Marceline Loridan-Ivens, Judith Perrignon: És te nem jöttél vissza (előzetes, részlet)

Posted on 2018. március 27. kedd Szerző:

0


„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.” Marceline Loridan-Ivens édesapjának szavai ezek, amelyeket 1944 tavaszán a franciaországi Drancyban mondott az akkor 16 éves lányának, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket.
A férfinak igaza lett, lányát pedig azóta is kísértik ezek a szavak. Soha nem tudta feldolgozni, ami történt, így most megírta, egyszerűen, szikár stílusban annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett: haláltáborban meggyilkolt édesapjának.

Vidám ember lett belőlem, tudod, mindannak ellenére, ami velünk történt. Vidám a magunk módján, hogy valamennyit törlesszek a nevetésembe vegyülő szomorúságért. Az emberek szerették ezt bennem. De változom. Nem keserűség ez, nem vagyok keserű. Olyan, mintha már nem lennék itt. Hallgatom a rádiót, az információkat, tudom, mi történik, megrémülök tőle. De már nem találom a helyem. talán az elmúlás elfogadása, vagy a vágy hiánya. Lassulok.

Ilyenkor rád gondolok. Látom magam előtt azt a levélkét, amit ott juttattál el hozzám, azt az egyik oldalán szakadt, piszkos, téglalap alakú kis papírfecnit. Nézem jobbra dőlő írásodat, azt a négy-öt mondatot, amelyet már nem tudok felidézni. Egy sorban vagyok biztos, az elsőben: „Drága kicsi lányom”, és az utolsóban is, az aláírásodban: „Slojme”. Mi volt a kettő között, nem tudom. Hiába kutatok az emlékeim közt, nem találom. Keresgélek, de olyan, mint a verem, és nem akarok beleesni. Ekkor újabb kérdéseken kezdek tépelődni: honnan szerezhettél papírt és ceruzát? Mit ígértél annak az embernek, aki az üzenetedet hozta? Mindez ma már lényegtelennek tűnhet, de akkor ez a négyrét hajtogatott lap, az írásod, annak az embernek az útja tőled hozzám, azt bizonyították, hogy még létezünk. Csak Slojme és az ő drága kicsi lánya maradt meg belőle az emlékezetemben. Akiket együtt deportáltak. téged Auschwitzba, engem Birkenauba.

Azóta a történelem szimpla kötőjelet tesz a kettő közé. Auschwitz-Birkenau. Néhányan egyszerűen azt mondják, Auschwitz a Harmadik Birodalom legnagyobb haláltábora. Az idő elmossa azt, ami elválasztott minket, és mindent átformál. Auschwitz egy kisvároshoz épült, Birkenau a mezőn állt. Ahhoz, hogy a másik tábort megpillantsuk, ki kellett jönnünk a munkakommandónkkal a nagykapun. Az auschwitzi férfiak a mi táborunk felé néztek, és arra gondoltak, ott tűntek el a feleségeink, nővéreink, lányaink, mi is ott végezzük majd a gázkamrákban. Én pedig arrafelé néztem, amerre te voltál, azon tűnődve, vajon a tábor-e az, vagy a város. Gázkamrába küldték? Életben van még? Mezők, blokkok, őrtornyok, szögesdrótok, krematóriumok választottak el minket, mindenekfelett pedig a mardosó bizonytalanság, hogy mi történt a másikkal. Mintha több ezer kilométer lett volna. Pedig, a könyvek szerint alig három.

Nem sok fogoly közlekedhetett szabadon egyikből a másikba. Ő a villanyszerelő volt, aki azt a kevés izzót cserélte sötét blokkjainkban. Egyik este megjelent. Talán egy vasárnap délután. Mindenesetre ott voltam, amikor átjött, és a nevemet hallottam: „Rozenberg!” Belépett, Marceline-t kereste. „Én vagyok az”, feleltem. Átnyújtotta a papírt, és azt mondta:

– Üzenet apádtól.

Csupán néhány másodpercünk volt, ezért az egyszerű tranzakcióért is megölhettek volna minket. Én pedig nem tudtam mivel válaszolni neked, nem volt sem papírom, sem ceruzám, a tárgyak eltűntek az életünkből, hegyekben álltak a hangárokban, ahol dolgoztunk. a tárgyak a halottakhoz tartoztak, mi pedig rabszolgák voltunk, nem volt egyebünk, csak a varrásba, zsebbe vagy ruhapántba akasztott kanál, meg egy kötél, a ruhánkból letépett szövetdarab vagy egy földön talált vékony zsineg a derekunk körül, amelyre a csajkánkat lógattuk. Ekkor elővettem azt az aranyat, amelyet a ruhaválogatásnál csentem el. Egy ruhaszegélyben találtam, oda rejtették, mint a szegény ember kincsét, fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, hová dugjam, hogyan cserélhetném el a feketepiacon. Átnyújtottam a villanyszerelőnek, azt akartam, hogy adja oda neked, de gyanítottam, hogy el fogja lopni, a táborban mindenki lopott, a blokkban egyfolytában ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „Ellopták a kenyeremet!”. Ekkor azt makogtam neki a táborban tanult jiddis-német keveréknyelven, ha meg akarja tartani, legalább a felét adja neked. Megkaptad-e vajon? Sohasem fogom megtudni. Biztos vagyok benne, hogy rögtön elolvastam a leveledet. senkinek sem mutattam meg, de a körülöttem lévőknek mondtam, hogy „Írt az apám”.

Akkoriban más mondataid jártak a fejemben, és mindent elhomályosítottak. amelyeket Drancyban mondtál, amikor még nem tudtuk, hová megyünk. ahogy mindenki más, mi is azt mondtuk: „Picsipojba megyünk”. Ez a jiddis szó az ismeretlen úti célt jelöli, lágyan visszhangzik a gyermekek fülében, akik mindig így beszéltek az induló vonatokról: „Mennek Picsipojba”. Azt hajtogatták gondosan artikulálva, önmaguk megnyugtatására, amit a felnőttek súgtak nekik. De én már nem voltam gyerek. Ahogy mondani szokás, nagy voltam. a kastélybeli szobámat átrendeztem, összetéptem az álmaimat, megszabadultam a játékaimtól, Lorraine-kereszteket rajzoltam a falra, és égszínkék íróasztalom fölé I. világháborús tábornokok – Hoche, Foch, Joffre – portréit aggattam, amelyeket az előző tulajdonos hagyott a padláson. Emlékszel, hogy az orange-i iskola igazgatónője behívatott? Megtalálta a naplómat, tele lázadásaimmal és a főfelügyelő meg egyes tanárok elleni kirohanásaimmal, de legfőképpen gaullista fejtegetéseimmel.

– A lánya fegyelmi bizottság elé kerül; jobban tenné, ha kivenné az iskolából – mondta, hogy megóvjon minket. rád bízta a naplómat. Valószínűleg elolvastad, és rájöttél, hogy szerelmes voltam abba a fiúba, akivel a buszon találkoztam, amelyik Bollène-be vitt minket iskola után, minden héten neki adtam a kenyérjegyemet, ő pedig cserébe megcsinálta a matek házi feladataimat. Nem volt zsidó. Két hónapig nem beszéltél velem. Eljött az az idő, amikor úgy vitatkoztunk, mint apa és a tizennégy éves lánya.

Tudtad jól, hogy Drancyban már semmi sem kerülte el a figyelmemet, mindent érzékeltem az udvaron felsorakoztatott férfiak komor arckifejezéséből, akiket egyesített az a morajlás és az előérzet, hogy a vonatok éppen azokra a vidékekre indulnak, a nagy Kelet felé, ahonnan elmenekültetek. Azt mondogattam neked:

– Dolgozni fogunk ott, és vasárnaponként találkozunk.

Te pedig azt felelted:

– Te talán visszajössz, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.

Ez a jóslat olyan mélyen és végérvényesen belém égett, mint a 78750-es azonosító néhány héttel később a bal alkaromba.

Akaratom ellenére félelmetes kísérőmmé vált. Néha belekapaszkodtam, szerettem az első szavait, amikor a barátnőim – és azok is, akik nem voltak a barátnőim – sorra tűntek el, egyik a másik után. Aztán elhessegettem, gyűlöltem azt, hogy „én már nem fogok visszatérni”, ami téged halálra ítélt, minket pedig szétválasztott, mintha a te életedet ajánlotta volna cserébe az enyémért. Én még életben voltam – és te?

Volt az a nap, amikor összetalálkoztunk. a kommandóm az 5-ös számú krematóriumhoz vezető új úthoz indult követ törni, kocsikat húzni és árkot ásni. Mint mindig, ötös sorokban haladtunk, már mentünk visszafelé a táborba, este hat óra körül lehetett. Tudod, hogy az csakis a mi pillanatunk volt? És szerepel mindazoknak az emlékeiben meg könyveiben, akik életben maradtak? Mert az ipari halálgyárban a találkozás vágya fellobbant, minden sorstársunk, aki még bírta, megremegett, amikor mi megláttuk egymást, kiléptünk a sorból és egymás felé rohantunk. Karjaidba vetettem magam, egész lényemmel, a jóslatod hamis volt, éltél. Már a megérkezéskor haszontalannak ítélhettek volna, elmúltál negyvenéves, volt egy komisz lágyéksérved, amely miatt sérvkötőt kellett hordanod, és egy üzemi baleset emlékeként volt egy hosszú forradás a hüvelykujjadon, de még elég erős voltál ahhoz, hogy a rabszolgájuk legyél, akárcsak én. Az volt a dolgod, hogy élj, nem az, hogy meghalj, és én annyira boldog voltam, hogy látlak! Magunkhoz térített a szeretett test érintése, aztán drágán megfizettünk ezért a pillanatért, ami néhány értékes másodpercre félbeszakította a mindannyiunknak megírt kegyetlen forgatókönyvet. Egy SS-katona megütött, lekurvázott, mivel a nők nem érintkezhettek a férfiakkal.

– Ő a lányom! – kiáltottad, és még mindig a karodban tartottál. Slojme, meg az ő drága kicsi lánya. Mindketten életben voltunk. Az érvelésed tévesnek bizonyult, a kor nem számított semmit, a táborban nem létezett más logika, csak a számok iránti rögeszméjük, az ember vagy rögtön meghal, vagy csak később, de semmiképpen nem menekül. Épp csak annyi időm volt, hogy megmondjam a barakkom számát:

– A 27B-ben vagyok.

Elájultam az ütésektől, mire magamhoz tértem, te már nem voltál ott, csak egy darab paradicsom meg hagyma, amelyeket te csúsztattál oda titokban, biztosan az ebéded volt, rögtön el is rejtettem. Hogyan történhetett? Egy paradicsom és egy hagyma. ez a két odadugott zöldség mindent helyre tett: újra a gyerek voltam, te pedig az apa, a védelmező, tápláló, ha már csak árnyéka voltál is annak a gyárigazgatónak, aki nancyi üzemében kötöttárut gyártott, annak a bolondos férfinak, aki vett egy kis kastélyt délen, Bollène-ben, és titokzatos arckifejezéssel lovas kocsin vitt oda. Annyira boldog voltál a meglepetésedtől, hogy meg is kérdeztél:

– Mire vágysz a világon a legjobban, Marceline?

Másnap kommandóink újra keresztezték egymás útját. De meg sem mertünk moccanni. Messziről láttalak. Tehát ott vagy még, oly közel hozzám, soványan, lötyög rajtad a csíkos ruha, de még mindig varázsló vagy, az a férfi, akit csillogó szemmel bámulok.

Vajon honnan szerezted azt a hagymát és azt a paradicsomot, amelyeknek annyira hálás volt az én gyomrom és egy barátnőmé?

Nem kaptunk mást, csak felkeléskor némi meleg, barnás vizet, amelyből valamennyit félretettem a mosakodásra, délben egy kis levest, egy fejadagnyi kenyeret este, hozzá hetente egyszer vagy egy karika szürke műszalámit, vagy egy kávéskanálnyi céklalekvárt, esetleg egy darabka margarint, amely két szelet kenyérre volt elegendő. És honnan szerezted a papírt, amire írtál nekem? Hiszen ahhoz sem volt semmink, hogy a latrinán megtöröljük magunkat. Én azt a foltos férfi alsónadrágot tépkedtem apránként, amelyet az érkezésemkor vágtak hozzám, boldog voltam, hogy van mivel kitörölnöm a fenekemet, és szégyelltem magam.

Marceline Loridan-Ivens

Nem tudom, mennyi idő telt el e között a két pillanat, a két utolsó életjel között. Azt hiszem, hónapok. Vagy talán kevesebb. Megjegyezted a blokkom számát, a legelső volt a krematórium felé eső sorban, és üzenetet küldtél nekem. Nem úgy írtad alá, Papa. A keresztnevedet írtad alá, ráadásul jiddisül, Slojme, ami Franciaországban már Salomonként hangzott. Visszatértél a szülőföldedre, amely nem várt a nácikra a zsidóüldözéssel, és biztosan szükséged volt arra, hogy megerősítsd az identitásodat, a zsidóságodat abban a világban, ahol mi csak „Stücke” voltunk, darabok. Talán találkoztál rokonokkal, lengyelországi kuzinokkal is a táborban, és ők szólítottak Slojménak. Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy idegen szájából is azt hallom: papa. Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és annyi fájdalmat okoz, hogy csak lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem bírom kiejteni. Hát még leírni!

Fordította: Tóth Timea

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza
21. Század Kiadó, Budapest, 2018
128 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft Ft,
kedvezményes webshop ár 2392 Ft,
ISBN 978 615 563 8909