Vándor éji dala | A Honvéd Férfikar és a német romantikusok / MTA

Bedő J. István |

A Honvéd Férfikar nagyon erőteljes minőséget szokott adni koncertjein, és mindig mellékel hozzá bizonyos ismerettágítást is. A márciusi hangverseny az MTA Dísztermében egy vonásnyit elmozdult az utóbbi irányába. Ugyanis a zenetörténetért rajongókon kívül elég szűk lehet a tábora nálunk azoknak, akik Schubert, Mendelssohn mellett még kapásból fel tudnának sorolni további tucatnyi nevet a német romantika idejéből.

Amikor nálunk éppen reformkor volt, német földön tömegével alakultak a kisebb-nagyobb dalárdák, és ezek alapozták meg a ma ismert világi kórusmuzsikát Európában. Népdalokkal, borongós-lelkifájdalmas-nosztalgikus versek megzenésített változataival.

Ebből kaptunk tehát zenei ízelítőt, továbbá némi eligazítást Strausz Kálmán karnagytól. Nem egyszerű feladat ébren tartani a közönség figyelmét ezekkel a művekkel. Ugyanis meglehetősen egy bordában szőtték őket, akár a 18. század vége felé születtek a szerzőik, akár száz évvel később, és hosszú életük a 20. derekán ért véget. Strausz Kálmánhoz hasonlóan én is végeztem némi számítást. A tucatnyi műből hétnek már a címében megjelent az est, éjszaka, csönd, nyugalom, az erdő mint helyszín pedig további elengedhetetlen kelléke a költői sejtelmességnek.

És még mindig hadd beszéljek a háttérről: a kor képzőművészetében a meglehetősen jómódú festők képein erőteljes, derűs legények mosolyogtak derűsen a félig háttal álló parasztlányokra, akik hasonló derűvel és festőien mosták a patak vizében a család festői szennyesét. Amivel csak arra akarok utalni, hogy a romantika elég sajátos képet festett a világról, miközben dicsőítette a természet szépségét.

A hangversenyen felhangzott művek legtöbbjét a kismesterek polcán helyezi el a zenetörténet. A német föld nagy, sokfelé termettek tehetséges zeneszerzők, akiknek nagy művei nemigen lettek, vagy eltűntek a kor igazi nagyságainak árnyékában. Ezért aztán, hogy a szerző Kern, Pannen, Nagel, Pfeil vagy Grell, ugyanúgy nem megkülönböztethető, mint ahogy a magyar egyházi kórusmuzsikában nemigen vehető észre a különbség, hogy a szent szöveget Gárdonyi Zoltán, Werner Alajos vagy Halmos László zenésítette meg. Pedig ők is példás oszlopai a saját műfajuknak.

A címek sokat előre elárultak a zeneművek hangulatáról, s a sokadik csillag, éjjel, hold után Vojtina ars poétikája kezdett forogni az eszemben, hiszen az Akadémia dísztermében ülünk, és Arany (ki más?) szavai idéződnek föl a költői recepthez:

»Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály.«

A koncerten természetesen előfordultak kiemelkedő művek is a sok, túlzottan hasonló szélfúvás, borzongás, nyugodt vizű tó és éji sejtelem között. Schubert (vadászkürt-kvartettel kísért) dala, a Nachtgesang im Walde maga volt az éji elevenség, leginkább vadászdal, amelyben Schubert és a kórus fortissimótól ellágyult pianóig mindent bevetett. Neumann Ave Mariája felidézte bennem a pannonhalmi arborétumban látott, egy hatalmas hárs lombja alatt celebrált szabadtéri mise bensőséges hangulatát – és talán mert a szép hagyományokat folytatva, de már egy csipetnyi „huszadik századiságot” szólaltatott meg. És ébresztő hatású volt Mendelssohn kocsmai örömöket ünneplő, négyszólamú Türkisches Schenkenliedje mint záró darab.

A Férfikar szokásosan színes összeállításánál most lényegesen monotonabb volt a program. Nem tudom, ez annak tulajdonítható-e, hogy a német romantikából hiányoznának a derűs kórusművek, avagy esetleg az egyébként nagyszerű német vendég karnagy, Michael Rinscheid válogatta össze így. Egy a tanulság: lehet szép előadású koncertet csinálni – mert az volt – nem túl kiemelkedő zenékből, de akkor sem árt a néző-hallgató kedvét is keresni.

Fotók: Mónus Márton