Barry Lyga: Gyilkosokra vadászom (előzetes, részlet)

Posted on 2018. szeptember 12. szerda Szerző:

0


Jazz a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosának gyermekeként nőtt fel, és a Jó Öreg Apu mindent megtett annak érdekében, hogy fiacskája elsajátítsa a szakma minden csínját-bínját. A vérgőzös gyermekévek elmúltával a tizenhét éves Jazz képes arra, amire még a legtapasztaltabb nyomozók sem: szinte zavarba ejtő természetességgel tud egy gyilkos fejével gondolkodni.
Egy nap brutális gyilkosság híre kavarja fel az álmos kisváros, Lobo’s Nod lakosságának mindennapjait. Egyesek úgy vélik, hogy az alma talán nem is esett olyan messze a fájától, és a történtekért a zárkózott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiú a felelős. Jazz a seriff határozott tiltása ellenére nyomozásba kezd, hogy megakadályozza a további gyilkosságokat, és hogy mindenkinek bebizonyítsa: ő nem olyan, mint az apja.

1. fejezet

Amikor Jazz a városon kívül elterülő mezőhöz ért, már sárga rendőrségi szalag volt mindenütt, ami karótól karóig feszülve részeges, dülöngélő vonalú hatszöget rajzolt ki.

A mező tele volt rendőrökkel – állami rendőrök khaki egyenruhában, egy csoportnyi körzeti megbízott kékben, és még egy helyszínelő is farmerben, viharkabátban. Ez utóbbi lenyűgözte Jazzt. Lobo’s Nod túl kicsi város volt egy saját, hivatalos helyszínelő egységhez, ezért általában a körzeti megbízottak gyűjtöttek bizonyítékokat a bűncselekmény helyszínén. Az, hogy idehívtak egy valódi, eleven helyszínelőt két várossal arrébbról – és ráadásul vasárnap reggel –, azt jelentette, hogy tényleg komolyan veszik az ügyet. A körzetiek közül néhányan négykézláb álltak, Jazzt pedig szórakoztatta a látvány, ahogy az egyik srác közvetlenül a tett helyszínét jelző szalag mellett előre-hátra lépked egy fémdetektorral. Egy állami zsaru olcsó digitális kamerával a kezében nagy körültekintéssel lépte ki a helyszín kerületét.

És az egész csődület mellett ott volt G. William Tanner, a seriff, kissé félreállva, kezét kétoldalt az úszógumiján pihentetve, és azt nézte, ahogy parancsára a beosztottja körbe-körbe rohangál.

Jasper „Jazz” Dent nem akarta, hogy a rendőrök észrevegyék. Az utolsó bő tíz méteren már hason kúszott a bokrok alatt és a magasra nőtt fűben, türelmesen megkeresve egy jó kilátást biztosító ponthoz az utat. Az öreg Harrison-farmnak ez a része egykor végtelen szójababmező volt, mára már csak régi, körülkerítetlen legelő maradt letört növényszárakkal, gyommal, gyékénnyel és bozóttal. Tényleg tökéletes fedezék. Jazz innen egészében beláthatja a bűncselekmény helyszínét, amit egy körbefutó sárga szalaggal tettek még feltűnőbbé.

– Lássuk csak, mi van itt! – mormolta magában Jazz, amikor a videós úgy három méterre a holttesttől hirtelen felkiáltott. Jazz túl távol volt ahhoz, hogy kivegye a szavakat, de tudta, hogy valami jelentős dologról van szó, mivel hirtelen mindenki abba az irányba fordult, és egy másik körzeti megbízott is odarohant.

Jazz a távcsövéért nyúlt. Három különböző volt neki, mindegyik más-más célt szolgált, és mindegyiket ajándékba kapta az apjától, aki különleges okokból adta őket a fiának.

Jazz megpróbált nem ezekre az okokra gondolni. Egyelőre csak örült, hogy van nála távcső. Steiner 8×30-as – vízálló, gumírozott markolattal, tömege épp csak fél kiló. De az igazán nagy szó az objektív kék lencséje volt, ami szinte nullára csökkentette a fények ragyogását és a tükröződést. Ami azt jelentette, hogy az ellenség – például az alig húsz méterre álló rendőrök – nem fogja észrevenni az üvegről visszaverődő napfényt, és nem rángatja ki a bozótosból.

Por és növényi pollen csiklandozta Jazz orrát, de még meg tudta állni a tüsszentést. Amikor terepen vagy, mondta neki egykor a Jó Öreg Apu, akkor nagyon csöndben kell lenned, érted? A legtöbb embernek van valami zajos szokása, amire soha nem gondol. Neked ilyen nem lehet, Jasper. Teljesen csöndben kell lenned. Mint egy halott.

A legtöbb dolgot utálta a Jó Öreg Apuban, de amit a leginkább utált, hogy a Jó Öreg Apunak mindig igaza volt.

Arra az állami zsarura zoomolt, akinél a kamera volt, de a többiek körülállták, és így nem lehetett látni, hogy mi hozta őket annyira lázba. Jazz látta, amint az egyik a magasba emel egy kicsi műanyag zacskót, olyat, amibe a bizonyítékokat teszik, de mielőtt ráfókuszálhatott volna, a rendőr letette a kezét, a zacskó pedig eltűnt a combja mögött.

– Valaki bizonyítékokat talált… – morogta a bajsza alatt Jazz, majd az alsó ajkába harapott.

Ezek közül a legtöbb srác azt akarja, hogy elkapják, mondta több alkalommal is a Jó Öreg Apu. Érted, amit mondok? Azt mondom, hogy a legtöbbször azé’ kapják el őket, mer’ ezek ezt akarják, nem azé’, mer’ valaki túljár az eszükön.

Jazz semmi rosszat sem csinált, csak feküdt ott hason, nézte, ahogy a rendőrök végzik a dolgukat a helyszínen. De ha rajtakapják, valószínűleg elviszik, és talán G. William kioktatását is végig kellene hallgatnia, amit viszont nem akart.

Korábban, még reggel, otthon volt, jól becsukta a szobája ajtaját, hogy ne kelljen a nagyanyja rendszeresen ismétlődő zsörtölődését hallgatnia (ezek egyre rosszabbak és egyre gyakoribbak lettek), amikor a rendőrségi adón tisztán kivehetően bemondták a huszonkettő-tizenhármas kódot: elhagyott testet találtak. Jazz fogta a felszerelését, amibe már jó előre bekészített mindent, amire a felderítés során szüksége lehet – és lemászott az ablak melletti csatornán. (Így nem futott bele a nagyiba az előszobában, aki így nem tartotta fel a szóáradatával.)

Egy holttest nem számított újdonságnak Lobo’s Nodban. Legutóbb, amikor holttestek bukkantak fel, Jazz élete a feje tetejére állt, és még mindig nem jött helyre. Bár évek teltek el azóta, és már mindenki elfelejtette azokat az időket, mégis voltak pillanatok, amikor Jazz félt, élete már sosem tér vissza a rendes kerékvágásba.

Amíg a rendőrök összesereglettek G. William körül, Jazz újra a testre fókuszált. Ahogy ki tudta venni ilyen távolról, nem volt súlyos sérülés – például látható késnyom vagy lőtt seb. Semmilyen nagy dolog nem tűnt fel neki, de nem is volt a legjobb kilátást nyújtó ponton.

Két dologban volt meglehetősen biztos: nő volt és meztelen. A meztelenségnek volt értelme. A meztelen testeket nehezebb azonosítani. A ruhák sok mindent elárulnak az áldozatról, és ha egyszer már azonosítottad, egy lépéssel közelebb kerülsz a személy azonosításához, aki áldozatot csinált belőle.

Bármi, ami akár csak néhány perccel lelassítja őket, jó dolog, Jasper. Azt akarod, hogy szép lassan tegyék a dolgukat. Lassan, mint egy teknős. Lassan, mint a ketchup.

Távcsövén keresztül figyelte, ahogy G. William letörölte az izzadságot a homlokáról egy kockás textil zsebkendővel. Jazz tapasztalatból és megfigyelés alapján tudta, hogy a zsebkendőbe a G. W. T. monogramot a néhai felesége hímezte bele évekkel ezelőtt. G. Williamnek rengeteg gondosan kimosott, féltve őrzött takonyfogó rongya volt. Ő volt az egyetlen ember a városban – és talán az egész univerzumban –, aki tisztítóba hordta a zsebkendőit.

A seriff jó ember volt. Első találkozáskor önmaga paródiájának tűnhetett, de a BBQ-infúzión növesztett pocak és a lecsüngő, mosogatólé színű bajusz alatt egy törvényvégrehajtó zseni lakozott, ahogy ezt Jazz személyes tapasztalatból tudta. Tanner az egész megyei seriffszolgálatot Lobo’s Nod-béli irodájából üzemeltette, és kivívta nemcsak a megye, hanem az egész állam tiszteletét. A fenébe is, az államiak nem küldenek ki akárki miatt egy srácot kamerázni. Tannernek súlya van.

Jazz egy kicsit másfelé pásztázott, és szemügyre vette, amint G. William a napfény felé emelte a bizonyítékot tartalmazó zacskót. Egy pillanatra megállt a szíve, és nem hitte el, hogy amit a zacskóban lát, tényleg valódi. De a seriff helyzete tökéletes, távcsővel megtámogatott rálátást biztosított arra, amit tartott.

És ettől olyan erősen kezdett verni a szíve, hogy azt gondolta, Tanner meg fogja hallani. A test a mezőn egy dolog. Ez előfordul. Egy ámokfutó. Egy dühöngő őrült. Bárki. De ez… Ez valami újat jelzett előre. Valami nagyot. És Jazznek az a rossz előérzete támadt, hogy az emberek vádló tekintettel fognak nézni rá. Csak idő kérdése, mondják majd. Előbb-utóbb meg kellett történnie, mondják majd.

Úgyhogy lehetséges alibiken kezdett gondolkodni. A test viszonylagos frissességéből úgy saccolta, hogy a nőt valamikor az elmúlt hat órában ölték meg… és ő egész hogy a zsebkendőbe a G. W. T. monogramot a néhai felesége hímezte bele évekkel ezelőtt. G. Williamnek rengeteg gondosan kimosott, féltve őrzött takonyfogó rongya volt. Ő volt az egyetlen ember a városban – és talán az egész univerzumban –, aki tisztítóba hordta a zsebkendőit.

A seriff jó ember volt. Első találkozáskor önmaga paródiájának tűnhetett, de a BBQ-infúzión növesztett pocak és a lecsüngő, mosogatólé színű bajusz alatt egy törvényvégrehajtó zseni lakozott, ahogy ezt Jazz személyes tapasztalatból tudta. Tanner az egész megyei seriffszolgálatot Lobo’s Nod-béli irodájából üzemeltette, és kivívta nemcsak a megye, hanem az egész állam tiszteletét. A fenébe is, az államiak nem küldenek ki akárki miatt egy srácot kamerázni. Tannernek súlya van.

Jazz egy kicsit másfelé pásztázott, és szemügyre vette, amint G. William a napfény felé emelte a bizonyítékot tartalmazó zacskót. Egy pillanatra megállt a szíve, és nem hitte el, hogy amit a zacskóban lát, tényleg valódi. De a seriff helyzete tökéletes, távcsővel megtámogatott rálátást biztosított arra, amit tartott.

És ettől olyan erősen kezdett verni a szíve, hogy azt gondolta, Tanner meg fogja hallani. A test a mezőn egy dolog. Ez előfordul. Egy ámokfutó. Egy dühöngő őrült. Bárki. De ez… Ez valami újat jelzett előre. Valami nagyot. És Jazznek az a rossz előérzete támadt, hogy az emberek vádló tekintettel fognak nézni rá. Csak idő kérdése, mondják majd. Előbb-utóbb meg kellett történnie, mondják majd.

Úgyhogy lehetséges alibiken kezdett gondolkodni. A test viszonylagos frissességéből úgy saccolta, hogy a nőt valamikor az elmúlt hat órában ölték meg… és ő egész éjszaka ágyban volt otthon… nagyi volt csak rajta kívül a házban. Nem a világ legmegbízhatóbb tanúja.

Connie. Connie hazudna miatta, ha szükséges.

Egy röpke pillanatra ez is megfordult a fejében. Egy emelkedőn felkaptató jármű megjelenése hirtelen kizökkentette a gondolataiból.

A mező majdnem vízszintes volt, de nem teljesen. Míg ott, ahol a testet megtalálták, sík volt, addig úgy kilencven méterre délre enyhén lejteni kezdett, észak felé pedig, talán kétszer olyan távolra, egy kicsit meredekebben emelkedett. A dél felől fölkapaszkodó jármű egy leharcolt Ford kombi volt azokból az időkből, amikor még ólmot adtak a gázolajhoz. Az ajtajára a ’Lobo’s Nod – orvosi vizsgálat’ feliratot stencilezték profi, bár kissé hatásvadász módon. Ez azt jelentette, hogy…

Ahogy arra számítani lehetett, két rendőr közelített a test felé egy lágyan lengedező hullazsákkal. Befejezték a helyszín előzetes vizsgálatát.

Jazz nézte, ahogy az egyikük körültekintően becsomagolja a holttest fejét, majd ugyanezt teszi a kezével és a lábával.

Mindig ellenőrizd a kezet és a lábat, suttogta a múltból a Jó Öreg Apu. És a száját és a fülét. Meglepődnél, hogy mi minden marad mögöttük.

Elhessegette a hangot, és nézte, ahogy beügyeskedik a halott nőt a zsákba, majd becipzárazzák. Ahogy a zsákkal folytatott küzdelemre szegezte tekintetét, valami megragadta a figyelmét a szeme sarkából. Igyekezett nem foglalkozni vele. Olyasmi volt, amit nem igazán akart észrevenni, de nem tudta megállni. Nem olyasmi volt, amit ha egyszer már látta az ember, nem-látottá tudna tenni.

Pontosabban egy rendőr volt, aki félreállt oldalra. Nem olyan messze a testtől, hogy bárki is kétségbe vonhatta volna, hogy ő is a tetthelyszínen van, de elég messze ahhoz, hogy senki se kérje semmihez sem a segítségét. Csak állt ott, és akárki más számára is úgy tűnne, hogy félreállt, nehogy útban legyen.

Jazz azt gondolta, hogy látásból ismer minden rendőrt Lobo’s Nodban, és még a srácok legtöbbjét is a környező városokból. Ez a srác Lobo’s Nod-i egyenruhát viselt, de idegen volt.

És kész volt. Csak így tudta leírni Jazz: kész. Sebezhető. Könnyű. Idegesen mozgolódott, bal kezének két ujjával a pisztolytáskáján, közel a gázspray flakonjához, egy durva, kopott bőrdarabbal játszott kelletlenül.

Könnyű lett volna leteríteni. A kiképzése ellenére. A fegyvere és a gázspray-je és a gumibotja ellenére. Jazz nagyon is el tudta képzelni – látta közvetlenül a távcsövön keresztül, mintha épp megtörténne.

Jazz jó emberismerő volt. Nem tanulta, ez olyan természetes volt számára, mint a lélegzés. Olyan megszokott volt, mint elolvasni egy közúti táblát az autópályán: nem igazán gondolkozol a táblán, csak észleled, az agyad feldolgozza, és ennyi.

Hosszan lehunyta a szemét, próbált Connie-ra gondolni, kettejükre, ahogy összegabalyodnak a Kuckóban. Igyekezett arra gondolni, hogy Howie-val kosarazik. Az anyjára próbált gondolni, az utolsó dologra, ami az eltűnése előttről eszébe jutott róla. Megpróbált bármi másra – bármi másra – gondolni, mint hogy milyen könnyű volna megközelíteni ezt a rendőrt…
Készenlétbe állítani, elhitetni vele, hogy nyeregben van, aztán…

Barry Lyga

Az övért nyúlni. A gázspray-ért. A gumibotért. A fegyverért.
Olyan könnyű lenne.
Olyan könnyű volt.
Jazz kinyitotta a szemét. A test a kombiban volt. Még ilyen távolról is hallotta az ajtócsapódást.
Jazz letörölte az izzadságot a homlokáról. G. William óvatosan ment le a lejtőn az út és az autója felé. A többi rendőr most még a helyszínen marad.
A bizonyítékos zacskó. Jazz nem állhatta meg, hogy rá gondoljon. Konkrétan arra, hogy mit látott benne.
Egy ujjat.
Egy levágott ujjat.

Fordította: P. Simon Attila

Barry Lyga: Gyilkosokra vadászom
Alexandra Kiadó, Pécs, 2018
384 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3399 Ft,
ISBN 978 963 447 2001