Jillian, azt hiszem, rájöttem, ki ez az ember, vagy legalábbis tudom, hol élt gyerekkorában. Éppen most ölte meg a nevelőanyját, hogy eltüntesse a nyomokat.
– Red Hookban?
– Igen. Tegnap ott jártam, és beszéltem a nővel. A háza mögötti erdőben megtaláltam az eltűnt túrázók kocsijait. Összesen tízet.
– Jaj, istenem!
– Ez még nem minden. A fickó ugyanis tud rólam. Tudja a nevemet. Azaz tudhat rólad is, meg Gusról.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem tudom. Nagyon sajnálom. Nem akartalak belekeverni.
– Nem is kevertél. Ne vádold magad.
– Lehet, hogy megkeres téged.
– Ugyan miért?
– Ugyan miért csinál bármit, amit csinál?
– Hol vagy most? Gyere ide, hogy megbeszélhessük.
– Még van egy kis dolgom. Ki kell derítenem a fickó nevét.
– Utána egyenesen idejössz?
– Igen. Hívd föl Gust, hogy vigyázzon. És hívd a Hudson Creek-i rendőrséget is. Tudod mit? Mondd nekik azt, hogy félsz tőlem!
– Azt nem tehetem.
– Valamit muszáj csinálnod!
Remélem, túlreagálom ezt a dolgot. Nem tudom, mit csinálnék, ha Jilliannel történne valami.
*
Helena felé menet két dolog aggaszt. Egyrészt az, hogy a tűz és a gyilkosság talán csak elterelő hadművelet volt. Hiszen az emberünk így árkon-bokron túl lesz, mire a bűnüldöző szervek rájönnek, hogy őt kéne üldözniük.
A másik aggályom pedig az, hogy mi van, ha mégsem elterelő hadművelet ez az egész? Mi van, ha marad, ahol van, és kinyír mindenkit, aki összefüggésbe hozhatja a gyilkosságokkal?
Sarah Eaves fiának meggyőződése, hogy az anyját meggyilkolták. Mi van, ha Sarah is csak egy tanú volt, akit a gyilkos kiiktatott?
A gyermek- és családügyi szolgálat irodaháza előtt görcsbe rándul a gyomrom: azt sem tudom, merre van előre. A szorongásomat csak súlyosbítja, hogy most be kell mennem oda, és hazudnom kell.
Beállok a zömök épülettömb előtt egy parkolóhelyre, és egy kis ideig nyugtatgatom magam. Azt mantrázom, hogy a fickó neve ott van bent, és nagyon gyorsan le fog zajlani ez az egész. Csak annyi a dolgom, hogy bemenjek, és elhozzam a Graham őrmester által kért papírokat.
Igen, ez alighanem bűncselekmény. De pillanatnyilag ez aggaszt a legkevésbé.
Kiszállok az Explorerből, még egyszer megnézem, hogy tiszta, vérfoltmentes ing van-e rajtam, majd belépek az előcsarnokba.
A recepción ülő biztonsági őr fölnéz a telefonjából.
– Segíthetek?
– A Poitier megye számára előkészített anyagért jöttem.
Szükség esetén bevetésre kész a nemzeti parkok területére érvényes kutatói engedélyem meg az egyetemi azonosító kártyám. Hátha ezekkel a roppant hivatalos benyomást keltő dokumentumokkal átverhetem az őrt…
– Harmadik emelet – mondja. – Négyes szoba.
– Köszönöm.
Két perc múlva ott állok a harmadik emeleti recepción. Úgy remeg a lábam, hogy kénytelen vagyok a pulthoz nyomni.
– Segíthetek? – kérdi egy nő, miközben helyet foglal a pult túloldalán.
– Jó napot. A nevelőotthonokkal kapcsolatos adatokért jöttem, amelyeket Poitier megye kért.
– Mikori a kérelem?
– Ma reggeli.
– Sajnálom, de ez körülbelül tíz napot vesz igénybe. Meglep, hogy ezt nem mondták önnek.
A francba, a francba, a francba!
Addigra én rács mögött leszek, vagy hulla leszek…
– A Poitier megyei seriff hivatalából jött? – kiált ki az irodából egy hang.
– Igen – feleli az előttem ülő nő. – Mondtam az úrnak, hogy legalább tíz nap.
– Itt van az anyag az asztalomon – mondja a kolléganője. – Egy órája befutott még egy hívás, úgy tűnik, sürgős a dolog. Állítólag gyilkossági nyomozáshoz kell az anyag.
Az elegáns nadrágkosztümöt viselő hölgy mindjárt ki is lép az irodájából. Vaskos iratgyűjtőt tart a kezében. – Most raktam össze, éppen végeztem. tessék.
Nagyon igyekszem uralkodni magamon, hogy ne remegjen a kezem. Lezserül kinyitom az iratgyűjtőt. Tele van nyomtatványokkal meg gyerekek fényképeivel. Ez legalább harminc gyerek anyaga.
– Köszönöm!
Kis híján nekimegyek az ajtófélfának, mert máris az arcokat vizslatom: bőszen keresem a gyilkosét.

68. fejezet | Ellenintézkedés

– Nem veszi föl? – kérdi az őr, amikor elhaladok a lenti recepció előtt.
– Tessék? – kapom föl a fejem.
– A telefonja – mutat a zsebemre.
Csak most esik le, hogy csörög.
– Ja, igen – mondom, majd hónom alá csapom a mappát, és előszedem a készüléket.
Számomra ismeretlen körzetszámról hívnak. erős a kísértés, hogy hagyjam a fenébe, végül mégis fölveszem, és leülök az épület előtt egy padra.
– Halló! – szólok bele, de csak félig-meddig figyelek oda. Továbbra is az arcokat fürkészem, és nézem, hogy ki lakott a Lane-házban Sarah Eaves idejében.
– Theo? – szól bele egy mély basszushang.
– Eegen… – mondom, miközben hátralapozok az anyagban, mert rájövök, hogy a keresett időszak a végén van. Sarah arcán állapodik meg a tekintetem. Fiatalabb, mint azon a fotón, amit a fiától kaptam.
– Figyelsz rám? Mert én nagyon figyelek ám rád.
A fickó hanghordozása megteszi hatását: fölkapom a fejem.
– Ki az?
– Szerinted?
Mintha jéghideg ujj érintené meg a szívemet.
– Nem tudom…
– Térjünk mindjárt a lényegre, azaz arra, hogy mit fogsz csinálni.
– Mivel mit fogok csinálni?
– Először is megsemmisíted a feljegyzéseidet, és minden egyebet, amit még nem adtál át a rendőrségnek.
Bassza meg, ez nem… ez nem lehet…
– Egy pillanat…
– Theo, még nem fejeztem be. – Kemény, határozott a hangja: mint amikor a kutyakiképző rászól a német juhászra, hogy „Ül!” – Miután megsemmisíted a feljegyzéseidet, videóra veszed a vallomásodat, amelyben beismered Julie Lane meggyilkolását.
– De hát nem öltem meg…
– Hát persze, hogy nem ölted meg! Én öltem meg. Pedig anyám helyett anyám volt. És nézd meg, mire kényszerültem miattad!
Szaporán szedem a levegőt.
– De hát miért?
– Na, mit gondolsz? Ha nem kopogtatsz be hozzá, még ma is élne. Ez a te műved.
– Nem, te voltál… – nyögöm ki bágyadt, elhaló hangon.
– Én voltam a végrehajtás eszköze, de az egésznek te voltál az oka. Ezt te is jól tudod. Kavartál még egy kis szart, hogy legyen mit helyrehoznunk.
– Az a sok ember…
– Mind meghalunk egyszer. Ugyan mit számít ez?
– Hogy… hogy tehetted?
– Ez vagyok én. Most pedig beszéljünk arról, hogy mi vagy te, és mit fogsz csinálni. Szóval Miután megsemmisíted, amid van, és beismered Julie Lane meggyilkolását, érdeklődni fognak nálad a többi hulláról is. Ezért a vallomásodban azt is el fogod mondani, hogy csak manipuláltad a rendőrséget, mert leplezni akartad, hogy te ölted meg Juniper Parsonst.
– Ez őrültség! Még csak nem is hihető!
Mintha csak álmodnám az egészet. Megbámulom az elhaladó kocsikat, és beleszimatolok az enyhe szélbe: csak így tudom elhitetni magammal, hogy tényleg ez történik velem.
– Bízzál bennem. Hinni fognak neked, ne félj! Már úgyis gyanakodnak rád. Használd az eszed, találj ki valami ésszerű magyarázatot, találd ki, milyen módszerrel dolgoztál. Hiszen okos ember vagy te! A kelleténél is okosabb…
– Nem fognak hinni nekem, akármit mondasz.
– Dehogynem. Egy részét biztosan elhiszik, és csak rajtad múlik, hogy meggyőzöd-e őket a többiről is. Hidd el, ezeknek valami egyszerű magyarázat kell. Így volt ez mindig.
Valamiért nem szállok vitába vele. Csak kérdéseket teszek föl, mintha elkerülhetetlen lenne, amit mond.
– És ha mégsem?
– Ha mégsem tudod meggyőzni őket? Na, mit gondolsz, mi lesz akkor, Theo?
– Nem tudom – felelem tétován.
– Küldök neked egy fotót.
Csipog a telefonom: már meg is jött az üzenet. Megjelenik a képernyőn a fekete-fehér fotó. Hunyorogva próbálom kivenni, hogy mi van rajta. Amikor összeáll a kép, megáll bennem az ütő.
Jilliant fotózta le éjjellátó kamerával.
Az ágyában, ahol alszik.
– Ott jártam az éjjel, Theo. egy órán keresztül ott álltam fölötte, és néztem. Abszolút zajtalanul közlekedem. de nem is kell még egyszer meglátogatnom. Megtehetem azt is, hogy beülök a kajáldába, és a bordái közé döföm a kést, amikor újratölti a kávéscsészémet. Vagy elkaphatom este, amikor megy ki a kocsijához. Vagy lelőhetem száz méterről. Van nekem sokféle mód szerem. És a cimborád, az öreg fószer, szerinted mennyi gondot okozna? Ha akarom, húsz perc alatt kinyírom mind a kettőt, aztán irány Florida, ahol fölkeresem anyádat. Vagy mehetek Texasba is, és gyilkolászhatom az egyetemen a diákjaidat. Aki csak szembejön…
Erre már kizökkenek a révületből. Felforr a vérem.
– Te mocskos szarházi…
– Te kezdted. Úgyhogy te is fejezed be. Most nyilván az esélyeidet latolgatod. Azon agyalsz, hogy mi a jobb: ha kitálalsz a zsaruknak, vagy ha megteszel mindent, amit kértem? Gondolod, hogy a zsaruk mindenkit meg tudnak védeni? Hiszen még abban sem hisznek, hogy én létezem!
– Tudom a nevedet. Meg fogom mondani nekik. – Igazából még nem tudom, de ott van a mappában…
– Nem, nem tudod. Egy régi nevet tudsz, amit már harminc éve nem használok. Az a fiú, aki… Szóval az már nem létezik.
– Hát így megy ez? Molesztál valami tuskó, és egy csapásra sorozatgyilkos leszel?
– Nem ilyen egyszerű ez, Theo. A lelkünk mélyén mind állatok vagyunk. de ez nem fontos. A lényeg, hogy tudod, mit kell tenned.
– Mi a garancia arra, hogy akkor nem bántasz senkit?
– Semmi. De te logikus észjárású ember vagy. Tudod, hogy nem áll érdekemben. Szóval holnap hallani szeretném a híradóban, hogy vallomást tettél.
– Mi van, ha megteszek mindent, amit mondtál, de nem hisznek nekem?
– Ezért kell megtenned még valamit, amivel biztosan meggyőzöd őket. Különben nem tudhatom, hogy nem tálalsz-e ki nekik mégis előbb-utóbb. Szóval ezért van az, hogy miután vallomást tettél, fogod azt a kis fegyveredet, és golyót röpítesz a fejedbe.
– Hogy? Meg kell ölnöm magam?
– Igen, Theo. Videóra veszed a vallomást – ajánlom, hogy életed nagy alakítása legyen! –, aztán főbe lövöd magad. Egy pillanat műve az egész, és nem fogsz érezni semmit. És akkor Jillian biztonságban lesz. Ha viszont nem teszed meg, akkor holnap estig meghal valaki, aki fontos neked. Lehet, hogy a csaj, lehet, hogy Gus. Vagy talán valaki más, akiről még nem is tettem említést.
Nem tudom, mennyi ideig ülök ott megbabonázva, egy szélben hajladozó faágat bámulva, miután leteszi.
Csak akkor térek magamhoz a kábulatból, amikor újra megcsörren a telefonom.
– Halló!
– Üdv, dr. Cray, itt Graham őrmester. – A nő most barátságosabban üdvözöl, mint reggel, amikor roppant hivatalos hangot ütött meg. – Nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk. Még lenne pár kérdésem. Ott van még a palacsintázóban?
– Öö… el kellett intéznem valamit.
– Rendben. Ha beugrik az alállomásra, lezárhatjuk ezt a dolgot. Egy órán belül ide tud érni?
– Persze – füllentem.
– Nagyszerű. Akkor hamarosan találkozunk.

Andrew Mayne

Nem én vagyok ám itt az egyetlen hazudós! Graham túlságosan is szívélyesen, már-már mézes­mázosan beszélt velem. Tutira elhajtott már a palacsintázó előtt, és látta, hogy nem vagyok ott.
Beszélni akarnak velem Mrs. Lane-ről…
Azon törik a fejüket, hogy ugyan miért öltem volna meg azt az asszonyt, hogy aztán fölgyújtsam az erdőt, majd beadjak nekik egy zavaros mesét a Cougar Creek-i szörnyről? Ennek semmi értelme, ez kész őrület! Mégis hozzám vezetnek a nyomok.
A francba!
Ha biztonságban akarom tudni Jilliant és Gust, jobb, ha gyorsan kitalálok valamit.

Fordította: Szieberth Ádám

Andrew Mayne: A naturalista
Athenaeum  Kiadó, Budapest, 2018