John Williams: Butcher’s Crossing (részlet)

Posted on 2018. február 20. kedd Szerző:

0


| 1 |

Az Ellsworthből Butcher’s Crossingba igyekvő postakocsit kétüléses hintóból alakították át személy- és teherszállításra. Négy öszvér húzta a vápákkal teli, egyenetlen úton, amely a sík préri után, Butcher’s Crossinghoz közeledve lejteni kezdett; amikor a kis kerekek kiugrottak egy-egy vágásból, amelyet nehezebb szekerek hagytak, a kocsi közepére kötözött, ponyvával fedett teheráru megcsúszott, a föltekert oldalfüggönyök nekicsapódtak a lécvázas-ponyvás tetőt tartó hikorirudaknak, és a kocsi hátuljában ülő egyetlen utas nekifeszítette testét a keskeny védődeszkának; egyik tenyerével a kemény, bőrbevonatú padon támaszkodott, másik kezével a sima hikorifogantyút markolta, amely vastokokban az oldaldeszkákhoz volt erősítve. A kocsis, akit elválasztott utasától a magasra púpozott teheráru, az öszvérek prüszkölését és a szekér nyikorgását túlkiabálva hátraszólt:

– Butcher’s Crossing következik!

Az utas bólintott, és fejjel-vállal kihajolt a kocsi oldalán. Az öszvérek verejtékező farán és billegő fülén túl néhány csupasz vityillót és sátrat pillantott meg egy magasabb facsoport előtt. Színek ugrottak a szemébe: szürkébe váltó világosbarna, amelyet harsány, zöld folt élénkített. A szekér ugrálása megint arra kényszerítette, hogy kiegyenesedjen ültében. Pislogva nézte az előtte imbolygó teherhalmot. Húszas évei elején járt, sovány volt, fehér bőre leégett a napon. Már korábban levette a kalapját, hogy megtörölgesse izzadó homlokát, és nem tette vissza; virginiai dohányra emlékeztető világosbarna haja rövidre volt vágva, de most nyirkos, eltérő színű fürtökben simult a füle köré meg a homlokára. Sárgásbarna nankingnadrágja annyira új volt, hogy még az él is látszott a vastag szövetanyagban. Barna zsákkabátját, mellényét, nyakravalóját szintén levetette már korábban, de még a postakocsi lassú haladása keltette szellőben is a testéhez tapadt a foltokban átizzadt fehér vászoning. A kétnapos szakáll szőke pihéje csillogott a nedvességtől; néha megdörgölte az arcát mocskos zsebkendőjével, mintha a borosta irritálná a bőrét.

A városhoz közeledve megint sík lett az út, és a szekér gyorsabban gurult, szelíden himbálózva, a fiatalember pedig elereszthette a hikorifogantyút, és előregörnyedt a kemény ülésen. Az öszvérek patái ritmikusan, de fojtottan kopogtak; sárgás füstre emlékeztető porfelhő szállt fel a kocsi előtt, és terjengett mögötte. A szerszámcsörömpölésből, az öszvérek zihálásából, patáik dobogásából, a szekér egyenetlen nyikorgásából néha kihallatszott egy távoli kiáltás, lónyihogás. Az út mentén kopasz foltok tünedeztek fel az egyhangú prérifűben; itt-ott egy elhagyott tábortűz keresztbe rakott, elszenesedett rönkjei látszottak; kipányvázott lovak legelésztek a rövid szálú, sárga fűben, és a kocsi elhaladására felkapták fejüket, fülük előrebillent. Mérges hang csattant; valaki nevetett; ló prüszkölt, nyerített, kantár zörrent egy hirtelen mozdulattól; enyhe trágyaszag vegyült a fülledt levegőbe.

Butcher’s Crossingot jóformán egy pillantással átfoghatta a szem. Hat összeábdált, favázas épület csoportját vágta ketté a keskeny földút; az épületek mögött mindkétfelől elszórt sátrak. A kocsi előbb balról hagyott el egy rogyadozó katonaisátor-félét, amelynek fel voltak csavarva az oldalai, a tetejéről lógó tábla pedig dülöngélő piros betűkkel ezt hirdette: JOE LONG, BORBÉJ. Az út másik oldalán alacsony, majdnem négyzetes, ablaktalan épület, ajtaja helyén vászonlap; csupasz elülső deszkázatára valamivel gondosabban festették föl a fekete feliratot: BRADLEY RŐFÖSBOLTJA. A postakocsi a következő, hosszú, kétszintes épület előtt állt meg. Ebből az épületből halk, de kitartó moraj hallatszott, üveg ütődött üvegnek. Az előreugró tetőeresz kissé elsötétítette az elejét, de azért a bejárat fölött így is kivehető volt a fekete szegélyű, piros betűkkel cirkalmazott cégér: JACKSON KOCSMÁJA. Az épület előtt, egy hosszú padon férfiak üldögéltek, letargikus szemmel bámulva a megtorpanó szekeret. A fiatal utas felszedegette az ülésről a hőségben levetett ruhadarabjait. Kalapját feltette, kabátjába belebújt, de a mellényt meg a kravátlit a lábánál heverő útitáskába gyömöszölte. Kihajította a táskát az oldaldeszka fölött, ugyanazzal a mozdulattal az egyik lábát is átlódította rajta, és lelépett a vaskengyelre, amely a földre szállást segítette. Amikor a cipője talajt ért, kerek porpamacs szállt föl a talpa alól, s telepedett rá az új, fekete bőrre meg a nadrágja aljára, amitől mindkettő majdnem ugyanolyan színt öltött. Felemelte a táskát, és bement a kiugró tető árnyékába; mögötte a kocsis szentségelése elvegyült a vascsörömpöléssel meg a hámláncok csilingelésével, amint lekapcsolta a kisafát a szekér elejéről. Aztán a kocsis panaszosan elkurjantotta magát:

– Segítsenek már lepakolni, emberek!

A fiatalember, aki leszállt a szekérről, a nyers deszkadarabokból összerótt járdán állva nézte, hogyan küszködik a kocsis az összegabalyodott gyeplőszárral meg istránggal. Két férfi felkelt a padról, ellépett mellette, és leballagott az utcára; ráérősen szemügyre vették a teherhalmot rögzítő kötelet, és húzogatni kezdték a bogját. A kocsis egy nagy rántással kiszabadította a gyeplőt, átlósan átvezette az öszvéreket az úttesten a béristállóba, egy alacsony, nyitott elejű épületbe, amelynek hasított rönkfa tetejét hántatlan félfák támasztották alá.

Amikor a kocsis bevezette a fogatot az istállóba, megint csend lett az utcán. A két férfi módszeresen bontogatta a teherhalmot rögzítő köteleket; a kocsmából kihallatszó hangok mintha belefulladtak volna a por- és hőségrétegekbe. A fiatalember vigyázva lépkedett a diribdarab deszkaszálakon, amelyeket egyenesen a földre fektettek le. Egy félig földbe vájt épület előtt állt most, amelynek hegyes szögben lejtő teteje alatt, az innenső oldalon két átlós pózna tartotta a lecsapható bejáratot; odabenn, padokon meg polcokon pár nyereg, fél tucat csizma; a bejárat mellett, a földfalba vert fapeckeken hosszú nyersbőr szíjak lógtak. Ettől a viskótól balra kétszintes építmény állt, nemrég meszelték át, s húzták ki pirossal a széleit; majdnem olyan hosszú volt, mint Jackson kocsmája, és valamivel magasabb. Ennek az építménynek a kellős közepén széles ajtó nyílt, fölötte szépen keretezett cégér: BUTCHERS HOTEL. Efelé ballagott a fiatalember, nézve, ahogy az utca pora gyorsan szétoszló sugarakban pöffen előre a lába alatt.

Belépett a szállodába, s az ajtón belül megállt, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Jobbra egy pult öltött alakot halványan, mögötte egy ember állt fehér ingben. Vagy fél tucat egyenes támlájú, bőrüléses szék ácsorgott a helyiségben. A világítást négyzetes ablakok szolgáltatták azon a három falon, amiket láthatott; valami áttetsző kelme lógott rajtuk, illetve hasasodott enyhén befelé, mintha a félhomály és a viszonylagos hűvösség vákuumot képezne. Átvágott a csupasz fapadlón a várakozó portáshoz.

– Szobát szeretnék. – Hangja kongott a csöndben.
A portás eléje tolt egy nyitott vendégkönyvet, és kezébe nyomott egy acélhegyű pennát. Ő lassan beleírta a nevét: William Andrews; a tinta híg volt, halványkék a szürke papíron.

– Két dollár – mondta a portás, közelebb húzva a könyvet, és a névre sandítva. – Plusz huszonöt cent, ha forró vizet is kér. – Hirtelen felpillantott Andrewsra. – Sokáig marad?

– Nem tudom – felelte Andrews. – Ismer egy J. D. McDonald nevű embert?
– McDonaldot? – A portás lassan bólintott. – A bőröst? Persze. Mindenki ismeri McDonaldot. A barátja?
– Azt nem mondhatnám – felelte Andrews. – Tudja, hol találom?
A portás bólintott.
– Kinn a sózógödröknél van az irodája. Tíz perc járásra innen.
– Majd holnap felkeresem – mondta Andrews. – Most érkeztem Ellsworthből, fáradt vagyok.

A portás összecsapta a könyvet, kiválasztott egy kulcsot az övén lógó nagy karikáról, és átadta Andrewsnak.
– A táskáját magának kell fölvinnie – mondta. – A vizet majd fölviszem, amikor kell.
– Úgy egy óra múlva – mondta Andrews.
– Tizenötös szoba – mondta a portás. – Mindjárt a lépcső mellett.
Andrews bólintott. A lépcső korlát és hátlapok nélküli fokok egymásutánja volt, meredeken emelkedett a távoli fal tövétől, és egy kis nyílásba veszett a plafon közepén. Andrews egy keskeny folyosó végén állt, amely szobák hosszú sorát választotta ketté. Megkereste a szobáját, és belépett a bezáratlan ajtón. A szobában csak egy keskeny kötélágynak jutott hely, vékony matraccal, meg egy durván bárdolt asztalnak egy lámpával és egy bádoglavórral, egy tükörnek, meg egy egyenes támlájú széknek, amilyet az előcsarnokban látott. A szoba egyetlen ablaka az utcára nézett; könnyű, kivehető fakeret volt beleillesztve, rajta valamilyen fátyolszövetszerű anyag. Most jött csak rá, hogy amióta a városba érkezett, még nem látott üvegablakot. A csupasz matracra tette az útitáskát.

Miután kipakolta a holmiját, betolta a táskát az alacsony ágy alá, és végigvetette magát a hepehupás matracon; zizegve süppedt meg a súlya alatt; érezte, ahogy a matracot tartó kötelek megfeszülnek. Dereka, ülepe, combja tompán sajgott; csak most döbbent rá, mennyire kimerítette az út.

John Williams

De az útnak vége; és miközben izmai ellazultak, visszagondolt erre az egész utazásra. Majdnem két héten át vitette magát postakocsival, vonattal, végig az országon. Bostonból Albanybe, Albanyből New Yorkba, New Yorkból… Összekeveredtek agyában a városok, leváltak az útról, amit megtett. Baltimore, Philadelphia, Cincinnati, St. Louis. Felidézte a kellemetlenül kemény postakocsiüléseket, a tétlen várakozást szutykos állomások lécpadjain. Most az út minden kényelmetlensége kiszivárgott a csontjaiból, s csak azáltal vált érzékelhetővé, hogy útja végére ért.

Fordította: Gy. Horváth László

John Williams: Butcher’s Crossing
Park Kiadó, Budapest, 2017