Michael Herr: Jelentések (előzetes, részlet)

Posted on 2018. május 13. vasárnap Szerző:

0


Michael Herr az Esquire magazin haditudósítójaként utazott Vietnamba 1967-ben. Egy olyan igaz történettel tért haza, amely testközelből mutatja be a csatatér tébolyát és poklát, és átélhetővé teszi, a háború miért gyakorolt olyan vonzó és pusztító hatást fiatal férfiak egy teljes generációjára. Beszámolóját nem is igazán erőszakossága, mint inkább őszintesége teszi hátborzongatóvá.
Az eredetileg 1977-ben megjelent könyv az úgynevezett új újságírás irányzatának úttörő képviselője, és a mai napig a vietnámi háborús tematika egyik legnagyobb klasszikusának tartják. Részben Herr műve, a Jelentések ihlette Stanley Kubrick Acéllövedék című filmjét, amelynek a szerző társ-forgatókönyvírója volt.

Belégzés

Volt egy Vietnam-térkép a saigoni lakásom falán, és éjjelente, ha későn értem vissza a városba, csak hevertem az ágyon és elnézegettem, amikor másra már nem futotta erőmből, csak hogy lerúgjam a bakancsomat. Kész csoda volt az a térkép, főleg mert alig fedte a valóságot. Példának okáért valamikor az őskorban készült. Sok éve lógott már a szobában az előző bérlő után, aki francia lehetett, mert a térkép Párizsban készült. Kartonja megvetemedett a keretében, nem bírta a nyirkos saigoni hőséggel járó gyűrődést, amely könnyű fátylat borított az ábrázolt országokra. Vietnam még a múltbéli régiók mozaikjából állt: Tonkin, Annam és Kokinkína, nyugatra, Laoszon és Kambodzsán túl pedig ott trónolt Sziám királysága. Régi darab, mondogattam a látogatóimnak, ez egy ősrégi térkép.

Ha a holt terek feltámadnának, és visszajárnának kísérteni, ahogyan a halottak teszik, újra rányomhatnák térképemre az ÉRVÉNYES pecsétet, és elégethetnék az összes többit, amelyet ’64 óta használnak; de annyi szent, hogy erre nem vettem volna mérget. ’67 végén jártunk, még a legalaposabb térképek sem mondtak sokat: mint ha csak a vietnámiak arcából próbáltunk volna olvasni, márpedig ennyi erővel a szélből is olvashatnánk. Tudtuk, hogy a hírek többségét rugalmasan kell kezelnünk, minden egyes térszelet mást mesélt minden egyes embernek. És azt is tudtuk: itt évek óta nincs már ország, csak háború.

A Misszió folyton a vietkongról szövegelt, egységek támadtak és elbuktak és felbukkantak újra, egy hónap múlva, erejük teljében; nem volt ebben semmi kísérteties, mégis, amikor előrenyomultunk a területén, általában véglegesnek vettük, még ha nem is sikerült megtartanunk, legalább rajta hagytuk a nyomainkat. Az első terepen töltött hetem végén találkoztam egy hírszerző tiszttel a 25. hadosztály főhadiszállásán Cu Chiben, aki megmutatta a térképén, majd egy helikopterről is, mit műveltek a Ho Bo erdővel, a semmivé lett Ho Bo erdővel, amelyet teljesen letaroltak a páncélozott buldózerek, vegyszerek és a hosszas felperzselés, elpusztítva több száz hektárnyi ültetvényt és erdőséget, ami csak útjukba akadt, „hogy megfosszuk az ellenséget az értékes készletektől és fedezéktől”.

Lassan egy éve az volt a dolga, hogy beszámoljon erről a hadműveletről az embereknek: tudósítóknak, kongresszusi képviselőknek, filmsztároknak, cégvezetőknek, vezérkari tiszteknek a világ minden második hadseregéből, de mintha csak tegnap kezdte volna. Mintha ez tartaná frissen-fiatalon: lelkesedése láttán úgy tűnt, még az asszonynak hazaírt leveleiben is erről áradozik, lám, mi mindenre képes az ember, ha megvan hozzá a kellő szaktudás és felszerelés. És ha netán a hadműveletet követő hónapokban „számottevően” felerősödött az ellenséges tevékenység a C harci zóna nagy részén, megduplázva az amerikai veszteségeket, majd megnégyszerezve, ennek már írmagja sem maradt holmi kibaszott Ho Bo erdőben, az hétszentség…

| I. | Éjszakai bevetés, az eü-s a kezembe nyomott pár bogyót; a Dexedrine-szájszag olyan, mintha egy rakás döglött kígyó rohadna egy dunsztosüvegben. Sosem éreztem szükségét a cuccnak: elég volt egy kis csatazaj vagy ami csak távolról tűnt csatazajnak, és máris úgy felpörögtem, hogy alig bírtam magammal. Amint meghallottam valamit a szorosra zárt, maroknyi körünkön kívül, szinte szó szerint kifeküdtem, bízva az égiekben, hogy nem csak én vettem észre. Elég volt, ha ellőttek egy tárat pár kilométerre a sötétben, az Elefánt máris ott térdelt a mellkasomon, és a bakancsom mélyéről kapkodtam levegő után. Egyszer azt hittem, valami mozgó fényt látok a dzsungelben, és azon kaptam magam, hogy suttogni kezdek: „Még nem készültem fel erre, még nem vagyok kész rá.” Ekkor döntöttem úgy, hagyom a pitlibe, jobb dolgokat is csinálhatok éjjelente. Pedig nem olyan bevetéseken voltam, mint az éjjeli orvvadászok vagy a „lurp”-ök, azok a mélységi felderítő járőrök, akik heteken-hónapokon át, éjszakáról éjszakára vietkong táborok és mozgó észak-vietnami hadoszlopok körül ólálkodtak. Túl közel éltem a csontjaimhoz, ennyi, el kellett fogadnom. Mindegy, a bogyókat eltettem ínségesebb időkre, Saigonra és a szörnyű depressziókra, amelyeket rendre rám zúdított.

Soldiers of the 101st Airborne Division carry a wounded buddy through the jungle in May 1966. (AP Photo/Henri Huet)

Sérült bajtársukat menekítik ki a dzsungelből a 101. Airborne Division katonái. 1966 május (AP Photo/Henri Huet)

Ismertem egy „lurpot” a 4. hadosztálynál, aki marokszámra nyelte a bogyókat, nyugtatókat a tigrismintás zubbony bal zsebéből és pörgetőket a jobból; egyet ahhoz, hogy csapást vágjon magának, egyet ahhoz, hogy aztán nekivágjon. Azt mondta, fasza hűvösek lesznek tőlük a dolgok, és úgy látja a jó öreg dzsungelt éjjelente, mintha egy éjjellátón keresztül figyelné. – Tutira messzebbre látsz tőle – mondta.

A harmadik turnusát töltötte Vietnamban. 1965-ben az egyetlen túlélő maradt a szakaszában, amikor az 1. lovassági hadosztály két dandárját szétverték az Ia Drang-völgyben. 1966-ban visszajött a különleges erőkkel, és egy rajtaütés reggelén órákat töltött a többiek hullái alatt, miközben a partizánok körbejártak késekkel, csupán a biztonság kedvéért. Levetkőztették a holttesteket, még a zöld sapkákat is elvették, majd nevetgélve továbbálltak. Ezek után a háború már semmit sem tudott nyújtani számára, kivéve a mélységi felderítést.

– Sehogy se sikerült visszazökkenni a Világba – mondta. Elmesélte, hogy miután tavaly hazament, egész nap a szobájában ült, és időnként kidugott egy vadászpuskát az ablakon, követte vele az embereket és a kocsikat a ház előtt, amíg már nem érzett semmi mást, csupán a ravaszra tapadt ujjbegyét. – Keményen ráhoztam a frászt a családomra – mondta. Hát, még ideát is jó páran frászban voltak tőle.
– Nem, bocs, haver, nekem túl zakkant a fickó – mondta az egyik társa a csapatából. – Elég a szemébe nézned, virít belőle az egész kurva sztori.
– Csak csináld gyorsan – javasolta egy másik. – Hidd el, nagyon megbánod, ha rajtakap.
De úgy tűnt, nem lehet kifogni rajta, szerintem még álmában is nyitva tartotta a szemét, meg eleve féltem tőle. Mindössze egyetlen gyors pillantás jött össze, és az olyan volt, mintha az óceán fenekére néznék. Aranykarikát viselt a fülében és fejpántot a homlokán – valami terepmintás ejtőernyőből szakította le –, és mivel senki sem kívánta figyelmeztetni, hogy nyiratkozzon meg, a haja jócskán a válláig ért, eltakarva egy vaskos, bíborszínű sebhelyet. Még hugyozni sem ment legalább egy .45-ös vagy egy tőr nélkül, és nyíltan nyomoréknak tartott, mert nem hordtam magamnál fegyvert.
– Még sosem láttál tudósítót? – kérdeztem tőle.
– Olyanok, mint a pap fasza – felelte. – De ne vedd sértésnek.
Aztán elmesélt egy történetet: pont olyan nyílegyenes és szívszorító volt, akár az összes háborús történet, amelyet valaha hallottam, mégis egy év kellett hozzá, hogy megértsem.

– Fent volt egy őrjárat a hegyekben. Egyetlen ember jött vissza. Meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi történt.

U.S. cavalrymen carry a fellow soldier to an evacuation zone after he was seriously wounded in a North Vietnamese ambush in South Vietnam's Ia Drang Valley, mid November 1965. (Peter Arnett/AP Photo)

Ia Drang Völgy, 1965 november (Peter Arnett/AP Photo)

Vártam a folytatást, ezt a sztorit azonban nem olyan fából faragták: amikor megkérdeztem tőle, mi történt azután, csak rám sandított lesajnálóan; virított róla, hogy itt dögöljön meg, ha még egyszer időt pocsékol egy ekkora baromra.

Az arcát már az éjszakai bevetés álcafestése fedte, kész rémlátomás volt, egészen más világ, mint azok a festett arcok, amelyeket egy héttel korábban San Franciscóban láttam, egyazon cirkusz ellenkező végén. Az elkövetkező órákban arctalanul és némán fekszik majd a dzsungel mélyén, akár egy kidőlt fa, és Isten segítsen az ellenségein, ha nincsenek legalább szakasznyi túlerőben, mert kiváló gyilkos volt: az egyik élgárdistánk. Az osztag többi tagja odakint gyülekezett a sátor körül, amely pár méterrel távolabb állt a körlettől, saját „lurp”-szabvány latrinával és mirelit fejadagokkal, háromcsillagos háborús fogásokkal, ugyanolyan marhaszegyből, mint amit a luxuséttermekben szolgálnak fel. A bokorugró bakák szinte szégyenlősen és széles ívben elkerülték ezt a sátrat, útban a saját táboruk felé vagy felől. Nem számított, milyen kérgesre keményedtek a háborúban, még mindig szende szüzeknek tűntek a „lurp”-okhoz képest. Miután összesereglett az osztag, egysoros vonalban levonultak a dombról a leszállóhely felé, át a tábor védvonalán, majd be a fák közé.

Soha többé nem beszéltem a fickóval, de egyszer még láttam. Amikor másnap reggel visszatértek, egy foglyot hozott magával, a szemén kendővel, a könyökénél szorosan hátrakötött kézzel. A lurpsátor határozottan tiltott zóna volt a kihallgatások alatt; de különben is, már a leszállóhelyen vártam a helikoptert, hogy jöjjön végre, és elvigyen onnan.

– Hé, honnan jöttetek, fiúk, a USO-tól? Csak mert olyan frontszínházas fejetek van azzal a hosszú lobonccal. – Page lekapta a srácot, én lekapartam a szavait, Flynn meg röhögve közölte vele, hogy mi vagyunk a Rolling Stones. Már bő egy hónapja jártuk a frontot azon a nyáron. Az egyik dandár leszállóhelyén épp csak földet ért a helikopter, antennáján egy igazi rókafarokkal, amikor a parancsnok odalépett hozzánk a gutaütés határán.
– Emberek, nem szoktak tisztelegni az elöljáróiknak?
– Nem vagyunk az emberei – mondta Page. – Tudósítók vagyunk.
Amint a parancsnok meghallotta ezt, legszívesebben helyben rögtönzött volna nekünk egy hadműveletet, mozgósítva az egész dandárt, és vágóhídra küldve néhány embert. Tovább kellett állnunk a következő kopterrel, különben a végén még nekilátott volna; leesett az állunk, mire nem képesek a fejesek némi nyomdafestékért. Page imádta gagyi szuvenírekkel gazdagítani a harctéri szerkóját, kendőkkel és gyöngyökkel, ráadásul angol volt a fickó, úgyhogy a bakák úgy bámultak rá, mintha most jött volna a Mars túlfeléről. Sean Flynn legalább olyan ördögien jóképű volt, mint a faterja, Errol, úgy harminc évvel ezelőtt a hét tengeren, de jobban hajazott Artaud-ra, frissen magához térve valami sötétség szíve tripből, színültig új infókkal, az input! Az input! Dőlt róla a hideg verejték, órákig egy helyben ült, és fésülgette a bajszát svájci bicskája fémfűrészével. Meg voltunk rakva fűvel és kazikkal: a „Láttad az anyádat, bébi, az árnyékban állni” a Rolling Stonestól, egy Animals-válogatás, a „Furcsa napok” a Doorstól, a „Bíbor köd” Hendrixtől, a „Gyerünk mindenki, ráfeszíteni” az Archie Bell and the Drellstől. Időnként elkaptunk egy helikoptert, amely berepített a földközeli pokolba, de akkortájt csendesen telt a háború: főleg leszállókon és táborokban csatangoltunk, lazulós bakák, arcok, sztorik között.

– Legjobb mozgásban lenni – tanácsolta az egyik. – Legyetek mozgásban, maradjatok talpon, értitek, haver?

Értettük. A „mozgó célpont” túlélési stratégia híve volt, igazi háborús gyerek; eltekintve a ritka alkalmaktól, amikor ott rekedtél valahol, a rendszer igyekezett mozgásban tartani, már ha úgy gondoltad, az a te műfajod. Az életben maradás szempontjából ez is volt olyan hasznos stratégia, akár a többi, figyelembe véve, hogy mit is keresel ott, és nem ártana közelről látnod: eleinte biztos alapokon mozogtál, de egyre hegyesebb csúcs lett belőle, mert minél többet mozogtál, annál többet láttál, és minél többet láttál, annál nagyobb lett a kockázat azonkívül, hogy elpatkolsz vagy kripli leszel, és minél több kockázatot vállaltál ebből, annál több alkalommal kellett lemondanod a „túlélésről”. Akadtak köztünk, akik eszelős iramban cikáztak a fronton, amíg már azt sem tudták, mire fel ez a nagy rohanás: a felszínen mindenfelé tombolt a háború, de csupán elvétve, váratlanul jött össze egy rendes behatolás. Ameddig úgy váltogathattuk a helikoptereket, akár a taxikat, minimum komoly kimerültség, sokkal határos depresszió vagy tucatnyi elszívott ópiumpipa kellett ahhoz, hogy kívülről nyugodtnak tűnjünk, de odabent, a bőrünk alatt akkor is száguldoztunk, mintha kergetnének, ha-ha, la vida loca [őrült élet].

Ahogy teltek a hónapok búcsúm után a frontról, a sok száz helikopter, amelyeken szárnyra keltem, egyre szorosabb köteléket alkotott, mígnem egyetlen kollektív metakopter lett belőlük. Kevés ennél szexibb dolgot tudtam elképzelni: megmentő-pusztító, éltető-halálosztó, jobb kéz-bal kéz, kecses, hajlékony, cseles és emberi; forró fém, gépzsír, dzsungelnyirkos vászonhevederek, kihűlő és újramelegedő verejték, kazettás rock and roll az egyik fülemben, gépfegyvertűz a másikban, kerozin, hőség, életerő és halál, maga a nagy kaszás, aligha hívatlan vendég. A pilóták szerint a halottak, akiket magaddal cipeltél, örökre ott maradnak, veled tartanak. Akárcsak a harcosok, elképesztően babonásak voltak, és életük minden részletének óriási feneket kerítettek; de az (jól tudtam) elviselhetetlenül igaz volt, hogy a halottak közelségétől az ember érzékenyebbé válik jelenlétük erejére és hosszan, túl hosszan visszhangzó utóhatására. Egyesek olyan kényesek lettek erre, hogy egyetlen pillantás leterítette őket, de még a csonthülye bakák is érezték, hogy valami furcsa és kivételes történik velük.

Helikopterek és helikopterekből kiugráló emberek, rajongó szívű emberek, akik még akkor is lélekszakadva rohantak a géphez, ha nyoma sem volt veszélynek. Helikopterek, ahogy nyílegyenesen emelkednek tenyérnyi dzsungeltisztásokról, városi háztetők felett imbolyognak, fejadagok és töltények kartondobozait okádják, holtak és sebesültek seregét nyelik el. Időnként annyi repkedett belőlük, hogy akár öt-hat helyen is leszállhattál egy nap, körülnéztél, körbefüleltél, és már pattantál is a következőre. Akadtak város nagyságú állomások, harmincezer polgárral, egyszer meg utánpótlást vittünk egyetlen főnek. Jó ég tudja, milyen Lord Jim-féle Főnix-produkciókat pufogtatott ott egymagában, nekem csak annyit mondott: – Semmit sem látott, érti, főnök? Itt se volt. – Megfordultam pár puccos-pohos, légkondicionált táborban, komfortos, kispolgári életképekkel, minden erőszak eltompítva, „biztos távolban”; jártam parancsnoknejekről elkeresztelt táborokban, Támpont Thelma, Támpont Betty Lou; voltam számozott hegytetőkön nyakig a szószban, ahol nem szívesen maradtam; ösvényeken, rizsföldeken, mocsarakban, bozontos lyukakban, bozótosokban, vermekben, falvakban, sőt városokban, ahol a talaj nem tudta beinni, ami a csatákban kiloccsant, és az ember gyorsan megtanult a lába elé nézni. Megesett, hogy a helikopterem felért egy magaslatra, és a vidék előttem, egészen a következő dombig, ott füstölgött szénfeketén és felszaggatva; valami nyomban felfordult bennem, félúton szív és gyomor között. Ritkás, szürke füst telepedett a felperzselt rizsföldekre a légicsapások helyszínére, fehér foszforfüst ragyogott a fényben („Foszfor Péter megtanít, hol a Jóisten”), a napalm mélyfekete füstje: állítólag, ha egy napalm füstoszlop alján állsz, rögtön kiszippantja a levegőt a tüdődből. Egyszer átsuhantunk egy falucska felett, amelyet épp akkor bombáztak szét, és beugrott egy Wingy Manone-nóta egyik sora, alig pár évesen hallottam: „Állítsátok meg a háborút, ezek a csókák még kinyírják magukat.” Amint ereszkedni kezdtünk, lebegve belesüllyedtünk a lila füstködbe, tucatnyi kisgyerek rohant elő a ponyvák alól a landolás centruma felé, és a pilóta nevetve azt mondta: – Ez Vietnam, haver, ölöd és tömöd őket, ölöd és tömöd.

Michael Herr

A dzsungel felett repülni színtiszta élvezet volt, gyalogolni benne merő szenvedés. Sosem tudtam megszokni. Talán tényleg az, aminek lakói nevezték: Túlvilág – de legalábbis véresen komoly hely, sok dolgot vesztettem el a mélyén, és valószínűleg soha nem kapom vissza őket. („Ó, a dzsungel nem gáz: ha kiismered a csajt, a keblén fog hordozni, ha meg nem, egy órán belül lepattint. A pokolba.”) Egyszer a legsűrűbb vadonban egy tudósító azt mondta a körülötte álldogáló bakáknak: – A hétszázát, itt biztos csodás naplementéket láttok! – azok meg majd összehugyozták magukat a röhögéstől. Pedig elég belerepülni egy forró trópusi naplementébe, és az ember attól fogva más szemmel néz a fényre. És akad olyan éjsötét hely, hogy elég öt percig kifelé repülni belőle, máris fekete-fehérre fakul a fejedben.

Fordította: Varró Attila

Michael Herr: Jelentések
Gabo Kiadó, Budapest, 2018