Tolnai Ottó: Szeméremékszerek (részlet)

Posted on 2018. szeptember 13. csütörtök Szerző:

0


| I. |

Elküldtek, mondja. És én már emeltem is le a szatyrot a kampóról. És már mentem, kocogtam, mondja T. Olivér. Elküldtek két steril pohárért. Hogy majd ne akkor kapkodj. Szeretem ezeket a missziókat. Messzi-messzi missziókat, gondolja. Messzi-messzi missziókat, itt la: Palicsfürdőn. Helyben, mint Csáth, a helyiérdekű utazó, teszi hozzá Jonathán. Regény Misu erre azt mondja, mi ugyanazt mondjuk, ugyanazt multiplikáljuk, s ez az, éppen ez, ami őt őrületbe kergeti, nem sikerül ugyanis tetten érnie bennünket, tetten érni, éppen melyikünk is beszél, melyikünk is ír per pillanat, jóllehet bámul a szánkba, avagy görcsösen szorítja, sőt talán azt is mondhatnánk, vezeti kezünket, az enyémet persze nem, mondja Jonathán, mert nekem mintha nem is lenne kezem. Ahogyan rajztanárom galandféreg-figuráit neveztem, afféle kezetlen Siva vagyok én is… Ilyenkor persze nem válaszolok Misunak, lévén hogy ezeket a dolgokat különben is szeretném lazábbra fogni, sőt egészen lazára. Szinte elengedni a szálakat, elengedni magamtól, nézni őket, gyönyörködni bennük, mint az ökörnyálban, mint a szélfútta árvalányhajban, nyárpehelyben, illetve hát a mostanság eluralkodó, vaddohánynak nevezett selyemkóró észbontóan finom pöszmetfoszlányaiban… Elemér is figyel, leselkedik persze, olykor látom, hiányzik egy-egy iratcsomó, iratköteg, dosszié, iratmegőrző; kérdem Jonathánt, hol az a kézzel összevarrt miniszterpapír-köteg, hol a kénszín dosszié, hol az a dobozszerű, mattfekete iratmegőrző, de úgy tesz, mint aki nem tud róla, jóllehet nincs kizárva, ő adta oda Elemérnek, olvasgasson bele, ő azt mondja, ugyanazt írjuk, ugyanakkor mindig, minden helyzetben el is mozdulunk, el is fordulunk, el is forgunk egymástól, mint az a Berlinből hozott kis, színes karussel, igen, el is forgunk, jóllehet ugyanazon a karusselen, bolondkocsin… (Szólnom kell Jonathánnak, netán a pszichiátria könyvtárosának is, okvetlen bányásszák elő Olivér Königernek szóló születésnapi levelét, amelyben megírta volt annak a színes, lakkos, berlini puhafa karusselnek, bolondkocsinak, ahogyan ő nevezte, a történetét.) Szóval valami misszió, mondja T. Olivér. Magának. Akárha az éppen felbukkanó járókelőknek. Mondja, magyarázza, meséli. Az infaustusoknak tulajdonképpen. Nekik mondja. Nekik meséli. Hosszan, részletesen. Avagy rövidre vágva. Túlságosan is elaprózva. Mint mikor birkanyírás előtt újságpapirost szeletelnek a juhászok, jóllehet a Járásra sosem is járt újság, ha netán valami újságpapirosba csomagolt dolgot viszünk ki, kölcsönkérik, kisimítják, olvasgatják soká, olyannyira soká, hogy már én is tőlük kérdem, mi újság. Mert ők valóban jobban tudják.

Elemér azt mondta, T. Olivér úgy hiszi, elhitte magáról, hogy ő is egy mesefa, mint Tihamér, az öreg Szokol, Bus Kardel, Róza, Körbics, Nagy Torma, illetve például Olivér rajztanára, Benes József, a neves festőművész…

Hová-hová, kérdezte az előbb az a kedves, magas férfiú, aki minden alkalommal mint közeli ismerősét, szinte barátját üdvözöl. Jó, hogy így üdvözölnek, gondolja Olivér. Szinte barátjuknak tekintenek. Mellettem teremnek, s már mondják is. Már mondjuk is. Jóllehet, mint ez esetben is, fogalmam sincs, kiről van szó, kicsoda is ez a magas, kedves férfiú, valaki azt mondta, deklasszált, de másképpen deklasszált, tettem hozzá, mint mi, a palicsi infaustusok, másképpen, mint a szabadkai lumpenek. Az égvilágon semmit sem tudok róla. Csak azt, hogy egyszer, nagy meleg volt, pénz kellett neki sörre, s eladott nekem egy zsák galambürüléket. Amiért, tegyük hozzá, én felettébb becsülöm, jóllehet olykor éppen hogy balekságom bizonyítékaként emlegetik azt a bótolást. Szeretik mesélni, ahogy álltam ott a kapuban a nagy műanyag zsák galambürülékkel. A vállamon. Le kellett volna fényképezni, mondta Gorotva. Nem tudom, hogyan is van ez, de én valamiféleképpen még ma is büszke vagyok arra a bótolásomra, mondta már többször T. Olivér. Arra a nagy műanyag zsák galambürülékre. (Mellesleg említem, Olivér egyszer azt mondta, a galambürülék áll legközelebb a csehovszürkéhez. A csehovszürke galambürülék-színű. A galambürülék csehovszürke. Valahol az égszínkék és a hamuszürke között, tette hozzá. Bár egyáltalán nincs kizárva, ha megkérdezik Csehovot, milyen is tulajdonképpen az ő szürkéje, valami olyasmit mondott volna, hogy éppen most látott egy egérszürke szamarat…)

Legalábbis mintha egy nagy műanyag zsák angyalürülékkel a vállamon érkeztem volna haza világkörüli utamról. Igen, a galambürüléket illetően később a Sanyi, a sonkás Sanyi is megerősített, amikor hozta a felfüstölt sonkát, s én már húztam is rá a padlásfeljáróban a legyek ellen gézből varrt szoknyácskát, üngöcskét, megerősített, ami akkor nagyon fontos volt nekem, hogy első osztályú galambürülékről van szó. Az ő galambjai is hasonlót termelnek, ő is minden évben lesöpri egyszer a galambpadlást. De ő a másik Sanyinak, a bambuszos Sanyinak adja, aki a rokona. Ő a sonkás Sanyi, be kell állítani a szereplőket, neveiket lajstromozni, fixálni, mert vannak, akik nagyon nem szeretik, ha a szereplők laza, bizonytalan pályán mozognak, vagy ha ne adj isten nincs is pályájuk, ide-oda csúszkálnak, iringálnak, a másik pedig a bambuszos Sanyi. Így is hívják őket: Sonka és Bambusz. Az egyik, a sonkás Sanyi, a másik Sanyi bambuszerdejébe szórja a galambürülékét. Mert a másik Sanyinak bambuszerdeje nőtt. Bambuszerdeje van. Igen, egy napon úgy ébredt…

Ez az egyik egzotikus momentuma Palicsnak, mondja Gorotva. Sanyi örökölt valami kietlen nagy telket a kis háza mögött, elültetett néhány bambuszrizómát, és tíz évre rá egyszer, amikor véletlen hátra talált sétálni az elhagyott telekre: ott állt a csodálatos bambuszerdő. Ami, ha jól tudom, már a legújabb Palics-bédekkerben is benne van. Vagy ha nincs, majd odahatok, belekerüljön. Mindenesetre olykor elviszem oda pesti vendégeimet. Hallottam, a fiam is előfordult ott, meséli T. Olivér. Ott látták Sanyi bambuszerdejében. Később megkérdeztem tőle, mit keresett ott, Sanyi bambuszerdejében? Mesélte, hogy amikor A romlás virágait filmezték a bontás alatt lévő műtrágyagyárban (illetve hát a ŠAKAL nevű fatelepen, és szemben a félbemaradt RED LYON-szállóban, illetve annak OXFORD LIBRARY nevű csehójában), két-három szép, leveles bambuszra volt szüksége, egyik hősének (Pletl Zolinak) ugyanis álmában bambusz nő a szájából, valamint tíz szép, fényes bambuszrúdra is szüksége volt még, mert a film japán hőse viszont egész idő alatt valami konstrukciót próbál építeni bambuszrudakból a gyár hűlt helyén, úgy is mondhatnánk, magyarázta nekem egyszer Jonathán, hogy a kis japán konstrukciója a bontás alatt lévő gyár ellenpólusa kellene legyen. Az a valami, ami a gyárban a munkások között képződött volt az elmúlt száz év alatt, legalábbis ő úgy értelmezte az ABBÁZIA kertmoziban történt vetítés alkalmával, amikor is a Tikvicki bácsi a filmben nyújtott alakításáért megkapta a PALICSI OSCAR-t… Szóval a fiam elment a Sanyihoz, aki kivezette, illetve hátravezette, mint a budiba, ha hátravezetik a vendéget, hátra a bambuszerdejébe. Valóban csodálatos kis erdő. A különös az egészben az, hogy a fiam tudja, mi az a bambuszerdő, mert azt felénk nemigen tudják, hatokosok, de arról fogalmuk sincs, mi is valójában, mert fogalmad nem lehet a bambuszerdőről, csak ha előbb már volt valós élményed, ha jártál már bambuszerdőben, fiam véletlen éppen tudta, Japánban ugyanis Tanaka, a neves butohtáncos elvezetett bennünket egy bambuszerdőbe. Egy bambuszerdőbe, ahonnan a Fudzsijama is látszott volt.

Kikukucskálsz, jegyezte fel T. Olivér Mi szép-noteszébe, kikukucskálsz a valós, élő bambuszfüggönyön, és előtted a Fudzsijama…

Hová-hová, kérdezte a magas férfiú, ahogy kilépve a kovácsoltvas kertkapun, a 13-as szám alól (Orbánfalva 13.) szinte beleütköztem. Az is lehet, már ott álldogált. Régtől leskelődött, várakozott rám. Tudja, a Homokvár és a  SOSO nevű kis garni (mi SOS-nek mondjuk), illetve a  GREEN DOOR között mindig összefuthat velem. Hová-hová, kérdezte. Elküldtek, válaszoltam. Azt mondta, őt is elküldték a háztól. Elküldtek, folytatta T. Olivér, két steril pohárért. Amire ő valami vidámat válaszolt, nem értettem pontosan, de biztosan valami olyasmit, hogy ő is csak steril pohárból szeret inni, illetve hát direkt az üvegből… Jóllehet T. Olivér nem is hallgatta végig, noha az is megfordult már a fejében, egyszer majd összeismerteti azzal a faforgácsárussal a kisállatpiac és a nagybani határán. És akkor ő lesz a galambürülék-árus.

Mivel T. Olivér, ezt többször hangsúlyozta, nem adta fel utópiáját, hogy egész sorát szervezze meg, állítsa be észrevétlen a hasonló árusoknak, szemben a kínai műanyag bóvlival, pillanatok alatt kioltódó tökéletes kópiákkal, lévén hogy ama galambürülék szürkéjének minősége például egyértelműen angyali, mint mondta, csehovi… Mire Misu halkan megjegyezte, de hát Csehov nem írt regényt, majd hozzátette, a regénynek mint olyannak nem adatott meg e minőség, éppen hogy a szerénység anyagáról van szó, egy regény pedig minden, csak nem szerény, hogy úgy mondjam, nem a szerénység műfaja, a hősök nem azzal foglalkoznak, hogy megtépjék gúnyájukat, befogják szájukat, kivágják nyelvüket, örökre elnémuljanak… Sírjanak… Imádkozzanak…

Elküldtek. Megyek. Kocogok. Szeretek az allé ezen oldalán kocogni, mivelhogy ez az egyetlen járda errefelé, ami még nincs leburkolva. A versenylovakat is homokban tréningeztetik, a temetőn túl, künn az elhagyott szőlők között, a határsáv mély homokjában.

Alig száz-kétszáz métert kocoghat errefele az ember oda-vissza, Szent Orbán keresztje, a kis vasútállomás (PALICS), illetve a temető között, de ez a kocogás egyedülálló, szép, jó pontosabban, ezt is bele kellene tenni a bédekkerbe (szerb íróbarátom írja Palics és Szabadka bédekkerét, gyönyörű dolog lehet bédekkereket írni, egyszer majd megemlítem neki, miket lenne jó még beletenni a Palics-bédekkerbe, noha igaz, nem szándékom bédekkerében kontárkodni, mert mint azt Pahulek Domagoj megjegyezte, más bédekkerben összefogni egy fürdőhelyet például, és más szétbeszélni-szétírni à la T. Olivér), mármint a homokos allét, a balkáni gerlék búgása által képezett boltívvel, mert ez az egyetlen homokos allé a világon, amelynek a balkáni gerlék bús, melankolikus búgása képezi tulajdonképpeni boltját, amely a síneken túl már, Spliti sétány néven, burkolttá lesz, jóllehet a háború után immár az is kátyúval tele… Ha nem is a bédekkerbe, legalább a Mi szép-noteszbe.

Szent Orbán keresztje után az embernek, esetünkben egy külön speciesnek, a palicsi infaustusnak, máris a szegedi síneken kell átbukdácsolnia, átverekednie magát a hajdújárási és ludasi, illetve macedón görögdinnyeárusok között, hogy aztán meg a nagy parkoló sárga klinkertégláin csúszkáljon.

Kocogok a szatyorral a kezemben. Odafele kocogok, visszafele baktatok, slattyogok immár. Olykor fordítva, odafelé baktatok, slattyogok, hazafelé kocogok, futok olykor, akárha üldöznének.

Elküldtek két steril pohárért. Jóllehet nekem, magamnak, mondja T. Olivér. Mivel az utóbbi időben némi vizelési problémáim támadtak. Ne feledjük, mindez akkor történt, amikor már kivették egyik vesémet, epehólyagomat. Sőt közben még heresérvet is kaptam.

Az történt, járásszéli tanyánkon két zsák kukoricát akartam volt áttolni a puha kerekű talicskával az istálló küszöbén, hogy aztán benn, nem kisebb erőfeszítés árán, a fehér zománcos kádba öntözzem az ötvenkilós zsákokat… És az volt az érzésem, a nagy erőlködésben, ott a küszöbön, az egész alsó fertályom, zutty, leszakadt. Igen, de ezt egy, illetve két kissé erősebben gumírozott alsónadrággal, egyelőre legalábbis úgy tűnik, sikerült megoldanom. Heréimet sikerül színvonalon tartani. Már ahogy. Nem tudom. Mármint hogy mihez viszonyítva. És, ami a legfontosabb, a sérvet, a heréket és a prosztatát teljesen külön kezelem.

Lám, milyen szépen fogalmazok. Milyen szépen fogalmazódom, gondolja T. Olivér. Erről először Czipriánnal váltottam szót. Az OMEGÁ-ban, ahol általában kávézni szoktam vele, megemlítettem neki problémámat. Mert egyidősek vagyunk. És mert neki is van prosztatája. Meg van sérve is. De Cziprián csak legyintett. Azt mondta, ő teniszlabdát szorít rá. Nem értettem. Én nem értem őt. Ő nem ért engem. És különösmód éppen így értjük meg ennyire, jobban mint mással, egymást. És meg is mutatta. A teniszlabdát. A kénszín teniszlabdát. Amit a parkban, a Hősök parkjában talált volt a pályák magasságában, az egyik szömörcebokor alatt. Igen, a palicsi parkot így hívják: Hősök parkja vagy Hős park, mindig újra meg kell néznem, mert nem akarok hinni a szememnek, sem annak, hogy Hős, sem annak, hogy Hősök, istenem, mekkora hülyének kell lenni ahhoz, hogy ilyen elnevezést adjanak egy parknak, de hát Palicsfürdő parkját így hívják: Hősnek. Ebben csak az az érdekes, az infaustusok valójában ekképp védekeznek az ilyen őrültségekkel szemben, hogy van egy ember, akinek valóban Hős a vezetékneve, Hős Ernő, a Hős tanító bácsi, akinek a feleségét meg Hős Irénkének hívják, aki viszont úszóbajnok volt, úgyhogy a palicsi infaustusok, ha azt mondják, Hős park, Hősök parkja, akkor a Hős tanító bácsira, illetve a családjukra gondolnak, mármint hogy ők azok a hősök, akikről a parkot elnevezték, mert hát különben is, minden embert megilletne ez a név, mindenkit, aki el tudja viselni ezt a nevet, hogy ember, mindenki, aki nem őrül bele abba, hogy ember, ezek persze Elemér szavai, de akár én is mondhattam volna, gondolta T. Olivér. Közben Cziprián ügyes mozdulattal kivette nadrágjából, alsónadrágjából, és kezembe adta a meleg teniszlabdát. Néztem kénszín állagát. Forgattam. Szinte sütött, szemérmetlenül sütött testmelege. Testének illata-bűze. Jóllehet mégis a teniszlabda citrom-keménysége, kénszíne dominált. Már nagyon kint volt neki, mondta. A sérve. És ő rászorította. Majd otthon egy átszabott sérvkötővel fixálta is. Így mondta. Aztán kivette a kezemből, s ugyanazzal a beidegződött, ügyes mozdulattal, akárha engem oktatva, visszadugta, fixálta a citromkemény, kénszín teniszlabdát a sérvén. Zavarba jöttem, az az igazság, kissé megszédített a szép teniszlabda. Mert a teniszlabda szép. Valami olyasmire is gondoltam még, hogy lám a teniszlabda is szeméremékszerré lett… És lám ez is milyen szép… Van egy kis spirálos noteszem, amelybe azt szoktam felírni, mi szép. Úgy is hívom: a Mi szép-füzet. Majd Cziprián kénszín teniszlabdáját is bevezetem. Beleütöm fonákkal…

Mindennap együtt isszuk meg a második kávénkat. Cziprián kérésére, pontban délben. Az infaustusokkal előbb még pálinkát iszom, illetve ittam, amíg megvolt mind a két vesém, Czipriánnal aztán kávét. Jóllehet ő is infaustus. De ő egy olyan infaustus, valójában az egyetlen, akibe nem köt bele Vad Jocó, s ami még nagyobb szó, nem köt bele, nem egzecírozza Regény Misu sem… Hogyan kell regénybe-szerkesztettnek lenni. Hogyan fejlődni benne. Belenőni a regény téridejébe példának okáért… Cziprián T. Olivér egyik legkedvesebb regényhőse, jóllehet egészen másként kedves, mint Jonathán, Szerafim-Pöcök, Misi mester, Gergő meg Pahulek Domagoj, Bella, a Luszteres Feri és hát Csorba Mátyás Ernő például. Czipriánt Misu is tátott szájjal hallgatja. És hát engem is meghagyott afféle kommentátor szerepben, persze nem politikai kommentátor, manapság mindenki politikai kommentátorrá lett, meghagyott íródeák szerepemben, hagyta, hogy lejegyezzem kávézásainkat, feljegyezzem a szavait. Cziprián szavait. Jóllehet éppen hogy idegesíthetné is Misut, hiszen még maga sem döntötte el, hogy a nagyszülei, akik teljesen véletlenül kerültek ide a századfordulón Palicsra, franciák, olaszok, illetve lengyelek, csehek voltak-e. Ez persze hihetetlen, de így van. Nem tudja, fogalma sincs. Hogy ez miképp lehetséges, azt nem tudom. Van valami nagyon különös a dologban, de még nem sikerült megmagyaráznom, igaz, nem is nagyon igyekeztem. Én inkább ezt a köztes állapotot, ezt a kusza gubancot szeretem, amikor még szinte el sem kezdődött a nemezelés(-nemzetelés), ahogy Misu mondja, ezt preferálom. Hogy francia is meg olasz is, hogy lengyel is és cseh is.

A múltkor például Jugoslavnál (a városban, Szabadkán nekem is van egy Jugoslav nevű barátom, egy aranyos, cukorbeteg fiú, részt vett workshopomon, ő volt a legtehetségesebb tanítványom, ő meg a Hicsik Dóra, Misu morogva, felhorkanva kérdezte, tán még a nevét is te adtad annak – azoknak a Jugoslavoknak?), Cziprián állatorvos szomszédjánál, akihez átvitt egy ablaknak ütődött, holtnak tűnő sárgarigót, egy épp ott termett cseh úriember felvilágosította, hogy Ludmila nevű nagyanyja semmi módon sem lehetett lengyel. Én is sejtettem, nagy, sötét arcából, patetikus dührohamaiból következtetve, nagyapja inkább olasz lehetett, mint francia, de már késő volt, ugyanis akkor már elneveztem őt Cziprián Falconettinek, tehát lengyel franciának. Ami különben nem is annyira lényeges, lévén hogy Cziprián valóban minden idegével magyar, nagy magyar, többször hangoztatta, ő legszívesebben egy jurtában élne az udvaron. De hogy befejezzem, az a sárgarigó, miközben Ludmiláról beszélgettek, egyszer csak, akárha Ludmila szelleme, kiröpült, szépen felívelt Cziprián tenyeréből. Azonnal, még mielőtt belebonyolódnék a dolgokba, előrebocsátom: nekem semmi kedvem intimpistáskodni, affektálni, hetyegni ezekkel az úgynevezett hősökkel. De szadizni sem szeretném őket. Sem az eszüket járattatni. Mármint hogy sorban mindegyiknek én járassam az eszét. Járattassa a fene. Tehát sem kommentátor, sem íródeák, hanem csupáncsak egy csóró kibic volnék…

Akkor ott az OMEGÁ-ban, kezemben a teniszlabdával, nem mutattam, mennyire megdöbbentem, hiszen húsz éve majd mindennap Czipriánnal kávézom, ma sem értem egészen, hogyan lehetséges, hogy nem vettem észre a teniszlabdát a nadrágjában. Úgy tette volt a kezembe, térek vissza meghitt kis jelenetünkre, mint ahogy forró tojást teszünk egymás tenyerébe. Talán még azért is térek vissza ehhez a momentumhoz, mert az előbb nem említettem, Cziprián afféle feltaláló. Igaz, nem tagja egyik klubnak sem, sem a Vitéz Károly által vezetett Feltalálók Klubjának, sem a Veréb úr jegyezte Innovációs Körnek. Ő, úgy sejtem, Kakas Dénessel képez külön sejtet, jóllehet Vitéz Károllyal és Veréb úrral is szoros kapcsolatot ápolnak. Ez a teniszlabdás dolog is afféle találmánynak tűnt nekem. Noha az sincs kizárva, ez már régtől ismert (Palicsfürdőn 1918-tól, éppen száz éve van teniszklub), bevált, szabadalmazott eljárás. Mindenki tud róla, csak én nem.

Tolnai Ottó

Mármint hogy az ember ilyen korban már nem teniszezik, illetve csak úgy, hogy teniszlabdát szorít a sérvére.

Ha legközelebb Bécsben járok, leellenőrzöm, gondolta T. Olivér. Bejegyeztette, levédte, szabadalmazta-e már valaki. Kár, hogy az én problémámra nem alkalmazható. Csak az hiányozna, egy harmadik kénszín herével is bajlódni. Olykor már akkor is komoly fájdalmat érzek, ha megérintem, nemhogy még labdát is szorítsak rá. Ma nem hiszem, hogy érkezem Czipriánnal kávézni. Ugyanis akkor fél óra múlva már jöhetnék vissza, gondolja T. Olivér.

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018