Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK (részlet)

Posted on 2018. március 12. hétfő Szerző:

0


Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot. Anne, aki tizenhét évesen lép be a pártba, úgy próbálja szeretni rebellis férjét, hogy azért ne árulja el sztálinista apját sem. A gyerek Maxim belenő az egyre jobban kiéleződő konfliktusokba. Maga előtt látja ordibáló apját, titokban a konyhában sírdogáló anyját és számára idegenné váló nagyapját. Tizennyolc évvel a berlini fal leomlása után Maxim Leo gondolatban visszatér az NDK-ba, hogy megrendítően bölcsen megírja, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam.

Egyik nap Gerhard elmegy. Anne anyja azt mondja, hogy egy másik városban kell dolgoznia, de hamarosan visszajön. Gerhard nélkül unalmas az élet, mert a mama nem tud tangóharmonikázni, és ahhoz sincs kedve, hogy történeteket meséljen. Pár héttel később, 1952 februárjában Anne az anyjával együtt síelni megy a Türingiai-erdőben fekvő Oberhofba. Az Ernst Thälmann Pártüdülőben laknak, várják Gerhardot, aki néhány nap múlva megérkezik. Együtt ünneplik meg Anne negyedik születésnapját. Ugyanaznap este komoly beszélgetésre kerül sor a szülők között. Gerhard azt mondja, nem mehetnek vissza Düsseldorfba, mert előfordulhat, hogy ott letartóztatják. Hogy mostantól fogva Kelet-Berlinben fognak élni, az elvtársak már mindent előkészítettek. Anne anyja nem tesz föl kérdéseket. Hozzászokott már, hogy vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud. Egy fekete Volgában Berlinbe viszik a családot. A Pregelstraßéra, a Prenzlauer Berg nevű negyedbe. Van ott egy lakás, amit teljesen berendeztek, néhány düsseldorfi holmi is megérkezett már. Új névre kiállított igazolványokat kapnak. Most Oswaldnak hívják őket. Két elvtárs az eszükbe véste: nagyon fontos, hogy a régi nevüket mihamarabb elfelejtsék. Néhány hónappal később látogatóba jön Anne nagymamája Düsseldorfból. Azt mondja Annénak: természetes dolog, hogy valaki új nevet kap, ha másik városba költözik. Ez Annénak logikusan hangzik. Később azzal magyarázzák a családban a sietős Berlinbe költözést, hogy Gerhardot üldözték Nyugaton, mert kommunista volt, és ő inkább úgy döntött: szívesebben dolgozik az NDK felépítésén, mintsem hogy kitegye magát a reakciósok zaklatásának. A Keletre történő menekülés igazi okát csak azután tudtam meg, hogy megszűnt az NDK. Amikor a nagyapám titkait már nem lehetett megőrizni.

Berlinben a ház előtt van egy játszótér, ahol sok gyerek találkozik délutánonként, és szülők nélkül bóklásznak a környéken. Anne számára ez új és izgalmas dolog, hamarosan elfelejti Düsseldorfot. Van a szomszédban egy úttörőcsapat, barkácsolnak, énekelnek. A szülők azt mesélik, hogy most olyan országban élnek, ahol minden ember szabad és egyenlő, ahol a jók kormányoznak, és ahol az apunak nem kell többé félnie. Két évvel később átköltöznek Friedrichshagenbe, és újra Leo lesz a nevük. A szülők azt mondják, Anne senkinek nem mondhatja el, hogy korábban Oswaldnak hívták őket, nehogy a rosszak rájuk találjanak. Annénak van egy kedvenc mesekönyve, az Oswald, a majom, amelyet ezután nem mer többé olvasgatni. Friedrichshagenben a szülők azt mondják a szomszédoknak, hogy egyenesen Düsseldorfból jöttek. A háztulajdonos egyszer összefut Annéval a lépcsőházban, és megkérdezi tőle, hogyhogy ilyen berliniesen beszél.

Anne ijedtében lebénul, aztán azt mondja: „Düsseldorfban is így beszélnek.” Két évvel később Anne az anyjával és két húgával Düsseldorfba utazik a vonaton. Helmstedtben, a határon fölrántják a kupé ajtaját, és egy kövér, egyenruhás ember az igazolványukat kéri. Lapozgatja a határőr a fekete könyvecskét, és megkérdezi Anne anyjától a férje keresztnevét. Anne legnagyobb meglepetésére az anyja megtagadja a választ. A határőr megharagszik, újra és újra megkérdezi. Valamikor aztán Annéra téved a tekintete. Ő nyugtalanul izeg-mozog az ülésen, és összeszorítja az ajkát. Fél akár csak icipicit is kinyitni a száját, nehogy kicsússzon rajta az apja szemlátomást titkos neve. Hosszúnak és elviselhetetlennek érzi a másodperceket, amíg az egyenruhás ember tekintete rátapad. Végül a nyugatnémet határőr dühösen becsapja a kupé ajtaját, és elmegy.

A sok titok, a félelem, hogy a rosszak egyszer mégiscsak eljöhetnek imádott apjáért, mélyen Anne lelkébe ivódhatott. Jóval azelőtt, hogy fölfogná, már be is fészkelte magát gyermeki világába a hidegháború, és elvtársnőt csinált belőle. Vannak a jók, akikhez az apja is tartozik, meg a többiek, akiktől félünk, és akik ellen harcolunk. Úgy, ahogy az apja teszi, ahogy az apja barátai teszik, ahogy tulajdonképpen mindenkinek tennie kellene, akiben van egy szemernyi tisztesség. Anne sokáig azt gondolja, az NDK tele van ilyen bátor harcosokkal, mígnem aztán megérti, hogy a szülei egy törpe kisebbséghez tartoznak. Ahhoz a kisebbséghez, amelyik átvette a hatalmat az NDK-ban, és amelyik mégis idegenül érzi magát ebben a Németországban, ahonnan valamikor elűzték.

Él Friedrichshagenben a szomszédban egy magas, ősz hajú ember, angol vizslát tart, a gyerekek néha megsimogathatják. Anne még a pórázát is foghatja. Az idős úr komoly beszélgetéseket folytat Annéval, és egyszer meghívja magához. Anne akkoriban tíz-tizenegy éves lehet, és hízeleg neki a meghívás. Forró csokoládét kap meg aprósüteményt, és egyszer csak a szomszéd elkezd mesélni egy éjszakáról, amikor Berlinben sok-sok ház kigyulladt. A szomszéd nagyon izgatott, és azt hajtogatja, mennyire sajnálta, hogy „lángoltak az áruházaitok”. Anne csodálkozik, nem tudja, miről beszél a szomszéd, aki vadul hadonászik, mutatva, hogyan repültek szanaszét a vég szövetek. Anne szinte látja az idős férfi szemében az egykori tűz lobogását. Ellenkezik, azt mondja, a szüleinek sosem volt semmiféle áruházuk. Ó, feleli a szomszéd, persze hogy mindegyikőtöknek volt áruháza. Mesél egy lányról is, aki a házban lakott, és hasonlóan nézett ki, mint Anne. Azt mondja, annyira sajnálta, hogy „aztán elkerült” onnét. Anne alaposan összezavarodva megy haza, és beszámol a szüleinek a különös találkozásról. Egyszer csak ők is nagyon izgatottak lesznek, azt mondják, a szomszéd a kristályéjszakáról beszélt. „Azért, mert zsidók vagyunk, nyilván azt hiszi, hogy nekünk is áruházunk volt” – mondja Gerhard. Anne nem tudja, mit jelent zsidónak lenni. Csak azt tudja, hogy Gerhardnak el kellett hagynia Németországot még gyerekkorában.

Annén különös szorongás lesz úrrá, a tehetetlenség és idegenség érzete.

Egy emelettel alattuk Holzmannék laknak, akik a szülei állítása szerint zsidók. Holzmann úr megjárta az auschwitzi koncentrációs tábort, ott vesztette el a családját. Később még egyszer megnősült, született egy fia, Benjamin, aki Annéval egykorú. Egy napon Holzmannék becsöngetnek az ajtón, maceszt hoznak. Boldog pészahot kívánnak és jó egészséget az egész családnak. A szülőknek szemlátomást kellemetlen a látogatás, amit Anne nem ért, mert Holzmannék kedves emberek, hiszen még enni is hoztak. Anne megkérdezi, mi az a pészah, és az anyja elmagyarázza neki, hogy a zsidók így hívják a húsvétot. Egyértelmű, hogy ők viszont nem akarnak zsidók lenni.

Gerhard egyszer azt magyarázta nekem, hogy ő kommunistaként harcolt a háborúban, nem pedig zsidóként. Azt hiszem, a zsidóság neki azt jelenti, hogy valaki nem tud védekezni, azaz áldozat. Elmesélte nekem egyszer, hogyan menekült el 1942 júliusában az előretörő német alakulatok elől, és egy ideig egy zsidó gyermekotthonban bujkált, amelyet Limoges közelében egy kastélyban rendeztek be. Egyik nap francia rendőrök érkeztek az otthonba, és minden gyereket magukkal akartak vinni. Gerhard bezárkózott a tornaszobába, onnét figyelte, hogyan vadásznak a gyerekekre. Némelyikük menekülni próbált, de a rendőrök megfogták, teherautóra tették, és a drancyi internálótáborba vitték őket. Amikor Gerhard mindezt elmesélte, láthatóan nagyon megrendült. Lehet, hogy akkor döntötte el: ő nem hagyja magát elfogni, hanem harcolni fog a meggyőződéséért. Kommunistaként meghalni dicsőségnek számított a szemében, míg azt, hogy zsidóként üldözzék, alighanem lealacsonyítónak tartotta. Anne gyerekkorában alig tud valamit arról, amit a családjának a náci időkben el kellett szenvednie. Nem  tudja, mit élt át az anyja, aki a Rajna-vidéken épp hogy megúszta a deportálást. Azt tudja, hogy a nagyapja Auschwitzban halt meg, de fogalma sincs, miért. Apja történetét is csak lépésről lépésre ismeri meg. Apja mindig csak olyan kalandos anekdotákat mesél neki, amelyekből győztesként kerül ki. Hogyan robbantottak síneket, amelyeken a németeknek utánpótlást kellett volna szállítaniuk, hogyan ültek esténként a tábortűz mellett disznó dalokat énekelve, hogyan lőtt agyon egy SS-tisztet, aki követte őt az erdőben. Annénak tetszik, hogy az apja egy vidám hős. A többi hős, akiről az iskolában hall, jobbára komoly és öreg. A szomorú, fájó történeteket Gerhard megtartja magának. Anne meglepi őt egyszer a fürdőszobában, fogmosás közben. Föltűnik neki, hogy az apjának hiányzik fönt a két metszőfoga. Amikor rákérdez, apja gyorsan beteszi a fogpótlását, és nevetve megkérdezi: „Hol hiányzik itt fog, kérem szépen?” Anne megérti, hogy tiltott kérdést tett föl, és hogy vannak dolgok, amikről az apja nem akar beszélni.

Anne a legszívesebben olyan lenne, mint minden más gyerek. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Folyton beleütközik abba, hogy ő másmilyen. Mert ő az osztályban az egyetlen, aki nem vesz részt a hittanórán, mert senkinek nincs olyan papája, aki politikai előadásokat tart, mert kezdettől fogva Anne az úttörőszervezetük őrsi tanácsának az elnöke. Annét úgy áthatja a tudat, miszerint a jó ügyet képviseli, hogy  még a tanárait is helyreigazítja, ha egyik-másik megnyilatkozásuk nem tűnik eléggé pártosnak. Vannak osztálytársai, akik kerülik, „vörös” strébernek tartják. Amikor Anne tizenhárom éves lesz, a szüleivel együtt Genfbe költözik. Gerhardot a keletnémet hírügynökség, az ADN ENSZ-tudósítójának nevezik ki, de mivel a berlini elvtársak úgy gondolják, nem helyénvaló, hogy egy keletnémet gyerek svájci iskolába járjon, Annét az anyja tanítja otthon. Az utcán megtanul franciául, később pedig, amikor a szovjet követség iskolájába jár, oroszul is. Hétvégenként kirándulni mennek a hegyekbe vagy fürdeni a Genfi-tóra. Anne számára izgalmas, gondtalan időszak ez. Csak azt tartja furcsának, hogy a nyugati emberek nem is olyan gonoszak, ahogyan hitte. A munkásosztály sincs kizsákmányolva, sőt gazdagnak tűnik. A házmesternek, aki ezt-azt kijavít néha a lakásukban, nagyobb az autója, mint az ő apjáé.

Egy év elteltével Annénak vissza kell mennie az NDK-ba, mert a szovjet követség iskolája csak hétosztályos. Szülei a két húgával Genfben maradnak. Voltaképpen Annénak egy keletnémet diplomatagyerekek számára létesített otthonba kellene kerülnie, de a szülei úgy gondolják, jobb lesz, ha Friedrichshagenben marad, a megszokott környezetében. Egy idős asszony a szomszédból, bizonyos Frau Schenk költözik át a szülei lakásába, ő gondoskodik Annéról. Az élet most már nem olyan izgalmas, Anne sokszor magányos, de mindenbe beletörődik, mert nem tehet mást. Csak manapság teszi fel magának a kérdést, hogy tudták a szülei két évre egyedül hagyni kizárólag azért, mert a párt úgy döntött, hogy keletnémet gyerekek nem járhatnak nyugati iskolába.

A legszebb mindig a szünidő, mert akkor egyedül repülhet Genfbe. A repülőgépen legelöl ül, az első sorban, és a stewardessek teletömik swissaires csokival.

Egyszer át kell szállnia Prágában. Az NDK csehszlovákiai nagykövete, apja egyik barátja vár rá, amikor kiszáll a repülőgépből, és együtt tölti vele az időt a genfi gép indulásáig a tranzitban. Az egyik úton fiatal kubai srác mellett ül, akibe rögtön beleszeret.

Maxim Leo (Fotó: Sven Görlich)

Amikor 1961 augusztusában felhúzzák a berlini falat, Anne Genfben nyaral, és nem igazán fogja föl a dolog jelentőségét. A szülei helyeslik, hogy most már van egy rendes határ, egy védőfal, ami távol tartja az országtól a rosszakat. Csak amikor Anne hazajön a szünidő végén, akkor látja, hogy mi történt.

Fordította: Blaschtik Éva

Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK
Park Könyvkiadó, Budapest, 2018
304 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2792 Ft
ISBN 978 963 355 3749