Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant (részletek)

Posted on 2018. július 23. hétfő Szerző:

0


Az 1944–1945-ös megszállás

Madarász Viktor és Székely Bertalan egyaránt megfestette azt a történelmi jelenetet, amikor 1526-ban (a magyar állam egyik korábbi szétesésekor) Dobozi Mihály a feleségével az oszmán csapatok elől menekül, majd hitvese kérésére inkább megöli az asszonyt, mint hogy az üldözők fogságába kerüljön. Mindkét festmény a harcias férfiasság romantikus modelljét ábrázolja, amelyet Kölcsey Ferenc így énekelt meg Dobozi című versében: „Vagy, ó, vad győző karjain / Utált csók legyen bérem, / S megfúljon erőszakjain / Az öszvedúlt szemérem? / Férj, hajh, képzeld el irtózván, / Midőn nőd a bűn ostromán, / – Ez-e hűsége’ díjja? – / Utolsó harcát víjja!” Ez a fajta erkölcsi modell, amely szerint az öngyilkosság vagy gyilkosság elfogadható válasz lehet a becsület megőrzésére, többször előkerül a visszaemlékezésekben is. Magának a gondolatnak vallásos és antik gyökerei vannak: erre példa a római Lucretia története, aki a női erény megőrzését előrébbvalónak tartotta, mint a nemi erőszak által beszennyezettnek vélt életet. A lódzi gettó egyik rabbija úgy fogalmazott, hogy „jobb a lányomat feláldozni, mint hogy a németek prostituáltja legyen.” Hillel Bavli (1893–1961) litvániai zsidó költő Kilencvenhárom szűz című széles körben ismert háborús versében a lányok inkább a halált választják, mintsem hogy német katonák megerőszakolják őket. Mindez jól mutatja, hogy bármilyen más női magatartás elmondásának társadalmi tere meglehetősen csekély volt.

A front közeledtével az egyházak kivételével szinte valamennyi állami intézmény összeomlott, csupán néhány templom vagy kolostor adott védelmet. Csupán egyéni védekezési módszerek maradtak. Rövid távon a fegyveres ellenállás kecsegtetett némi reménnyel, ugyanakkor ez járt a legnagyobb kockázattal is. Kálmán János 1945. február 11-én elsétált a litkei körjegyzőségre, és jegyzőkönyvet vetetett fel, amelyben elmondta, hogy aznap hajnali kettő és három között négy katona jelent meg nála, és a leányát meg a menyét krumplihántásra akarták vinni. Ellenkezésükre a szovjet katonák elkezdtek lövöldözni a lakásban, majd kihajtották a nőket házból, megerőszakolták és megszurkálták őket, és mindketten kórházban kerültek. Mivel a fegyveres önvédelmet nem ismerte el a szovjet hadbíróság, az elkövetőre halálbüntetés vagy legjobb esetben is 30 év börtön várt. 1945. június 2-án például a Budapest XIV. kerületi rendőrkapitányság jelentésben összegezte a fennhatósága alatt történt szovjet atrocitásokat. E szerint szovjet katonák nyolc embert öltek meg a lakásukban, a XIV. kerületi rendőrőrs előtt pedig lelőttek és kiraboltak egy rendőrt. A meggyilkoltak közül három volt nő, de egyikük esetében sem rögzítették, hogy történt-e nemi erőszak. Nyomozást nem folytathattak.

A családi történetekből jól ismert, hogy a lányokat gyakran idősnek álcázták, és bekormozott arccal küldték ki őket az utcára, bár ez a módszer sem feltétlenül mentette meg őket a szovjet katonák által igen gyakran elkövetett nemi erőszaktól. Rákosi Mátyás emlékirataiban például a nadrág véderejéről írt: „Sok nő ormótlan nadrágban járt (hallottam, hogy az ilyen nadrágosokat állítólag ki nem állhatták az orosz katonák).” Ennek némileg ellentmond, hogy télen szinte mindenki nadrágban járt, vagyis önmagában a nadrágviselet nem védte meg a nőket a nemi erőszaktól. Ha viszont férfiruhába bújtak, azt kockáztatták, hogy katonaszökevényként elfogják őket. Brigitte Wehmeyer-Janca Egy fiatal német lány ifjúsága Lengyelországban (1938–1958) című önéletrajzában is megemlíti édesanyja trükkjét, amivel öregasszonynak álcázta magát, hogy megmeneküljön a szovjet katonáktól. „Bécsben a nők, ha tehették, inkább nem mentek ki az utcára, ha pedig mégis, akkor idősnek álcázták magukat.” Lengyelországban a vasúti utazás még 1946 őszén is veszélyes volt a nőknek a vonatokon garázdálkodó szovjet katonák miatt. A nők gyakran elbújtak, befecskendezett jóddal vérbajt, piros festékes köpettel tébécét színleltek, mások pedig lekvárral szimuláltak menstruációt. De a tudatos ápolatlanság vagy a testre kent piszok sem mindig védte meg őket. Bécsben jobban jártak, ha ki sem léptek a lakásukból, mintha elmenekültek volna, a városi lakóközösség ugyanis mindig nagyobb biztonságot nyújtott. A Bécs környéki borospincék különösen veszélyesnek bizonyultak. Budapesten is hasonló volt a helyzet: a csoportokba verődött szomszédok, rokonok, ismerősök, ha nem is mindig, de nagyobb eséllyel tudták megvédeni a nőket az erőszaktól. Ha pedig az erőszak már megtörtént, a közelben lévő ismerősöknek fontos szerep jutott az orvosi és lelki segítségadásában. Egy budapesti pincében bujkáló zsidó nő is annak köszönhetően úszta meg az esetleges nemi betegséget és terhességet, hogy a vele és a családjával együtt bujkáló orvostanhallgató rögtön a segítségére sietett. De nem mindenki jutott rögtön orvosi ellátáshoz. (…)

A megszületett gyerekek

A nemi erőszakból született gyerekekkel kapcsolatos kutatás igényli a legnagyobb etikai és módszertani körültekintést. Az „erőszak ciklikussága” a túlélőkön keresztül folytatódik, és a nők mellett ez elsősorban a nemi erőszakból származó gyerekeket érintette. A háborús nemi erőszak egyik célja, hogy a női „minőséget” tönkretegye, azaz a nőnek ne lehessen többé gyereke, vagy az elkövető gyerekének adjon életet, aki az elkövető etnikai csoportjához fog tartozni. 1945-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése értelmében egyetlen szövetséges katona sem volt kötelezhető sem az apaság elismerésére, sem a gyerektartásra. Bár a szovjet polgári törvénykönyv szerint az apa volt a felelős a gyermeke neveltetéséért, ezt a szovjet katonai közigazgatás nem tekintette iránymutatónak. 1945 és 1953 között tilos volt a külföldi házasság a szovjet katonáknak, mert az amúgy is paranoiás szovjetek féltek a kémkedéstől. Ha a szovjet katona (elsősorban tiszt) külföldön intim kapcsolatba került valakivel, azzal a szeretett nő bebörtönözését, akár a nő munkatáborba hurcolását, illetve saját életét is kockáztatta. Mészáros Márta filmje, az Aurora Borealis (2017) is ezt mutatja be. A szovjet katonák állomásoztatásáról szóló 1955 utáni államközi egyezmények sem tartalmazták a háború után nemi erőszakból született gyerekek eltartási kötelezettségét. (…)

A megszálló amerikai katonáknak írásban azt tanácsolták: ne ismerjék el az apaságot, a német törvényeknek ugyanis nem volt hatáskörük az amerikai katonai bázisokon. Ha valakire ennek ellenére sikerült rábizonyítani az apaságot, azt a katonát visszavonták az USA-ba, és a bírósági megkeresésre a heidelbergi amerikai főparancsnokság letagadta a létezésüket.

A szovjet vagy más katonáktól született magyar gyerekekkel eddig nem foglalkoztak a kutatások. Egyedül Mészáros Márta készített filmet a nemi erőszakból születetett gyerekekről, és a témában adott interjújában azt állította, hogy „háromszázezer félig angol, francia, amerikai, orosz, osztrák vagy német gyerek” született 1944–1945-ben. Másutt azt nyilatkozta, hogy „a második világháború alatt sok millió gyermek született erőszakból.” Eltekintve attól, hogy nem szerencsés összemosni a különböző okokból teherbe esett nőket (mint például szerelem vagy nemi erőszak), ezeket a számokat a szakirodalom sem ismeri el.

Magyarországon korábban legfeljebb olyan történeteket lehetett hallani, hogy az általános iskolai osztályban voltak „mongol külsejű” gyerekek, akiknek a szülei magyarok voltak, de szisztematikus kutatás hiányában nagy terük van az esetleges politikai manipulációknak is. Ezen a hallgatáson (is) változtatott Skrabski Fruzsina online is megnézhető filmje, amely sokakhoz eljutott, többek között ahhoz az Írországban dolgozó magyar férfihoz is, aki megkereste a rendezőnőt, és elmondta neki, hogy az ő és a nővére édesanyja a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakból született. A férfit az motiválta, hogy úgy érezte: az Elhallgatott gyalázat című filmből hiányzik a következmények elemzése. Mintha az oroszok „elkennék, hogy miféle hatással voltak az emberek mindennapi életére” – mondta nekem később, miután a rendezőnő hozzám irányította a testvérpárt. Megosztották velem a történetüket, ezúton is köszönöm nekik.

A testvérpár édesanyja 1945. július 3-án született egy tiszántúli kis faluban.” A falu a főút melletti egy-egy sor házból állt. Amikor a szovjetek bevonultak a faluba, először ennivalót követeltek: tele kellett rakni az asztalt étellel, majd „ettek, mint a vett malac” – hallották később a történetet anyai nagymamájuktól. Utána a katonák tizenhét lányt – köztük anyai nagyanyjukat – behajtottak az istállóba. A csoportos nemi erőszakból két gyermek is született: egy fiú, akiről nem tudnak többet, illetve az édesanyjuk. A szülés otthon zajlott, az anya felnevelte a lánygyereket, és a faluban maradt. „A háborúban szereztem” – mondta mindig nagyanyjuk az édesanyjukról. Részleteket nem mesélt, csupán annyit, hogy a csoportos nemi erőszak elkövetése közben nagyon megverték, és ennek következtében utált minden katonát, szovjetet, németet egyaránt. A gyerekek úgy emlékeztek, hogy anyjuknak nem tudták és nem is ünnepelték a születésnapját. Csupán halála után, felnőtt fejjel mentek el az anyakönyvvezetőhöz, hogy megtudják, mikor is született a papírok szerint.

A lányt az édesanyja már egészen felnőttkorában is folyton mindenhová személyesen kísérgette, fogta a kezét, mert nagyon féltette. Nem bízott senkiben, különösen a férfiakban nem. Egész életében egyedül élt. A testvérpár édesanyja is magányos, magának való lány volt. A faluban mindenki tudta róla, hogy nemi erőszakból született. Nem szívesen járt társaságba. Húszévesen ment férjhez, talán menekülve is az anya óvó tekintetétől. A nagymama, aki minden férfit gyűlölt, és alapvetően bizalmatlan volt, folyton korholta a lányát, hogy rossz párt választott magának. A testvérpár édesanyja korán, 33 évesen, rákbetegségben hunyt el, ezután a nagymama nevelte a gyerekeket, akik ekkor 7 és 11 évesek voltak.

Amikor a nagymama már elég idősnek találta a fiút, magához hívta, és elmondta neki, hogy a már régóta meghalt édesanyjuk csoportos nemi erőszakból született. A nővérnek nem akarta elmondani, neki az öccse mesélte el az esetet. A gyerekek szerint édesapjuknak soha nem mondta el az anyósa, hogy a lány, akit feleségül vett, nemi erőszakból született. A testvérek édesanyja sem beszélt róla sem a férjének és – érthető módon – az akkor még kicsi gyerekeknek sem. Talán ez az elhallgatás is hozzájárult ahhoz; hogy apjuk mindinkább az alkohol rabja lett, amire ráment a családi házuk, majd édesanyjuk egészsége is.

Pető Andrea

Anyjukra a testvérek úgy emlékeznek csak vissza, hogy a kórházban áll piros pongyolában és papucsban, várva a kemoterápiás kezeléseket. A lány az interjúban elmondta, hogy közel érzi magához az orosz nőket, gyakran fürkészi az arcukat, mintha ismerős, rokon vonásokat fedezne fel rajtuk. „Orosz vonású vagyok, olyan sima bőrű” – mondta magáról. „Mindig megtalálom a hangot az oroszokkal” – tette még hozzá, mert munkája miatt gyakran kerül kapcsolatba orosz állampolgárokkal, noha a nyelvet nem beszéli. A testvérpár története nagyon sok más ember története is, csak nem minden történet osztható meg és mondható el. Az interjú során a lány kirakosgatta az asztalra az édesanyjáról megmaradt fényképeket. Az egyik, teljesen szokványos portrén egy barna hajú, fiatal nő néz a kamerába. De éppen ez a fényképen megjelenő hétköznapiság az, ami létrehozza a nő tragikus történetét, és amelynek elmondásához bátorságra és lehetőségre volt szükség.

(Az eredeti szöveg itt nem szereplő lábjegyzeti hivatkozásokat is tartalmaz.)

Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant
Modern magyar történelem sorozat
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018