Ozsgyáni Mihály: A fátylam kicsit oldalra billent (részlet)

„Aki zsigerből ír, rendkívül mélyre jut, s aki a mélybe tartó úton minden mondatát ösztönös tisztán látásból fogalmazza — áldott őszinteséggel ajándékoz meg. Sodró erejű, alig elemezhető, inkább átélhető írás. A végén egy küzdelmes csatából érkezünk csapzottan — örökké velünk maradó, átélhető sorsok birtokában. És megtapasztaljuk a szikrázó gyűlöletből táplálkozó szeretet lehetséges jelenlétét is. Mondhatnánk, hogy ilyen nincs is — de van. Nagyon is van, csak más a minősége… és gyönyörű. Azt kérem, merüljenek mélyre a mondatok közé, e csodálatosan fogalmazott vallomásba. Megéri. Hála annak, aki felfedezte, hála annak, aki közreadja.” Koltai Lajos operatőr

Erzsi nagyanyám a rezsó mellett áll parányi konyhájában, amiben a felfordulástól és a ragadós kosztól jobb érzésű ember, ha teheti, nem szívesen időzik. Egyik kezében borospohár, másikban a húsforgató villa. A visszafogott táncmozdulatokból, amiket helyben állva lejt, úgy tűnik, nagy hatással van rá a muzsika. Meg a bor.

A vörös papucsok stabilan állnak a talajon, bal térdével rogyaszt kicsit, ez teszi lehetővé, hogy csípőjével apró, elegáns rándításokat végezzen jobbra-balra, a ritmusnak megfelelően. Kortyint egyet a borból, az üvegért nyúl – ami a rezsó melletti forgótárcsás mosógép keskeny peremén egyensúlyoz – és azonnal utántölt, hiszen már csak alig háromnegyedig van a pohár. Tisztában van vele, hogy a borosüvegnek nem éppen a mosógép keskeny pereme a legbiztonságosabb hely, mert bármikor belebillenhet a mosólébe, amiben három hete büdösödnek a ruhák, de máshová nem igazán tudja tenni az üveget a konyhájában évek alatt felgyülemlett tejfölös poharaktól, a sarokban halomban álló tojástartótól, az asztalon hegyként tornyosuló, itt-ott megpenészedett, beleszáradt ételmaradékot tartalmazó mosatlan halomtól, és a mérhetetlen mennyiségű vissza nem vitt borosüveg göngyölegtől. A földre csak nem teheti le, mert akkor véletlenül felrúgja, ha a tánc hevében esetleg nagyobbat mozdul azon a keskeny, cirka negyven centis ösvényen, ami a bejárattól a rezsóig vezet, és amit a bálakötöző madzagokkal összelapított üres kartondobozok, és a tíz-húsz év alatt „innen-onnan” begyűjtött Film Színház Muzsikák, Nők Lapják, oszlopokba és sorokba rendezett kupacai eddig még birtokba nem vettek. Tehát maradt a mosógép pereme mint az egyetlen lehetőség. Reggel már volt eszében, hogy lefedi a gépet, már pont kezdte zavarni az a nehéz, áporodott bűz, ami belengte a lakást. Meg csúnya látvány is volt a koszos, fekete víz, de sehol nem találta a fedelet.

Magasra emeli poharát, könyökét kecsesen behajlítva tartja, homlokát enyhén ráncolja, szempilláival huncutul lebbent kettőt-hármat, és közben halkan, nagy átéléssel énekli, hogy még azt mondják részeges vagyok. A nagy átéléstől löttyen a bor, bele egyenesen a forró olajba, ami hatalmas, vöröslő vulkánfelhőként csapódik a nagyanyám pókhasán pöffeszkedő, okkersárga virágóriásra.

– A kurva anyádat, de forró vagy – sziszegi mérgesen, miközben földhöz vágja a villát, és a konyhából kifelé szaladva egy zsíros konyharuhával dörzsöli hasán az olajfoltot.

– Most mehet ez is a mosásba. Ejnye.

• Beszélgetés a szerzővel

Megáll az ajtóban, és miközben a fejét csóválja, idegesen rángatni kezdi ruháján a gombokat. Vörösen duzzadó fejét a magasba emeli, eltorzult arccal mérgesen cecceg és káromkodik, mint amikor valaki nem tudja gyorsan kigombolni magán a ruhát, hiába akarja, ráadásul közben égeti a hasát a forró olaj. Ránéz a magnóra, fojtott, torz hangon közli Karcsival, hogy te is inkább fognád be a pofádat, és szabad kezével rácsap a stop gombra. Végre csönd van. Bugyiban és melltartóban indul befelé, hogy másik ruhát keressen magának. A levetett feketét útközben határozott mozdulattal vágja be a mosógépbe. A többi közé. Dühében még csak oda sem néz dobás közben, így adja a ruha tudtára haragját. Kihallani a nagyszobából, ahogy csapódnak a szekrényajtók, meg repülnek a dobozok, amint a ruhahalmok és a lom-rengeteg között keresgél. Hangosan mérgelődik, hogy ez volt az utolsó tiszta itthonija, most mi a szart vegyen föl, majd a következő percben csapzott dívaként jelenik meg a konyhaajtóban, széles mosollyal, mintha az iménti incidens meg sem történt volna, és boldogan kiált oda nekem a kiságyhoz, hogy nézzem csak, el is felejtette, hogy ez a ruhája, amit hogy szeretett, még megvan. És hogy az alsószoknya a hasára már nem jött fel, meg a cipzárt sem tudja hátul felhúzni, de mivel itthonit nem talált tisztát, most ez is jó lesz. Azzal megnyomja a magnón a play gombot, hátat fordít nekem, és elindul vissza a rezsóhoz. A mosógép mellett elhaladva bal kezével határozott mozdulattal a víz alá nyomja a bedobott okkersárga virágos otthonit, hogy ellepje a víz, és a feje fölött kifeszített spárgára színes ruhacsipeszekkel feltűzött, mintegy negyven darab száradó tejeszacskó alatt egy fekete, talpig érő, felül bársony, alul többrétegű tüllből álló, ezüst flitterekkel sűrűn kivarrt estélyi ruhában, a beszűrődő fénytől csillogva-villogva vidáman forgatja tovább a csirkeszárnyakat, és énekli, hogy pedig csak a jó bort szeretem nagyon, miközben egy helyben állva jobbra-balra billeg.

Júlia a kapu mellett üldögél az én piros, háttámlás kisszékemen, azon a picin, amilyenen a gyerekek az óvodában ülnek ebédkor. Ötvenhárom éves, de nyolcvannak néz ki. Fenékig érő ősz haja balerina kontyra emlékeztető zsíros dudorként van a feje búbjára erősítve négy-öt hajtűvel. Barnás-sárgás, apró virágmintás ujjatlan otthonkát, vastag, fekete cicanadrágot és sötétkék kismamacipőt visel. Arca ijesztően ráncos, állából nyolc-tíz disznószőrre emlékeztető, hosszú, ősz szőrszál meredezik kifelé, szája széle lefelé fittyen, és üveges tekintettel mered maga elé. Ilyenkor boldog, mert nincs bezárva a kamrába. Júlia az évek során megtanulta kevéssel beérni, jócskán lejjebb adott már az egykori álmokból. Az első idegösszeomlás közvetlenül a Magyarországra történő áttelepülés után érte, amikor megtudta, hogy újdonsült férje, Károly mennyit fizetett a szüleinek azért, hogy őt hozzáadják. Némán ült és merengett. Soha nem beszélt. Reszelős hangját összesen két alkalommal hallottam életemben.

De ma, amíg Károly elment a dolgára, hadd nézelődjön alapon, kiengedte Júliát az udvarra. Meg mert Erzsi nagyanyám is rá tud nézni főzés közben, mert lemondta aznapra a Váróczinét, nem ment el takarítani, mert az anyám megkérte, hogy vigyázzon rám. És Júlia valóban alig győzte kapkodni a fejét, annyi látnivaló volt a mi udvarunkban. Júliára egyébként, gyerekfejjel elnézve két dolog volt feltűnően jellemző; vagy a kamrában ücsörgött, vagy a kapunál az árnyékban az én piros székemen. Télen nem tudom, hogyan oldották meg, de miután beállt a rossz idő, nem rémlik, hogy Júliát láttam volna kint az udvaron. Olyankor maradt a kamra. Titkon kicsit még irigy is voltam rá, hogy olyan sok időt tölthet a kamrában, és naphosszat csak játszhat. Nagyon izgatott, hogy milyen lehet az a bizonyos kamra, ahol a Júlia annyira szeret időzni, hogy állandóan ott ül. Úgy képzeltem, hogy az ajtó mögött, játékokkal zsúfolásig megrakott, hatalmas polcok roskadoznak, és a Júlia azzal játszik, amivel csak akar. Ráadásul egyedül. Hogy senki nem háborgatja. És nem értettem, hogy ha egyszer ez megadatik neki, mégis miért ilyen szomorú mindig. Bármit megadtam volna azért, hogy bezárjanak két hétre abba a kamrába.

Én a kút mellett üldögéltem a diófa alatt, szemben az Erzsi nagyanyám konyhaajtajával, az egykori rácsos gyerekágyamon, aminek az egyik hosszú oldalán ki volt véve a rács, és így kerti kanapéként funkcionált. Ott szerettem a legjobban presszósat játszani. (…) Eszembe jutott, hogy a Júliának lehet, hogy jól esne egy kis törődés. Hogy úgyis rideg tartásban van, miért ne kedveskedhetnék neki egy finom kávéval. A körülmények is tökéletesnek tűntek; jó idő volt, jó zene szólt, az egyetlen, ami belerondított a képbe, az a rántott csirke illata volt, ami kellemetlenül tódult kifelé a presszó konyhájából a teraszára. Tisztában voltam vele, hogy ez nem elegáns helyhez illő, de sajnos, még felelős beosztásomban, a presszó főpincéreként sem tudtam vele mit kezdeni. Elnézve a konyhalányt, ahogyan június közepén, csillogó tündérruhában forgatja a húst a rezsó mellett, és szabad kezét magasba emelve csettintget a tejeszacskók alatt, hát nem volt éppen abban az állapotban, hogy oda tudjak hatni. És tulajdonképpen a Júliát nem is zavarta ez a kis kényelmetlenség. Tudta ő, hogy nem a Zserbóban ül. Látszott, hogy nem játssza meg a nagyvilági nőt, nem affektált, nem modoroskodott. Egy teljesen egyszerű, hétköznapi nő ült ott a presszó teraszán, a piros széken, akinek az élete, amolyan hétköznapi módon, maga volt a pokol.

Férje, Károly, szűkmarkú, zsugori ember volt, így az ételt sem mérte bő kézzel a Júliának, amikor akár hetekre hazautazott Erdélybe egyedül. Olyan is előfordult már, hogy mire Károly megjött, addigra a Júlia már napok óta nem evett. Már nem volt neki mit. Vize is csak azért volt, mert két decinél nem ivott többet naponta. Beosztotta. Úgy éreztem, jót teszek vele, ha egy jó kávéval kicsit kisegítem, viszek egy kis színt a filmbe, ami Júlia fejében évtizedek óta már csak fekete-fehérben forgott. Hiszen ösztönösen tudtam azt, amit ő; az átélt borzalmakat csakis egy módon tudja túlélni, ha úgy tesz, mintha nem vele történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. Gyorsan meg kellett tanulnia, hogy ettől a játéktól függ az élete.

Elnéztem, ahogy ül a székemen. És láttam a csinos fiatal nőt, aki nyomorban él Romániában, egy faluban, aki kannákkal a vállán minden reggel kilométereket gyalogol mezítláb a vízért, hogy nyolc testvérének legyen. Minden reggel. És aki nem tudott ellenállni a jóképű, akkor már Magyarba’ élő, szúrós, vakítóan kék szemű Károly kísértésének, aki az egyik hazalátogatása alkalmával addig-addig ígérgetett a Júliának, hogy az végül odaadta a kezét, és egy jobb élet reményében Magyarországra költözött. Ezerkilencszázhatvanhatban. Mert a vakító ígéretektől nem vette észre, hogy – kék szemek ide vagy oda – Károly az nem a Rómeó. Mert az ismerkedési fázisban aligha esett szó arról, hogy a leendő férj első felesége miért is lett öngyilkos harminckét évesen, és hogy a lánya miért alkoholista.