Camilla Läckberg: A boszorkány (előzetes, részlet)

Posted on 2018. február 2. péntek Szerző:

1


A négyéves Linnea eltűnése egy fjällbackai tanyáról mindenkiben fájdalmas emlékeket idéz fel. Harminc évvel ezelőtt ugyanis épp ezen a helyen veszett nyoma egy másik kislánynak, akit később holtan találtak. A meggyilkolásával két tizenhárom éves lányt vádoltak, de mivel kiskorúak voltak, megúszták a börtönbüntetést. Csupán véletlen, hogy Linnea pont akkor tűnt el, amikor egyikük, az azóta világhírűvé vált Marie Wall színésznő visszatért a városba, hogy filmet forgasson?

Noha Patrik Hedström valószínűtlennek véli, a nyomozócsoport elkezdi kivizsgálni, lehet-e összefüggés a két eset között. Ebben segítségükre van Erica Falck is, aki régóta dolgozik a harminc évvel ezelőtti bűntényről szóló könyvén. Megkezdődik a hajtóvadászat, ám a helyieken eluralkodó félelem többet követel: boszorkányüldözést. Márpedig annak több évszázados hagyományai vannak errefelé…

A boszorkány 

– Szerinted anyád fehérben lesz? – kérdezte Erica, és Patrik felé fordult a franciaágyon.
– Az tenné be a kiskaput – felelte Patrik.
Erica felnevetett, és oldalba bökte a férfit.
– Miért veszed ennyire zokon, hogy az anyád férjhez megy? Az apád már rég újranősült, az egy kicsit sem ráz meg?
– Tudom, hülye vagyok – csóválta a fejét Patrik, és kidugta a lábát az ágyból, majd elkezdte felhúzni a zokniját. – Kedvelem Gunnart, és örülök, hogy anya nem magányos…
Felállt, és felvette a farmerját.
– Csak kicsit furának érzem. Amióta az eszemet tudom, anya egyedül élt, és ha valaki kielemezné, biztos megállapítaná, hogy valami anya-fia dolog kísért a háttérben. Mármint olyan furcsa érzés… hogy anyának… van valakije.
– Úgy érted, fura, hogy lefekszik Gunnarral?
Patrik a fülére tapasztotta a kezét.
– Fogd be!
Erica nevetve hozzávágott egy párnát. Egykettőre vissza is kapta, mire kitört a totális háború. Patrik Ericára vetette magát, de a birkózás hamar cirógatásba és mély lélegzetvételekbe ment át. Erica a férje nadrágjának slicce felé nyúlt, és elkezdte kigombolni.
– Mit csináltok?
Maja vékony hangocskájára mindketten mozdulatlanná dermedtek, aztán az ajtó felé fordították a fejüket. Nemcsak Maja állt ott, hanem az ikerpár is mellette szobrozott, és vidáman nézték a szüleiket az ágyban.
– Csak csikiztük egymást – mondta Patrik lihegve, majd felállt.
– Tényleg megjavíthatnád a zárat – dohogta Erica, és magára húzta a takarót, amely a derekáig lecsúszott.
Felült, és nagy nehezen rámosolygott a gyerekekre.
– Menjetek le, és kezdjetek el megteríteni reggelihez, mindjárt megyünk.
Patrik magára kapkodta a ruháit, és kiterelgette a gyerekeket.
– De ha egyedül nem boldogulsz, megkérheted Gunnart, hogy segítsen. Folyton a keze ügyében van a szerszámos ládája. Ha éppen nem az anyáddal van elfoglalva…
– Fogd be! – nevetett Patrik, és kiment.
Erica mosolyogva dőlt vissza az ágyra. Heverészett még egy kicsit, mielőtt felkelt. Ha az ember a saját főnöke, nem tud elkésni. Ugyanakkor megvolt ennek a hátulütője is. Aki íróként dolgozik, annak fegyelmezettnek és lelkiismeretesnek kell lennie, és néha kissé magányos. Erica mégis szerette a munkáját, imádott írni, életet lehelni történetekbe és emberi sorsokba, kutatni és a dolgok mélyére ásni, kideríteni, mi is történt valójában, és miért. Az esetnek, amelyen pillanatnyilag dolgozott, már régóta a végére akart járni. A kis Stella története, akit Helen Persson és Marie Wall megölt, máig mélyen érintett minden fjällbackait.
És most Marie Wall visszatért. Az ünnepelt hollywoodi sztár azért jött Fjällbackába, hogy filmet forgasson Ingrid Bergmanról. A kis falut lázban tartották a pletykák. Mindenki ismerte az ügy szereplőit vagy a családjukat, és mindenki megrendült, amikor 1985 júliusában egy délután ráakadtak Stella holttestére a tengerszemben.
Erica oldalra fordult az ágyban, és azon töprengett, vajon akkor is olyan melegen sütött-e a nap, mint ma. Miután megteszi azt a pármétert a közlekedőn át a dolgozószobájáig, azzal kezdi, hogy utánanéz. De ez még várhat. Lehunyta a szemét, és elszunyókált, miközben Patrik meg a gyerekek hangja felszűrődött a földszinti konyhából.

Helen előredőlt, a tekintete ide-oda csapongott. Izzadt tenyerét a térdére támasztotta. Egyéni rekordot állított fel, holott a szokásosnál később indult futni. A tenger kéken és tisztán csillogott előtte, de a lelkében vihar dúlt.
Nyújtózkodott, majd maga köré fonta a karját, de nem tudta abbahagyni a remegést. „Most gázol át valaki a síromon” – szokta mondani az anyja. És talán így is volt. Na, nem az ő sírján. Hanem valaki másén.
A múltra a feledés fátyla borult, az emlékképek elhalványultak. De a hangokra, amelyek azt kérdezgették, mi történt, emlékezett. Folyton-folyvást ugyanazt hajtogatták, mígnem Helen már nem tudta, mi az ő igazságuk és mi a saját igazsága. Akkoriban lehetetlenségnek érezte, hogy visszatérjen ide, és itt éljen. De a suttogások és a sikolyok az évek alatt elhalkultak, csendes duruzsolássá váltak, hogy aztán végleg elnémuljanak. Úgy érezte, ismét a létezés természetes része.

De most megint beszélni fognak. Minden felszínre kerül. És mint oly sokszor az életben, az események összefüggnek. Hetek óta nem aludt, miután megkapta Erica Falck levelét, amelyben az állt, hogy könyvet ír, és szeretne vele találkozni. Kénytelen volt újra felíratni magának a tablettákat, amelyek nélkül már évek óta olyan jól megvolt. Máskülönben nem bírta volna elviselni a következő hírt: Marie visszatért.

Harminc év telt el. Csendben és visszahúzódva élték az életüket Jamesszel. Jól tudta: James így akarja. Egy idő után úgyis vége szakad a szóbeszédnek, mondta annak idején a férfi. És igaza lett. A sötét órák véget értek, és Helen gondoskodott arról, hogy minden menjen a maga útján. Az emlékeket sikerült kordában tartania. Mostanáig. De a képek most megint ott villództak. Tisztán látta maga előtt Marie arcát. És Stella vidám mosolyát.
Helen ismét a tengerre nézett, a tekintetével követte a hullámok mozgását. De a képek nem tágítottak. Marie visszatért, és vele együtt a pusztulás is.

– Elnézést! Hol találom a mosdót?
Sture a gyülekezetből biztatóan nézett Karímra és a többiekre, akik a tanumshedei menekülttáborban ültek svédórán. Mindnyájan megismételték a mondatot, ahogy tudták.
– Elnézést! Hol találom a mosdót?
– Mennyibe kerül? – folytatta Sture.
Újra felzendült a kórus.
– Mennyibe kerül?
Karím a szöveget nézte, és küszködve próbálta úgy kiejteni a hangokat, ahogy Sture a táblánál. Minden olyan furcsa volt. A betűk, amelyeket ismerniük, a hangok, amelyeket képezniük kellett. Végignézett a teremen és a hat elszánt emberen. A többiek vagy kint labdáztak a napon, vagy a kis házakban heverésztek. Egyesek igyekeztek átaludni a napot és az emlékeket, miközben mások a még megmaradt barátaikkal és rokonaikkal e-maileztek, vagy a híroldalakat bújták. Nem mintha annyi információhoz hozzájuthattak volna. A kormány csak propagandát terjesztett, a hírügynökségek pedig nemigen tudták a helyszínre juttatni a tudósítóikat. Karím maga is újságíró volt előző életében, és tudta, milyen nehéz korrekt és naprakész információkat szerezni egy olyan háborús, külső-belső ellenség által feldúlt országból, mint Szíria.
– Köszönjük a meghívást.
Karím prüszkölt egyet. Ezt a kifejezést sosem fogja használni. Ha valamit, hát azt gyorsan megtanulta, hogy a svédek zárkózottak. Nem is igen volt kapcsolatuk svédekkel, Sturét és a menekülttáborban dolgozókat leszámítva. Mintha egy külön kis országban éltek volna az országon belül, a külvilágtól elzárva. Csak egymás társaságát élvezhették. És a szíriai emlékekét. A jókét, de főleg a rosszakét. Amelyeket sokan újra és újra átéltek. Karím igyekezett mindent elfojtani. A háborút, amely hétköznapi valósággá lett. A hosszú utat az ígéret északi földjére.

Sikerrel járt. Ahogy imádott Amínája és a drágaságaik, Haszan és Számija. Csak ez számított. Biztonságba juttatta őket, megadta nekik a jövő esélyét. A vízen úszó testek befurakodtak az álmaiba, de amint kinyitotta a szemét, eltűntek. Ő és a családja itt volt. Svédországban. Semmi más nem fontos.
– Hogy mondani, amikor valaki szexel?
Adnán felnevetett a saját kérdésén. Ő és Halíl voltak a legfiatalabbak. Egymás mellett ültek, és folyton ugratták egymást.
– Egy kis tiszteletet – mondta Karím arabul, és rájuk meresztette a szemét.
Elnézéskérőn megvonta a vállát, és Sturére nézett, aki finoman biccentett. Halíl és Adnán egyedül érkezett, család és barátok nélkül. Kijutottak Aleppóból, mielőtt még túl forró lett volna a talaj a lábuk alatt. Szökni vagy maradni. Mindkettővel az életüket kockáztatták.

Karím képtelen volt haragudni rájuk, hiába viselkedtek ilyen tiszteletlenül. Gyerekek voltak. Féltek, és magányosnak érezték magukat az idegen országban. Csak a szemtelenség maradt nekik. Minden más idegen volt. Órák után elbeszélgetett velük. A családjaik minden pénzüket összedobták, hogy ők idejöhessenek. Nagy súly nyomta a fiúk vállát. Nemcsak a tény, hogy idegen országba vetődtek, hanem az elvárás is, hogy minél hamarabb megvessék itt a lábukat, és kimenekítsék a családjukat a háborúból. De még ha Karím megértést tanúsított is irántuk, elfogadhatatlan volt, hogy tiszteletlenül viselkedjenek az új hazájukkal szemben. Bármennyire féltek is tőlük a svédek, befogadták őket. Tető lett a fejük felett, és megvolt a mindennapi betevőjük. Sture pedig a szabadidejét feláldozva igyekezett megtanítani nekik a kérdéseket, mi mennyibe kerül, és hol a vécé. Karím talán nem értette a svédeket, de örökké hálás lesz nekik azért, amit a családjáért tettek. Nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és azok, akik nem tisztelték az új hazájukat, nekik ártottak, és csak azt érték el, hogy a svédek gyanakvással tekintettek rájuk.
– Milyen szép az idő! – mondta Sture szépen tisztán a tábla előtt.
– Milyen szép az idő! – ismételte Karím, és a férfira mosolygott.
A Svédországban eltöltött két hónap alatt megértette, miért örülnek annyira az itteniek a napsütésnek. „Átkozott ítéletidő!” – ez volt az egyik első kifejezés, amelyet megtanult svédül. Bár a hangokat még nem tudta tökéletesen képezni.

– Szerinted mennyit szexelnek az emberek ebben a korban? – kérdezte Erica, és ivott egy kortyot a habzóborából.  Anna nevetésére a Café Bryggan vendégei feléjük fordultak.
– Most komolyan? Ilyeneken töröd a fejed? Hogy mennyit szexel Patrik anyja?
– Igen, de egy kicsit tágabb összefüggésbe helyeztem – mondta Erica, és vett egy falatot a tengergyümölcsei-tálból. – Hány évük lehet még, amíg szexelhetnek egy jót? Az ember egyszer csak elveszíti az érdeklődését? A nemi vágyat valamiféle ellenállhatatlan késztetés váltja fel, hogy keresztrejtvényt fejtsen, vagy szúdokúzzon, vagy diákcsemegét rágcsáljon, vagy mi?
– Hát…
Anna a fejét rázta, és hátradőlt a széken, hogy kényelemes testhelyzetet találjon. Ericának gombóc lett a torkában, amikor ránézett. Nem is olyan rég szörnyű autóbalesetet szenvedtek, amelyben Anna elvetélt, és az arcán örökre megmaradnak a hegek. De most, nemsokára megszületik Anna és Dan szerelemgyereke. Az élet néha meglepő fordulatokat vesz.
– Például szerinted…
– Ha most anyával és apával kezdesz példálózni, felállok és elmegyek – emelte fel a kezét Anna. – Erre gondolni sem akarok.
Erica elvigyorodott.
– Jól van, nem anyát és apát hozom fel példának, de szerinted milyen gyakran szexel Kristina és Bob mester?
– Erica! – Anna a kezébe temette az arcát, és ismét a fejét csóválta. – És ne hívjátok szegény Gunnart Bob mesternek, csak azért mert készséges és ügyes kezű.
– Jól van, jól van. Beszéljünk inkább az esküvőről. A te véleményedet is kikérte ruhaügyben? Remélem, nem csak nekem kell nyilatkoznom, és jó képet vágnom, amikor az egyik öregasszonyos göncöt mutatja meg a másik után.

– Nem, engem is megkérdezett – mondta Anna, és megpróbált előrehajolni, hogy beleharapjon a rákos szendvicsébe.
– Tedd a hasadra – javasolta Erica mosolyogva, amiért egy dühös pillantás lett a jutalma.
Bármennyire akarta is Anna és Dan ezt a gyereket, nem lehetett valami nagy élvezet terhesnek lenni ebben a hőségben, és Anna hasa finoman szólva is óriási volt.

– Nem tudnánk hatni rá valahogy? Kristinának olyan jó alakja van, vékonyabb a dereka és formásabb a melle, mint nekem, csak nem meri megmutatni. Képzeld el, milyen szép lenne egy testhez álló, kissé dekoltált csipkeruhában!
– Engem hagyj ki Kristina átalakításából – mondta Anna. – Azt fogom mondani, hogy csodásan néz ki, bármit választ is.
– Gyáva nyúl!
– Törődj a saját anyósoddal, én is törődöm az enyémmel.
Anna élvezettel harapott bele a rákos szendvicsbe.
– Mert Esther olyan nehéz eset – mondta Erica, és maga előtt látta Dan tündéri anyukáját, aki sosem vetemedne arra, hogy másokat kritizáljon, vagy rossz szóval illessen. Erica ezt saját maga is tapasztalta réges-régen, amikor még egy pár voltak Dannal.– Igazad van, nagyon jól jártam vele – felelte Anna, majd elkáromkodta magát, amikor a hasára ejtette a szendvicset.
– Rá se ránts! Ki nézi a hasadat, amikor ilyen lökhárítóid vannak? – mondta Erica, és Anna G-s kosarára mutatott.
– Fogd be!

Camilla Läckberg

Anna amennyire csak tudta, letisztogatta a majonézt a hasáról, miközben Erica előrehajolt, a kezébe fogta a húga arcát, és megpuszilta.
– Hát ezt meg miért kaptam? – hüledezett Anna.
– Mert szeretlek? – kérdezett vissza Erica, és felemelte a poharát. – Ránk! Rád és rám és a lökött családunkra. Mindarra, amin keresztülmentünk, mindarra, amit túléltünk, és arra, hogy nincsenek titkaink egymás előtt!
Anna pislogott kicsit, majd felemelte a kóláspoharát, és koccintott Ericával.
– Ránk.

Fordította: Dobosi Beáta

Camilla Läckberg: A boszorkány
Animus Kiadó, Budapest, 2018
592 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft,
kedvezményes webshop ár 3432 Ft,
ISBN 978 963 324 5545