David Szalay: Minden, ami férfi (részlet)

Posted on 2018. február 8. csütörtök Szerző:

0


1 | Berlin, Hauptbahnhof

Ide futnak be a vonatok Lengyelországból, és ide érkezett meg a két angol fiatalember Krakkóból, épp az imént. Borzalmasan néz ki a két tinédzser, kimerítette őket a vonatút; vékonyak és piszkosak a tíznapos interrailezéstől. Az egyikük, Simon kedvetlenül néz a semmibe. Jóképű fiú: magas arccsontú, komoly, kifejezéstelen, ideges arcú. A pályaudvar kocsmája zajos és füstös,és még csak reggel hét van, ő pedig rosszalló arckifejezéssel hallgatja a szomszéd asztalnál ülő férfiakat – egyikük hallhatóan amerikai, a másik idősebb, német. Mosolyogva éppen ezt mondja:

– Ti csak négyszázezer katonát veszítettetek el. Mi hatmilliót.
Az amerikai erre mond valamit, ami elvész a zajban.
– Az oroszok veszítettek el tizenkétmilliót; mi hatmilliót öltünk meg.

Simon rágyújt egy lengyel cigarettára, ránéz a Spiegelei szóra a laminált menülapon, majd az asztalon lévő pénzre; várja a pincért, hogy elvegye – eurók, szép, modern fazonú pénz. Tetszenek neki a betűtípusok, amiket a tervezők használtak: egyszerűek, dísztelenek.
– Csak Leningrádban egymillióan haltak meg. Egymillióan!
Az emberek sört isznak.

Odakint a szitáló esőtől egyre nedvesebb az állomás szürke környéke.Volt egy kis vitájuk a pincérrel: lehet-e kérni két csészét egy Kaffeekänchenhez. Nem lehet.

Meg kellett osztozniuk egy csészén, Simonnak és a barátjának, aki most a nyilvános telefon mellett áll – a mobiljaik itt nem működnek – félig a műanyag füsternyő mögé bújva, próbál Ottóval beszélni.
Simon arra gondol, hogy a pecsétes, élénkvörös mellényt viselő pincér szemtelen volt velük. Másokkal szemben viszont alázatos – Simon fáradt tekintete követi, amint végighalad a helyiségen, át a füstön és a zajon –, a napilappal a kezükben ülő öltönyös férfiakkal, mint az ott, aki hirtelen, feszült mosollyal felnéz, és az órájára pillant, amint a pincér lepakolja elé a tálcát. Egy hang adatokat köpköd a levegőbe a vonatokkal kapcsolatban. Kemény élű hang, kintről hatol be, ahol a szél uralja az állomás tereit. A hang olyan, mint egy zajcsap – bekapcsolják, kikapcsolják. Simon számára máris ismerős a hang bejelentéseit megelőző hirtelen dallamfoszlány a hangé és a visszhangjáé.

És a hirtelen dallamfoszlány, ha felhangzik, egyre inkább olyan, mintha a kimerültsége kiterjesztése volna; valami, ami ott van benne, valami szubjektív.

A pincér szó szerint meghajol az öltönyös férfi előtt. Az állomás élete piszkos folyamként zúdul és örvénylik. Emberek. Az emberek piszkos folyamként haladnak át az állomáson. És ismét az a kérdés –

Mit keresek itt?

Látja a barátját, Ferdinandot, amint leteszi a telefont. Már napok óta próbálnak beszélni Ottóval, a német fiatalemberrel, akivel Ferdinand pár hete ismerkedett meg Londonban, és aki azt mondta – nyilván részegen és abban a hitben, hogy soha nem történhet meg ilyesmi –, hogy ha valaha Berlinben jár, ő örömmel fogadja.

Ferdinand aggodalmas arccal tér vissza az asztalukhoz.
– Most sem veszi fel – mondja.
A dohányzó Simon nem válaszol. Titkon azt reméli, hogy Otto soha nem fogja felvenni. soha nem volt híve az ötletnek, hogy nála lakjanak. Nem találkozott vele Londonban, és nem is tetszett neki, amit róla hallott.

Azt mondja: – Na és akkor mi legyen?
– Nem tudom – feleli a barátja. – odamenjünk a lakáshoz?
– Megvan neki Otto címe. Otto valóban várja őket valamikor most áprilisban, ennyit sikerült leszervezniük Londonból; nagy vonalakban, Facebook-üzeneteken keresztül.

Mennek két megállót az S-Bahnon, és hosszú ideig keresik a lakást, majd amikor végül megtalálják – meglepő módon egy koszos kis mellékutcában –, nincs a házban senki, csak egy zöld egyenruhás rendőr. Vár valakire a lépcsőfordulónál, a lakás alatt egy emelettel, egy ablak homályos fényében. Fogalmuk sincs, miért van ott a rendőr talán meggyilkolták Ottót?
Nem tudják, továbbmenjenek-e.
Tag’ – mondja a férfi. A hangja alapján nyilvánvaló: nem öltek meg senkit.
Azt mondják, hogy Ottót keresik, a rendőr pedig, aki nyilvánvalóan ismeri Ottót, azt mondja, nincs ott. Nincs itt senki, mondja.
Várnak.
Több mint egy órán át várakoznak; Ferdinand közben többször is lemegy az utcára a nyilvános telefonhoz, hátha talál valakit, aki tudja, hol van Otto. Simon a lépcsőház előcsarnokában ül, a csempézett padlón, próbál haladni A követek egy szamárfüles Penguin Classics kiadásában, ami a hátizsákja cipzáras oldalzsebében él. Fáradt szemei rátévednek a következő sorokra –

Élj, amennyit tudsz; hiba volna nem így tenni. Nem igen számít, hogy pontosan mit teszel, mindaddig, míg te uralod az életed. Mid volt egyáltalán, ha még ennyid sem volt? Túl öreg vagyok – túl öreg, legalábbis ahhoz, amit látok. Az ember elveszíti, amit elveszít; efelől ne legyen kétséged. Mégis miénk a szabadságunk illúziója; ezért ne légy úgy, mint én ma, hogy nincs emléked erről az illúzióról. Annak idején túl ostoba vagy túl intelligens voltam ahhoz, hogy a magaménak mondhassam, most pedig élő következménye vagyok a hibámnak. Tedd, amit szeretnél, mindaddig, míg el nem éred. Mert valóban hiba volt. Élj, élj!

Kivesz egy tollat ugyanabból a zsebből, amelyikben a regényt is tartja, és függőleges vonalat húz a sorok mellé. A függőleges vonal mellé, a margóra ezt írja: FŐ TÉMA.

Ferdinand visszatér az utcáról; ruhája nyirkos a pajkos esőtől.

– Mit csináljunk? – kérdi.
Ismét az S-Bahn.
Az eső elállt. A vonat ablakaiból látják a dolgokat. A Fal egy megmaradt, pszichedelikus grafftikkel teli darabját. Nem jut eszükbe a kifejezés. Túl fiatalok hozzá. Napfényben ragyog a kinti senkiföldje, átsüt a tereken, ahol valamikor a Fal állt. A napfény. Az S-Bahn kocsiablakain, piszokrétegeken keresztül megérinti Simon összeszűkült szemeit.

Mit keresek itt?
Mit keresek itt?

A vonat végigcsattog a váltókon.

Mit keresek

A vonat lelassít

itt?

Beér egy nyitott állomásra – Warschauer straße. huzatos platformok, körben senkiföldje.
Átokföldje.
Április a…
Odavannak Eliotért, a melodikus pesszimizmusáért. Félve tisztelik Joyce-ot. olyanok szeretnének lenni, mint ő – olyan hatalmasak. Az ő műveik miatt lettek barátok. És Shakespeare tragédiái miatt. A közöny miatt. Vladimir és Estragon állapota miatt, amiről szeretik azt hinni, hogy a sajátjuk. Ottóra várva. Warschauer straße. Vonatok mozognak a nagyra nőtt gyomok közt. Tavaszi záporok verdesik a hámló falragaszokat, a felüljárókról rájuk zúdul a láthatatlan forgalom zaja.

Kreuzbergben kimerülten leülnek, hogy megebédeljenek. Kreuzberg nagy csalódás. Úgy volt, hogy ez lesz a hipszter környék, az Alternativ kerület. Ferdinand különösen csalódott. Simon ételt helyez formás szájába. Ő nem várt semmit Kreuzbergtől; nem érdekelte. Naivnak tartja a barátját – bár ezt nem mondja a szemébe –, hogy azt hitte, érdekes lesz.

Evés közben megbeszélik, hogy mennyivel drágább itt minden, mint Lengyelországban (megvolt nekik Varsó, Krakkó és Auschwitz), bár érzik, hogy indokoltak az itteni árak, mivel Berlinben minden jobb minőségű. Például az étel. Mohón esznek. Valahogy az iskolára terelődik a szó. Végzősök, idén nyáron fognak leérettségizni, ősszel pedig Oxfordban folytatják – remélhetőleg. (Simon ezért rágja át magát Henry James művein minden különösebb öröm nélkül; gyűjti a „Nemzetköziség témájához” kapcsolódó anyagokat.) több mindenkiről beszélnek, többnyire arról, hogy ki mekkora szarházi. Végül Ferdinand megemlíti Karen Fielding nevét. Nem tud róla – most, hogy csak úgy futva megemlítette a nevet –, hogy a barátja gyakran álmodik Karen Fieldinggel; álmában néha beszélgetnek, vagy csak összenéznek, vagy egy pillanatra összeér a kezük, és amikor felébred, még mindig emlékszik az érintésére, és egy percig mérhetetlen örömöt érez. Őszinte pontossággal jegyzi le ezeket az álmokat a naplójába, és hosszú oldalakon keresztül ír arról – ahogy magáról az álomfolyamat természetéről is –, hogy vajon mit jelentenek.

A valódi, ébren lévő világban ő és Karen Fielding még csak nem is igen beszélnek egymással, és Karennek fogalma sincs arról, hogyan érez iránta – hacsak észre nem vette, ahogy Simon a szemével követi, valahányszor elmegy előtte a tálcájával a menzán vagy amikor jön vissza Lacrosse-ról a sáros felszerelésében. Gyakorlatilag az egyetlen dolog, amit Simon biztosan tud róla, hogy Didcot-ban él a családjával – véletlenül hallotta, amikor erről mesélt valakinek –, és attól a pillanattól fogva a „Didcot” szó különleges, misztikus ígéretként élt tovább benne. A város neve, ahogy az övé is, láthatóan túl nagy erővel bír ahhoz, hogy leírja, ám egyik este egy varsói youth hostelben, míg Ferdinand tusolt, heves szívdobogás közepette mégis leírta: Értelmetlen dolog végigutazni Európát, amikor az egyetlen hely, ahol valóban szívesen lennék, egy egyszerű angliai előváros –
Tolla megállt a papír fölött.
Aztán megtette: leírta a szót.
Didcot.

A keresztneve még mindig túl nagy erővel bírt, így soha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy papírra vesse.
Most, hogy Ferdinand kimondja, Simon csak bólint, és még több cukrot önt a kávéjába.
Szeretné, hogy őróla beszéljenek.
Semmi mást nem szeretne jobban, mint egész délután róla beszélni, vagy csak a nevét hallgatni újra és újra, azt a négy szótagot, amely mintha mindent magában foglalna az egész világon, amiért érdemes élnie. Ehelyett elkezd arról beszélni, immár nem először, hogy tulajdonképpen miért meddő állapot a turistalét.

Ferdinand lesüti a szemét, a kávéját kavargatja és hallgatja, amint a barátja ingerült előadást tart a témáról.

Mert mit is akar a turista? Látni akar dolgokat? többet látni az életből? az élet mindenütt ott van; nem kell Európában bolyonganod ahhoz, hogy megtaláld…

Az egyetlen hely, ahol valóban szívesen lennék

Ferdinand egy idő után már csak úgy sem tesz, mintha odafigyelne; elkezd megírni egy levelezőlapot. Hátoldalán a krakkói katedrális: csorba és fekete. A lapot egy angliai lánynak írja, akit időnként egészen kedvel; akivel volt egy bizonytalan kis flörtjük; és akit, így vagy úgy, de érdemes játékban tartania. Elmosolyodik, végigsimít az erős állát borító borostán, amint ezt írja: Mindketten szakállt növesztünk – kellemes, férfias mondat. Amikor végez, a barátja jóváhagyását várva felolvassa, amit írt, majd feláll, hogy megkeresse a vécét.

Jó ideig távol marad. Simon közben a napfénnyel teli étteremben ül és nézi a cigarettája hegyéről felfelé kúszó füstöt. talán a fáradtság az oka, hogy úgy érzi, sírni tudna.

Mit keresek itt?

A magányosság érzése, mint a vihar előszele, elsöprő erejű. Tíz napnyi utazgatás után legtöbbször irritálónak érzi a barátját. Komolyan küzdött azért a mosolyért, amikor felolvasta neki a levelezőlapot és megmutatta a zöld tollal rajzolt kis skiccét, ami egy szakállas alakot ábrázolt. És ahogy a Joop!-jával összevissza fújta magát, mielőtt betette a zsákját a csomagmegőrzőbe! ahogy hivalkodóan felemelte a pólóját, hogy magára spriccelje a Joop!-ot: hadd lássa az egész világ a mellén göndörödő szőrt… ott, abban a pillanatban… És állítólag ez az ő barátja, akivel együtt utazik. Mint a vihar előszele, úgy tör rá a magányosság elsöprő érzése. Amint nézi a cigarettája hegyéről felfelé kúszó füstöt.

A napfénnyel teli étteremben.

David Szalay

Aznap este ismét elmennek a lakáshoz; ott találják Otto nővérét két barátjával, talpig bőrben. Az egyikük Lutz, alacsony és az arca tele van piercingekkel; a másik férfi Willi; jóval magasabb és harcsabajsza van. Otto nővérének fogalma sincs, kik ők, végül azonban, amikor elmagyarázzák neki, azt javasolja, hogy érezzék otthon magukat és várják meg Ottót. Előbb-utóbb ő is felbukkan majd. Ő és a barátai, mint mondja, épp távozni készültek. Simon és Ferdinand, immár egyedül, megfogadják a tanácsát.

A lakás meglepően nagy, és amint végighaladnak rajta – mintha valóban otthon volnának –, töltenek maguknak a drágának tűnő whiskyből és benéznek pár fiókba. Az egyikben Simon talál egy pakli kártyát. Nyilván tarokk, gondolja. szórakozottan megfordítja az egyik lapot: egy kéz van rajta, valami botot tart. As der Stäbe – ezt írja. Vessző ász? Egyértelmű fallikus szimbólum, nem túl finom utalás. Mindegy. Nonszensz. Visszatolja a fiókot.

Fordította: Kiss Gábor Zoltán

David Szalay: Minden, ami férfi
Kossuth Kiadó, Budapest, 2017