Írásos rendezői olvasópróbák | Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?

Posted on 2018. július 11. szerda Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Élnek azok a – nézetem szerint avítt – frusztráltságok, amelyek az úgymond rendezői diktatúrától féltik a színházat. Élnek azok a – szerintem ugyancsak avítt – vélekedések, amelyek szerint a rendezői színház az igazi, a színész legyen csak alázatos, tehát a személyiségét nem villogtató csavar az előadás gépezetében. Élnek azok a nézetek, amelyek szerint a színháznak a legfilozofikusabb mondandóval is elsősorban szórakoztatnia kell, és természetesen él a nézet, amely szerint a színház a nézőjét önmagával, sőt akár a létének legaktuálisabb élményeivel köteles szembesíteni.

Sorolhatnám még mindazt, amit így vagy úgy, többé-kevésbé, sőt olykor akarva-akaratlan minden színházművész figyelembe vesz, akkor is, ha enged vagy éppen ellenáll neki. Almási Miklós mindezen túlra figyel, amikor a művészi teendőket is a néző felől érzi, figyeli, elemzi, mondhatnám: ennek a prioritásnak a szellemében dekódolja Csehov drámaírói üzenetét, stílusát, technikáját, emberismeretét és világszemléletét.

Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? – ez volt a címe ennek az először 1985-ben megjelent könyvének, amelyet most, 32 év után ismét kiadtak. A 86 éves Almási, az ELTE professzor emeritusa nem szorul rá, hogy méltassuk az esztétika művelésében és oktatásában elért eredményeit, sőt arra se, hogy tisztelettel adózzunk annak a szellemi frissességnek és nyitottságnak, ami a Mozgó Világ című folyóiratban manapság és folyamatosan publikált dolgozataiból árad. Csupán azért említjük, hogy megtoldhassuk: a könyve első megjelenéséhez három évtizede írt előszavából is valamiféle változatlanul aktuális felfedezői öröm sugárzik. Ez pedig azért fontos, mert könyve korántsem csak a színházi-irodalmi szakembereket érdekelheti.

Az egyes drámák – Sirály, Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert – elemzését nem filoszként végzi, hanem úgy, ahogyan minden gyakorló színházi szakembertől várnánk, aki a szerzői szöveg (dialógusok, instrukciók, stílus stb.) dekódolását nem akarja megspórolni a színre vitel, vagyis a megvalósítás felelősségteljes feladata közben, sőt előtt. Természetesen szó esik a kaleidoszkóp-szerkezetről, szó és akció szembefordulásától, dialógusépítésről, drámai és valóságos időről, szereplőinek önrepezentációjáról, az úgynevezett „kegyetlen” és „ironikus” színházról, Csehov valóságos életének néhány fontos tapasztalatáról, a drámáról-drámára változ(tat)ás írói gyakorlatáról. De a hagyományos dramaturgiai, lélektani, stilisztikai megközelítésen túl bizonyára az adja szemléletében és esztétikai elemzésében a többletet, hogy sohasem feledkezik meg az előadáscsinálás praktikus szempontjairól és – ami még ritkább hasonló szándékú művekben – a néző változásairól, a befogadói nyitottság, értékrend, illetve igény változásairól. Hangsúlyozza, hogy az a „rejtvényfejtői magatartás”, amely a befogadóban az utóbbi évtizedekre kialakult (ennek okait is feltárja), nagyon is harmóniába kerül az akár nagy rejtvénycsinálónak is minősíthető Csehovval. Persze, a rejtvény megfejtéséhez a műben magában van a kód, ezt kell dekódolnia az előadásnak.

Kérdés: hogyan? Kérdés: a befogadó érti-e?

Ezt a könyv megerősíti azt a régi, vagy nem is olyan nagyon régi felismerést, hogy Csehov drámái tulajdonképpen komédiák. Márpedig hosszú évtizedeken át, sőt még Csehov korában is távol állt a színházaktól ennek a felismerése. Ez azonban Csehov műveinek nem ártott, és valószínűleg semmiféle értelmezés nem fog nekik ártani. Sztanyiszlavszkij, az orosz színház igazán korszakalkotó teoretikusa volt, és ma már azt gondoljuk róla, hogy Csehovnak és műveinek megítélésében, értelmezésében tévedett. Talán nem hat bántó szentségtörésnek, ha feltételezzük, hogy jöhet kor, amelyben a mi mai értelmezésünket fogják vitatni. És bizonyára nekik is igazuk lesz. Más kort, más igényt, más ízlést, más művészi eszközrendszert és tudást fognak képviselni esetleg. De a zseniknek – amilyen Csehov is – nem árt a múló idő. Éppen az a zsenialitásuk legfőbb bizonyítéka, hogy minden kor nézőpontja és igénye megtalálja benne az őt foglalkoztató, a számára szükséges igazságot és üzenetet.

És ez semmit sem von le akár Sztanyiszlavszkij, akár Almási Miklós, akár az egykori, akár a mai színházművészek érdeméből. Csak egy feltétellel, persze: olyan hiteles és őszinte igazságkereséssel, olyan gazdag és elmélyült anyagismerettel és olyan vonzóan élvezetes tolmácsolással tegyék, mint Almási Miklós.

Almási Miklós (A kép forrása: Origo/Polyák Attila)

Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018
260 oldal, teljes bolti ár 2800 Ft,
kedvezményes webshop ár 2380 Ft
ISBN 978 615 576 1676

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Könyvemben a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert nekem irodalmi „rendezőpéldány” megírásaképp kínálkozott: azaz kerestem, mi van a sorok mögött, a maszkok alatt. Anton Pavlovics Csehov a sokértelműség szerzője, kimeríthetetlen az a röntgenkép, amit a jelen rohangászó vagy épp depressziós hőseiről, s talán jövőnkről sejtet.

Cvikkeres tekintetével olyan mélyre lát hősei lelkébe – azaz bajaink-örömeink mélyére –, hogy száz év után is mai, sőt rejtélyes drámavilággal lep meg bennünket. Játszták már szomorú-sírós részvéttel, ironikusan, hogy nevessünk Ványa bácsi elfuserált lövöldözésén, és – követve a szerzői intenciót – kegyetlenül.

A Három nővér végén Mása és szerelme, az elvezényelt alezredes, búcsúzna, de Csehov ebben az érzékeny jelenetben otthagyja Olgát – így az utolsó intim pillanatot is elveszi kettejüktől. Ez a távolságtartó, hűvös szemléletmód talán orvosi praxisából és a Szahalin-sziget büntetőtelepén tett látogatásából táplálkozik – ott ugyanis igazi szenvedéssel találkozott. Ezért van az, hogy finom idézőjelbe tudja tenni az értelmiségi, vagy csak jómódú árvák, élettől eltaposott figurák lelki viharait, és olykor még nevetni is engedi nézőit sejtelmes és kíméletlen, mulatságos és köznapi: huszonegyedik századi színpadvilágában.« (Almási Miklós)