Lee Child: A nevem Jack Reacher (részlet)

Posted on 2018. március 9. péntek Szerző:

0


Éjszaka egy bárban

A lány úgy tizenkilenc éves lehetett, nem több. Talán még annál is fiatalabb. Egy biztosítótársaság még hatvan év élettartamot tippelt volna neki. Én úgy gondoltam, pontosabb jóslás a harminchat óra vagy a harminchat perc, ha a dolgok rögtön az elejétől félresiklanak.

Szőke volt, és kék szemű, de nem amerikai. Az amerikai lányoknak van egyfajta kisugárzásuk, valami nyugodt ragyogás árad belőlük, a több nemzedékre visszamenően bőségben élő felmenőiknek köszönhetően. Ez a lány más volt. Az őseinek nehézségekben és félelmekben volt részük. Ez az örökség rányomta a bélyegét az arcára, a testére, a mozgására. A tekintete óvatos volt. A teste vékony. Nem az a fajta vékonyság, amelyet fogyókúrával lehet elérni, hanem darwini hagyaték, mert a nagyszüleinek nem volt elég ennivalójuk, sőt talán éheztek is. A mozdulatai rebbenőek és feszültek voltak, bár első ránézésre úgy tűnt, a lehető legjobban érzi magát.

Itt üldögélt egy New York-i bárban, sört ivott, hallgatta a színpadon játszó együttest, és szerelmes volt a gitárosba. Ez egyértelműen látszott. A tekintetének az a része, amely nem óvatosságról árulkodott, csodálattal telt meg, amelynek a tárgya a férfi volt. A lány valószínűleg orosz lehetett. És gazdag. Egyedül üldögélt egy asztalnál a színpad közelében, és egy nagy halom, a bankautomatából frissen kikerült, ropogós húszdolláros hevert előtte az asztalon. Sohasem kért vissza belőle. A pincérnők imádták. A teremben kicsit hátrébb, egy kárpitozott padon egy férfi ült, és a lányt bámulta. Feltehetően a testőre. Magas volt, széles vállú, kopaszra borotvált fejjel, fekete öltönye alatt fekete pólót viselt. Részben ő volt az oka, hogy a lány sört ihatott egy belvárosi bárban, tizenkilenc éves — vagy még fiatalabb — létére. Nem az a fajta előkelő hely volt, ahol külön szabályt alkalmaznak a kiskorú, gazdag lányokra — akár nekik kedvező, akár tiltó szabályt. Ez csak egy piszkos kis bár volt a Bleecker Streeten. A személyzet sovány fiatalokból állt, akik az egyetemi tanulmányaikra próbálták megkeresni a pénzt. Gondolom, csak ránéztek a lányra meg a gorillájára, és villámgyorsan eldöntötték, hogy nem akarnak bajt, és inkább a busás borravalót választják.

Egy percig figyeltem a lányt, aztán elfordultam. Jack Reachernek hívnak, és valamikor katonai rendőr voltam. Szeretném hangsúlyozni a múlt időt. Majdnem olyan hosszú ideje hagytam ott a sereget, mint amennyit ott töltöttem. De a régi, berögzült szokásokat nehéz levetkőzni. Ugyanúgy léptem be ebbe a bárba is, ahogy mindenhová, vagyis óvatosan. Hajnali fél kettő volt. Metróval mentem a Nyugati Negyedik utcáig, aztán dél felé sétáltam a Hatodik sugárúton, befordultam balra, a Bleecker Streetre, és végignéztem a járdákon. Zenét szerettem volna hallgatni, de lehetőleg nem olyat, amitől egy csomó vendég inkább kimenekül az utcára dohányozni. A legkisebb csoport egy olyan hely előtt ácsorgott, amelynek a bejáratához kis lépcsősor vezetett fel. Egy csillogó-villogó, fekete Mercedes parkolt a járdaszegély mellett, a sofőr a volánnál ült. A zene kiszűrődött az ajtón, és bár a falak letompították, hallottam a fürge basszusszólamot és a pergő dobolást. Felballagtam a lépcsőn, leperkáltam az ötdolláros beugrót, és befurakodtam.

A helyiségnek két kijárata volt. Az egyik az, ahol épp bejöttem, a másik pedig hátul lehetett, a hosszú, sötét folyosón, ahonnan a mosdók nyíltak. A terem keskeny volt, és úgy huszonhét méter hosszú. Balra, elöl a bárpult húzódott végig, aztán kárpitozott, patkó alakú padok következtek, majd egy csoportban néhány külön asztal, azon a helyen, ahol más estéken a táncparkettet alakítják ki. Ezután következett a színpad, ahol épp játszott egy zenekar.

Úgy festettek, mintha véletlenül kerültek volna össze, mert a tehetségkutató ügynökségnél összekevertek valamit. A basszust egy zömök, öreg, fekete fickó adta, mellényes öltönyben. Egy basszust pengetett. A dobos a bácsikája lehetett volna. Nagydarab öregúr volt, kényelmesen elnyúlva üldögélt egy egyszerű kis dobfelszerelés mögött. Az énekes harmonikán is játszott, és idősebb volt a basszernél, de fiatalabb a dobosnál, és mindkettőjüknél nagyobb termetű. Talán hatvan lehetett, inkább a komótos mozgás jellemezte, mint a gyorsaság.

A gitáros teljesen különbözött tőlük. Fiatal volt, fehér bőrű és kis termetű. Talán húszéves lehetett, százhatvanhét centi, alig hatvan kiló. Menő, kék elektromos gitárja volt, vadonatúj erősítőbe bedugva. A hangszer és a hangfal együtt éles, messzire elhallatszó, visszhangos hangokat adott ki. Legalább tizenegyesre lehetett feltekerve a hangerő. Hihetetlenül hangos volt. A helyiségben mintha szilárddá dermedt volna a levegő, és nem tudott volna több hanghullámot befogadni.

De a zene jó volt. A három fekete fickó profi öreg róka, a fiatal fehér srác meg ismert minden hangot, és tudta, mikor, hogyan és milyen sorrendben kell játszani őket. Egy régi, piros póló volt rajta, fekete nadrág és fehér teniszcipő. Az arcán nagyon komoly kifejezés ült. Külföldinek látszott. Talán ő is orosz volt.

Az első szám első felét azzal töltöttem, hogy mindent ellenőriztem a helyiségben. Megszámoltam a vendégeket, fürkésztem az arcokat, felmértem az emberek testbeszédét. Volt két fickó, egymással szemben ültek, a kezük az asztal alatt. Az egyik nyilván eladott, a másik vásárolt. Tapogatózva megkötötték az üzletet, és lopott pillantásokkal megerősítették. A személyzet átverte a tulajt azzal, hogy boltban vásárolt, olcsóbb sört szolgált fel, amelyet egy hűtőládából vettek elő. Három hazai márkájú palackból, amit felszolgáltak, kettő rendes volt, a bár hűtőszekrényéből, aztán a harmadikat a saját hűtőjükből vitték ki. Én is egy ilyet kaptam. A címkéje nedves volt. Jó sokat kereshettek rajta. Egy saroküléshez vittem a sörömet, és helyet foglaltam, háttal a falnak. Ekkor történt, hogy megláttam az asztalnál egyedül üldögélő lányt és a testőrét a padon. Úgy sejtettem, a kint várakozó Mercedes az övé lehet. Az apukája egy B kategóriás oligarcha, akinek csak milliói vannak, nem milliárdjai, és elkényezteti a lányát négy évvel a New York-i Egyetemen, valamint egy kimeríthetetlen bankkártyával.

Csak két ember a helyiségben lévő nyolcvanból. Nem nagy ügy, gondoltam.

Amíg meg nem láttam két másik fickót.

Együtt voltak. Két magas, fehér bőrű fiatalember, olcsó, szűk bőrdzsekiben, a fejük életlen borotvával lekopaszítva, tele vágásokkal és hegekkel. Valószínűleg szintén oroszok. Rosszfiúk, semmi kétség. És valahogy nyilván kapcsolatban állnak. Valószínűleg nem a legjobbak a szakmájukban, de nem is a legrosszabbak. Egymástól távol ültek, de mindkettőjük tekintete az asztalánál egyedül üldögélő lányra szegeződött. Feszültek voltak, és elszántak, kissé idegesek. Felismertem a jeleket. Sokszor éreztem én is így magamat. Valami akcióra készültek. Tehát csak az lehet, hogy két B kategóriás oligarchának valami elintézetlen ügye van egymással, és az egyik sofőrrel meg testőrrel védelmezi a lányát, a másik meg embereket küld utána a világ túlsó felére, hogy rabolják el. Aztán jó magas váltságdíjat kérnek, zsarolják, követelőznek, egész vagyonok cserélnek gazdát, urán- vagy olajbányászati jogok, szén- vagy gázkitermelési engedélyek.

Üzlet, moszkvai stílusban bonyolítva.

De az efféle üzletelés általában nem jár sikerrel. Egy emberrablásban ezerféle tényező játszik közre, és ezernyi módon sikerülhet félre. Az átlagos élettartam egy elrabolt áldozat esetében általában harminchat óra. Vannak, akik élve megússzák, de a legtöbben nem. Sokan rögtön meghalnak, a kezdeti pánikszerű kapkodásban.

A lány húszdollároskupaca úgy vonzotta a pincérnőket, mint darazsakat a piknikeskosár. És a lány nem hessegette el őket, egyik sört hozatta a másik után. Márpedig a sörnek megvan a hatása. Nemsokára ki kell majd mennie a mosdóba, nem is egyszer. A mosdóhoz vezető folyosó pedig hosszú és sötét, ráadásul a végében van egy hátsó kijárat.

Figyeltem a lányt a színes, szűrt fényben, miközben a zene üvöltött és dübörgött körülöttem. A két fiatalember is szemmel tartotta, a testőre is. A lány viszont csak a gitárost bámulta. A fiú keményen koncentrált a hangnemváltásokra és a refrénekre, de időről időre felemelte a fejét, és elmosolyodott, többnyire azért, mert élvezte a dicsőséget, hogy a színpadon lehet, de kétszer egyenesen a lányra nézett. Az első mosoly félénk volt, a második már kicsit szélesebb.

A lány felállt, kicsit megtolta az asztal szélét a combjával, aztán kibújt mögüle, és elindult a hátsó folyosó felé. Én értem oda előbb. A zene a folyosón is végigdübörgött. A női mosdó középtájon volt, a férfi a legvégében. A falnak támaszkodva megálltam, és néztem a lányt, ahogy felém közeledik. Magas sarkúban volt, szűk nadrágot viselt, apró, precíz léptekkel tipegett. Még nem volt részeg. Végül is orosz. Fehér kezével a mosdó ajtajára tenyerelt, és benyomta. Belépett.

Alig tíz másodperc múlva belépett a folyosóra a két bőrdzsekis fickó is. Gondoltam, itt akarják megvárni a lányt, de nem így tettek. Épp csak rám pillantottak, mintha a berendezéshez tartoznék, és egymás után benyomakodtak a női mosdó ajtaján. Az ajtó becsapódott mögöttük.
A zene tovább dübörgött.
Bementem utánuk. Minden nap hoz valami újat. Sohasem jártam még női mosdóban. Jobbra fülkék, balra mosdókagylók. Fényes világítás és parfümillat. A lány a hátsó fal közelében állt. A két férfi vele szemben, nekem háttal.

— Hé! — szólaltam meg, de meg sem hallották. Túl nagy volt a zaj. Egy-egy kézzel elkaptam a könyöküket, mire harciasan megpördültek, de aztán megtorpantak. Nagyobb voltam, mint egy fridzsider, amiről otthon náluk álmodoznak az emberek. Egy másodpercig mozdulatlanul álltak, aztán elfurakodtak mellettem, és kiléptek az ajtón.

A lány egy pillanatig rám meredt, valami olyan érzelemmel az arcán, amit nem tudtam értelmezni, aztán hagytam, hogy elvégezze a dolgát. Visszamentem a helyemre. A két fickó már ismét helyet foglalt a saját asztalánál. A testőr közönyösen ült. A színpadot figyelte. A zenekar épp végzett. A lány még mindig a mosdóban volt.

A zene elhallgatott. A két fiatalember felállt, és megint a folyosó felé indult. A helyiség hirtelen nagyon tele lett, mindenki felállt, jött-ment. Odasétáltam a testőrhöz, megkocogtattam a vállát, és a folyosó felé mutattam. Tudomást sem vett rólam. Meg se mozdult, amíg a gitáros el nem indult lefelé a színpadról. Erre a testőr is felállt, a két mozdulat teljesen szinkronban volt. Ekkor rádöbbentem, hogy rosszul mértem fel a helyzetet. Nem egy elkényeztetett, gazdag lányról van szó. Hanem egy elkényeztetett, gazdag fiúról. Apuci vette neki a gitárt meg az erősítőt, és ő fizette a háttérzenészeket. Ez lehetett a fiú nagy álma. A szobájából egyenesen színpadra került. És a rivális oligarcha nem kétszemélyes bandát küldött utána, hogy kapják el, hanem háromszemélyeset. Egy rajongó lány. A fiú nagy álma. Klasszikus módszer, egy nő csalja csapdába az áldozatot. A mosdóban utolsó taktikai megbeszélést akartak tartani, mielőtt akcióba lépnek.

Lee Child (Fotó: Mark Coggins)

Hátrafurakodtam a tömegben, és kisétáltam a hátsó kijáraton, jóval a testőr előtt. Épp megláttam, hogy a lány a gitárost ölelgeti, közben félig megfordította, és a két társa felé tolta. Behúztam egy óriásit az elsőnek, aztán egy még nagyobbat a másiknak. Az ingemre fröcskölt a vér a szájából. A két fiú a földre került, a lány eliszkolt, aztán megjelent a testőr. Rávettem, hogy adja nekem a pólóját. A vérfoltok túl nagy feltűnést keltenének. Aztán az első kijáraton át távoztam. A nyilvánvaló az lett volna, ha jobbra indulok, úgyhogy inkább balra fordultam, és felszálltam a 6-os metróra a Beecker és a Lafayette sarkán, észak felé, az utolsó előtti kocsiba. Elhelyezkedtem az ülésen, és fürkészően végignéztem az arcokon. A régi, berögzült szokásokat nehéz levetkőzni.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Lee Child: A nevem: Jack Reacher
General Press Kiadó, Budapest, 2018