Toni Morrison: Engedjétek hozzám (részlet)

Posted on 2018. szeptember 11. kedd Szerző:

0


Sweetness

Nem tehetek róla. Nem az én hibám. Nem én akartam így, és sejtelmem sincs, hogyan történhetett. Alig egy órával azután, hogy kicibálták a lábam közül, már láttam, hogy baj van. Nagy baj. Olyan fekete volt, hogy az rémületes. Éjfélfekete, szudáni fekete. Az én bőröm világos, és a hajam is jó, afféle aranybarna, akárcsak Lula Ann apjáé. El sem tudom képzelni, honnan örökölte ezt a színt. Olyan fekete, mint a kátrány, bár a haja nem illik a bőréhez – se nem egyenes szálú, se nem göndör; leginkább olyan, mint azoké az Ausztráliában élő pucér, törzsi embereké. Gondolhatnák, hogy az ősök jegyei ütköztek ki rajta, na de miféle ősökéi? Látniuk kellett volna a nagyanyámat – fehérnek is beillett volna; nem is csoda, hogy megszakította a kapcsolatot a gyerekeivel. Felbontatlanul küldte vissza anyám és nénjeim leveleit. Végül nagy sokára megértették, hogy nála ugyan hiába próbálkoznak, és attól fogva békén hagyták. Akkoriban ez volt a természetes viselkedés egy olyan mulattól, akinek elég jó haja volt ahhoz, hogy megtehesse. El tudják képzelni, hány olyan fehér van, akinek titokban fekete vér csorog az ereiben? Na vajon hány? Minden ötödik, én úgy hallottam. Az én anyám, Lula Mae is könnyen kiadhatta volna magát fehérnek, de ő nem akarta. Meg is fizette az árát. Amikor apámmal bementek a városházára összeházasodni, a két Biblia közül arra kellett megesküdniük, amelyik a négereknek volt fenntartva. A másikat csak fehér emberek érinthették meg. Két Biblia! El tudják képzelni? Anyám egy gazdag, fehér házaspár házvezetőnője volt. És azok szó nélkül megették a főztjét, vele vakargattatták a hátukat a kádban, és a Jóisten tudja, még miféle intim feladatokat végeztettek el vele, na de hogy ugyanarra a Bibliára esküdjenek, na, azt már nem.

Önök közül biztos sokan helytelennek tartják, hogy a klubjainkban, a lakóhelyeinken, a templomainkban, a nőegyleteinkben, de még az iskoláinkban is a bőrünk színe alapján, a „minél világosabb, annál jobb” elve alapján különböztetjük meg magunkat. De hogyan máshogy őrizhetnénk meg maradék kis méltóságunkat? Hogyan máshogy kerülhetnénk el, hogy leköpjenek bennünket a patikában, belénk könyököljenek a buszmegállóban, leszorítsanak minket a szutyokba a járdáról, ahol csakis fehérek grasszálnak, vagy hogy ötcenteseket gomboljanak le rólunk a boltban azért a papírzacskóért, ami a fehéreknek ingyen jár? Vagy hogy mindenféle gúnyneveken szólítsanak? A többiről nem is beszélve. Na, de elég az hozzá, hogy mivel anyámnak világos volt a bőre, ő nyugodtan bemehetett akármelyik boltba, és még kalapot is próbálhatott, sőt a mosdót is használhatta. Apám pedig a cipőbolt közepén is felpróbálhatta a cipőt, nem kellett érte valami kis hátsó lyukba bebújnia. És mindketten inkább szomjan haltak volna, mint hogy a feketéknek fenntartott kútból igyanak.

Utálom, hogy ezt kell mondjam, de ezt a kisbabát, Lula Annt, már a szülőszobán is szégyelltem. Eleinte sápadt volt, mint minden csecsemő, még az afrikaiak is, de ez nem tartott sokáig. Azt hittem, megőrültem, amikor a szemem láttára alakult át kékesfeketévé. És tényleg meg is őrültem egy kissé, mert volt egy pillanat, amikor az arcára szorítottam a paplant – de aztán pár másodperc múlva levettem. Nem vitt rá a lélek, bármennyire kívántam is, hogy bár ne született volna ilyen rettenetes színnel. Az is megfordult a fejemben, hogy beadom valami árvaházba. Félelmetesen közel álltam hozzá, hogy én is azoknak az anyáknak a sorát gyarapítsam, akik templomlépcsőkön hagyják a csecsemőiket. Nemrégiben hallottam egy németországi párról, hófehérek voltak mindketten, és mégis sötét bőrű gyerekük született, ki tudja, miért. Azt hiszem, ikergyerek volt – a testvére fehér lett, ő meg fekete. De nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. Annyit tudok csak, hogy nekem olyan volt ezt a gyereket szoptatni, mintha egy kismajom lógna a mellbimbómon. El is választottam, alighogy hazaértem, és attól fogva cumisüvegből evett.

Louis, a férjem hordár, és amikor aznap hazaért a vasúttól, úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, a lányra pedig úgy, mintha a Jupiterről pottyant volna ide. Sosem volt egy mocskos szájú ember, úgyhogy amikor azt mondta, „A jóistenit! Mi a dögvész ez?”, már tudtam, hogy nagy bajban vagyunk. Attól fogva csak veszekedtünk. Az a lány miszlikekre szaggatta a házasságunkat. Három szép évünk volt együtt, de a lány születése után Louis megharagudott rám, Lula Annt pedig úgy kezelte, mint egy idegent – sőt inkább úgy, mint egy ellenséget.

Soha még csak hozzá sem ért a gyerekhez. Hiába esküdöztem, hogy nem volt közöm más férfihoz. Szentül meg volt győződve róla, hogy hazudok. Egyvégtében csak veszekedtünk, míg egyszer azt nem találtam mondani neki, hogy a lány csak az ő családjától örökölhette a színét, mert az enyémtől ugyan nem. Ekkor mérgesedett el igazán a helyzet: Louis fogta magát, és egyszerűen faképnél hagyott, én pedig nézhettem másik, olcsóbb albérlet után. Volt annyi eszem, hogy ne vigyem magammal a lányt, amikor bemutatkozom a főbérlőknek; inkább az egyik nagyobb kuzinja gondjaira bíztam. Egyébként is igyekeztem minél ritkábban kivinni az utcára, mert szíven ütött, hogy mindenféle ismerősök és idegenek odajönnek hozzánk, és amikor bekukucskálnak a babakocsiba, hogy mondjanak valami szépet, ijedten rezzennek össze a látványtól, és a szemöldöküket ráncolják. Ez fájt. Pedig ha az ő bőre lett volna világos, az enyém pedig sötét, egyszerűen a dadájának néztek volna. Színes nőként – még az én világos bőrömmel is – szinte lehetetlen volt albérletet találni a tisztességesebb negyedekben. Bár Lula Ann a kilencvenes években született, és akkor már törvény tiltotta a bérlők bármiféle megkülönböztetését, a főbérlők nemigen törődtek vele. Mindig kitaláltak valamit, hogy távol tartsák, akit távol akartak tartani. De Mr. Leigh-vel szerencsém volt. Igaz, hogy hét dollárral többet kér, mint amennyi a hirdetésben állt, és dührohamot kap, ha egy percet is kések a fizetéssel, de akkor is.

A lányt arra neveltem, hogy Sweetnessnek szólítson, ne pedig Mamának vagy Anyunak. Így biztonságosabb. Mert mit szóltak volna az emberek, ha hallják, hogy egy ilyen feketeség, a szerintem túlságosan is vastag szájával, Mamának szólít. Ráadásul a szeme színe is furcsa – kékes hollófekete –, mint valami boszorkányé.

Szóval jó időre magunkra maradtunk, és nem kell magyaráznom, milyen nehéz egy elhagyott feleségnek. De aztán Louis talán mégis röstellte, hogy így faképnél hagyott minket, mert néhány hónap múlva kiderítette, hová költöztem, és attól fogva rendszeresen küldött némi apanázst, noha én sosem kértem rá, és perelni sem pereltem érte. Louis ötvendolláros csekkjei meg az én éjszakai ügyeleteim a kórházban már elegendőek voltak ahhoz, hogy Lula Ann-nel ne szoruljunk az állam támogatására. Ami mégiscsak jó. Egyébként jobb lenne, ha azt a pénzt nem támogatásnak, hanem inkább segélynek hívnák, mint anyám gyerekkorában. Sokkal jobban hangzik, mert azt jelenti, hogy csak átmeneti segítségről van szó, amíg össze nem szedi magát az ember. Ráadásul azok a segélyezési hivatalnokok köpnivalóan alja népek. Amikor végre lett munkám, és nem szorultam többé rájuk, azonnal többet kerestem, mint ők valaha is. És gyanítom, hogy még azt a szánalmas kis fizetésüket is az aljasságukért kapták, azért, hogy úgy bánjanak velünk, mint a koldusokkal. Pláne ha meglátták Lula Annt – olyankor úgy néztek rám, mintha csalnék, vagy valami. Idővel minden könnyebb lett, de azért oda kellett figyelnem. Nagyon oda kellett figyelnem a lány nevelésére. Szigorúnak kellett lennem vele, nagyon szigorúnak. Meg kellett tanulnia, hogy jól viselje magát, hogy nyugton maradjon, ne csináljon bajt. Mert teljesen mindegy, hányszor változtat nevet. A színe olyan kereszt, amit örökké cipelnie kell. De nem az én hibám. Nem az én hibám. Nem az én hibám. Nem az enyém.

Bride

Félek. Valami borzalmas történik velem. Úgy érzem, mintha olvadnék. Nem tudom jobban megfogalmazni, annyit tudok csak, hogy mikor kezdődött. Akkor, amikor ő azt mondta:
− Nekem ilyen nő nem kell.
− Ha nem, hát nem.
Fogalmam sincs, miért válaszoltam ezt. Csak úgy kicsúszott a számon. De amikor meghallotta a pimasz feleletemet, utálkozó pillantást vetett rám, és már húzta is fel a farmerét. Aztán fogta a bakancsát meg a pólóját, és bevágta maga mögött az ajtót, én meg arra gondoltam, hogy most mindennek vége, nemcsak ennek a buta veszekedésnek, hanem az egésznek, a kapcsolatunknak. De aztán arra, hogy az nem lehet. Hogy mindjárt nyílik az ajtó, és hazajön. De nem történt semmi egész éjszaka. Egyáltalán semmi. Mi történt? Nem vagyok elég érdekes? Vagy elég csinos? Nem lehetnek saját gondolataim? Nem csinálhatok semmit a beleegyezése nélkül? Reggel arra ébredtem, hogy dühös vagyok. Hála istennek, hogy eltakarodott, gondoltam, nyilvánvalóan csak használt engem; csak a pénzem kellett neki meg a testem. Olyan mérges voltam, hogy ha láttak volna, azt hihették volna, hogy egy fogdában összezárva töltöttük ezt a fél évet, és hiába vártunk az ügyvédre vagy a vádiratra; és aztán a bíró egyszer csak lefújta az egészet – ejtette az ügyet, vagy nem vállalta, vagy valami. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem fogok nyavalyogni, könyörögni vagy vádaskodni. Ő mondott valamit, én pedig beleegyeztem. Kapja be. És különben is, a viszonyunk úgysem volt valami nagy szám – még a lágyan veszedelmes szeretkezéseink sem, amiket végül is eléggé élveztem. Mindenesetre sehol sem volt a divatmagazinok posztermellékleteihez képest, tudják, amiken a szerelmespárok félmeztelenül állnak a habokban, és olyan vadak, sőt állatiasak, és szikrázik közöttük a nemiség, az ég pedig elsötétül, hogy kiemelje a bőrük csillogását. Imádom ezeket a fotókat. Ehhez képest a mi viszonyunk még a régi R&B számok szintjét sem érte el – tudják, valami kis dallam valami kis ritmussal, hogy valami kis lázba hozzon. Sőt még annak a harmincas évekbeli, csöpögős bluesnak a szintjét sem, ami valahogy így szól: „Ó, bébi, mért kínzol? Hiszen szeretlek! / Mindent megteszek, bárhová követlek.” Nem tudom, miért kellett magunkat folyton magazinfotókhoz meg zenékhez hasonlítgatnom, de az biztos, hogy közben rongyosra hallgattam Whitney „I Wanna Dance with Somebody” című számát.

Másnap esett az eső. Golyózáporként kopogott az ablakomon, aztán kristályos patakokká olvadt szét. Ellenálltam a kísértésnek, hogy kinézzek az utcára. Úgyis tudtam, mi van odakint – satnya, útszéli pálmafák, a koszos kis parkban néhány pad, alig egy-két járókelő, ha egyáltalán, és messze, a háttérben, egy csíknyi tenger. Hősiesen küzdöttem ellene, hogy átadjam magam a vágyakozásnak. Amint egy icipicit is elkezdett hiányozni, legyűrtem magamban az érzést. Dél körül kinyitottam egy üveg Pinot Grigiót, és befészkeltem magam a kanapéra, a selyem- és hasítottbőr párnák közé, amik pont olyan finomak és melegek, mint bármelyik férfi ölelése. Legalábbis majdnem. Mert azt azért hiába tagadnám, hogy gyönyörű férfi a rohadék, majdnem hibátlan, leszámítva azt a kis duzzanatot a felső ajkán meg azt a ronda, nagy, narancsosvörös foltot a vállán, aminek még szára is van. Ha ezeket nem számítjuk, tényleg gyönyörű, a feje búbjától a lábujja hegyéig. Ráadásul én sem nézek ki rosszul, szóval képzelhetik, milyen dögösen mutattunk együtt. Egy-két pohár bor után becsíptem, és elhatároztam, hogy felhívom a barátnőmet, Brooklynt, hogy elmondjam neki, mi történt. És hogy mennyire megsebeztek a szavai: „Nekem ilyen nő nem kell.” És hogy csak fájdalmamban hagytam rá az egészet. És hogy ez micsoda hülyeség volt. De aztán meggondoltam magam, és inkább nem telefonáltam. Mert hát minek, értik. Végül is nem történt semmi különös. Csak elhagyott, ki tudja, miért. És különben is, túl nagy a pörgés odabent ahhoz, hogy a legjobb barátnőmet és kollégámat a legújabb szakításom elmesélésével zaklassam. Pláne mostanában. Nemrég neveztek ki regionális vezetőnek, mintha hajóskapitány lennék, és a kapitánynak oda kell figyelnie, hogy milyen viszonyt tart fenn a matrózaival. A cégünk, a Sylvia, Inc. egy kis kozmetikai vállalkozás, amely épp mostanában kezd beindulni és felvirágozni, megszabadulni áporodott múltjától. A negyvenes években úgy hívták, Sziluett Fűzőszalon Igényes Hölgyeknek, de a tulajdonosváltás után új nevet kapott, a „Sylvia Divatáru”-t, majd a „Sylvia, Inc.”-t, és ezen a néven indította el hat hiper-szuper kozmetikai alvállalkozását, melyek közül egy az enyém. Azt a nevet adtam neki, hogy You, Girl: Ezredfordulós Kozmetikumok Ezredfordulós Nőknek. Mindenféle nőknek fejlesztünk kozmetikumokat, mindenféle színűeknek az ébenfeketétől a limonádésárgán át a tejfehérig. És az enyém az egész – az ötlet, a márka, a kampány, minden.

A selyempárna alját cirógattam a lábujjaimmal, és mosolyogva néztem a borospoháron homályló rúzsnyomokat. „Na, ehhez mit szólsz, Lula Ann? – gondoltam magamban. – Hitted volna, hogy egyszer majd ilyen szexi és sikeres leszel?” Neki talán épp Lula Ann kellett. Csakhogy Lula Ann Bridewell nincs már, és ő sohasem volt felnőtt nő. Csak az én tizenhat éves kori énem, aki megszabadult ettől az ostoba, vidékies névtől, amint otthagyta a középiskolát. Utána két éven át Ann Bride-nak hívtak, de miután felvettek a Sylvia, Inc. értékesítési osztályára, egy hirtelen sugallatra elhagytam az Annt is, és maradt a Bride, hogy mindenki, aki hallja, csak ezt az egyetlen, fülbemászó szótagot jegyezze meg, és ne kelljen a többivel vacakolnia. A kuncsaftok és a kollégák szeretik, de neki mégsem volt elég jó. Általában bébinek szólított. „Hé, bébi” meg „Jaj, bébi”. Máskor meg lánykámnak, mintha talán a tulajdona lennék. Csak egyetlenegyszer nevezett nőnek, aznap, amikor szakítottunk.

A bor lassan felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy még jó is, hogy megszabadultam tőle. Legalább nem pocsékolom többé az időmet egy ilyen ki tudja, honnét szalajtott naplopóra. Egy ilyen tipikus börtöntöltelékre. Bár igaz, mindig kinevetett, amikor azzal cukkoltam, hogy ugyan mivel tölti az idejét, amíg én dolgozom: Lustálkodással? Csavargással? Netán találkozgat valakivel? Ilyenkor mindig közölte, hogy nem azért jár be a városba szombat délutánonként, hogy a próbaidős tisztjével vagy a drogrehab tanácsadójával találkozzon. De azt sosem árulta el, hogy akkor meg miért. Én minden titkomat rábíztam, ő viszont nem avatott be semmibe; épp ezért voltam kénytelen B kategóriás filmekből vett forgatókönyvekkel kitölteni a hézagokat: titkos ügynök új személyazonossággal, kamarából kizárt zugügyvéd. Vagy akármi. Na de most már kit érdekel?

Egyébként is, épp jókor takarodott el. Végre-valahára eltűnt az életemből meg a lakásomból, és most már lesz időm a You, Girl bevezető kampányára koncentrálni, na meg arra a még fontosabb, önmagamnak tett ígéretemre, ami még jóval azelőttről való, hogy őt megismertem – akkor este is ezen vesztünk össze, amikor végül azt mondta, hogy: „Nekem ilyen nő…” Mert a prisoninfo.org szabadulónaptára szerint elérkezett az idő. Már egy éve készültem erre az útra, csupa olyasmivel, amire egy frissen szabadulónak szüksége lehet. Az évek során összegyűjtögettem neki ötezer dollárt, plusz vettem egy háromezer dolláros Continental Airlines-biankójegyet. Ezenkívül egy vadonatúj Louis Vuitton papírtáskába betettem egy You, Girl-ajándékcsomagot, hogy a segítségével új életet kezdhessen. Vagy ha azt nem is, legalább megvigasztalódjon, és feledjen minden balszerencsét, reménytelenséget, unalmat. Na jó, talán az „unalom” mégsem olyan jó szó – a börtön végül is nem zárda. Na, de ez a barom nem volt képes felfogni, miért fontos nekem ez az utazás, ezen is vesztünk össze aznap éjjel, amikor lelépett. Gondolom, sértette az önérzetét, hogy kivételesen nem ővele jótékonykodom. Önző szemétláda. Én fizettem a lakbért és a bejárónőt is, nem pedig ő. És az én szépséges Jaguarommal meg az én pénzemből bérelt kocsikkal jártunk klubokba meg koncertekre is. Gyönyörű ingeket vettem neki – bár sosem hordta egyiket sem –, és a bevásárlást is mindig én intéztem. És különben is: ha az ember megígér valamit, pláne saját magának, akkor azt meg is tartja.

Amikor öltözködni kezdtem az útra, akkor tűnt fel az első furcsaság. A fanszőrzetem mind egy szálig eltűnt. És nem úgy, mintha legyantázták vagy leborotválták volna, hanem teljesen és nyomtalanul, mintha soha nem is nőtt volna ki. Ijedten túrtam végig a hajamat, hogy nem hullik-e az is, de nem hullott, ugyanolyan sűrű és erős volt, mint mindig. Allergia? Bőrbetegség? Elég aggasztónak tűnt a dolog, de többre most nem volt időm, mint hogy idegeskedjem egy sort, és tervbe vegyem, hogy majd elmegyek bőrgyógyászhoz. Indulnom kellett, hogy időben érkezzem.

Toni Morrison

Az autópálya környékén szép a táj, biztosan sokan szeretik, de annyi itt a sáv, a kijárat, a párhuzamos útszakasz, a felüljáró, a figyelmeztető jel és a közlekedési tábla, hogy az ember úgy érzi magát, mintha újságot kellene olvasnia vezetés közben. Idegesítő. A fényújságokon eltűnt gyerekek, eltűnt öregek, eltűnt felnőttek képei villóztak. Maradtam a jobb oldali sávban, és lassítottam, mert tapasztalatból tudtam, milyen könnyű elvéteni a norristowni lejárót, és hogy a lekanyarodás után legalább egy mérföldön át az égvilágon semmi sem utal arra, hogy a börtön egyáltalán létezik. Gondolom, odafent nem akarták, hogy a turisták értesüljenek róla, a kaliforniai sivatag egyik rekultivált részén gonosz nőket tartanak fogva. A Decagon Női Javítóközpontot egy magáncég üzemelteti Norristown határában, és a helyiek imádják, mert folyamatosan ellátja őket munkával: ki kell szolgálni a látogatókat, kellenek börtönőrök, egyházi alkalmazottak, konyhai és egészségügyi dolgozók, és nem utolsósorban építőmunkások, hogy karbantartsák az utakat és a kerítést, és egyre újabb épületszárnyakat húzzanak fel, ahol el lehet helyezni azoknak a vad, bűnös nőknek az egyre duzzadó tömegét, akik véres női bűnöket követtek el. A bűn jó üzlet az államnak.

Toni Morrison: Engedjétek hozzám
Fordította: Elekes Dóra
Park Könyvkiadó, Budapest, 2018