Zenezuhatag | A Notre Dame-i toronyőr / Budapesti Operettszínház

Bedő J. István |

Jelentős szörfözés eredményeként ért el a Nagymező utcába Quasimodo. (Értve ezen a regény-, film-, rajzfilmes, majd musical változatokat, és azt is, hogy ezek mennyit köröztek a világban.) Rögtön le kell szögezni, nagyszerű, hogy ideért, mert ezüstkorú (ráadásul könyvkedvelő) felnőttként aligha néztem volna meg a Victor Hugo-mű rajzfilm-változatát. Beismerem: hiba volt.

A Toronyőr (említsük csak így) nyilván már nagyszabású filmdrámaként tömörebb lett (Anthony Quinn és Lollobrigida, 1956), majd a Disney-csapat ismét alakított rajta (1996) – viszont hozzáadta Alan Menken zenéjét, amire aztán ez a musical változat épülhetett. Victor Hugo talán már csak szereplőinek nevét találná ismerősnek, mert minden újabb feldolgozás újabb jellemvonásokat adott az eredeti figurákhoz.

Míg a hat évtizedes film kemény – bár érzelmes – dráma volt, a rajzfilm pedig a fiatal korosztályhoz szólóan érzelmes és lényegesen kevésbé szörnyű, az Operettszínház előadása a komoly, nagy muzsika fölemelő és elsöprő élményét adja, a színpadi történéssel pedig egyszerre tud lenyűgözni és megindítani.

Sok forrásból állt tehát össze e zenés dráma, itt-ott visszatérés a bőségesen (máskor vadul) romantikus ősregényhez, de szerzői merítettek a maga Hugo által írt operalibrettó egyes elemeiből is. (A cím az emberi alakot helyezi középpontba, de ez kell is, hiszen az ősregény címével fut egy másik zenés darab, főleg az angolszász országokban.)

Az érdemi történethez kell valamennyi bevezető, hogy megismerkedjünk a torzszülött fiú születésének előtörténetével és örökbefogadásának körülményeivel – s ekkor kapjuk az első vizuális fricskát. A mai ruhát viselő Veréb Tamás ledobja zakóját-ingét, magára ölti a púpot és a bőrálarcot – előttünk alakul át a mű címszereplőjévé.

Közben pedig árad Menken hihetetlenül kultúragazdag zenéje – nem tudom másnak nevezni azt, hogy a megzenésített késő középkori, latin nyelvű fohászok és miseszövegek egyszerre adják a korhűség illúzióját, és a drámai cselekmény tartóoszlopait. Általánosságban is olyan a zene, mint maga a címbeli katedrális: hatalmas, mégsem nehezedik rá az emberre. Kerényi Miklós Gábor (Kero) óriási apparátussal vitte színre (ne feledjük: előzmény a Szegedi Szabadtéri Színpad!) a darabot – de ebből nem is lehetne kamaradrámát készíteni.

Hatalmas a zenekari hangzás, szimfonikus és rockos megszólalása is tömör és gazdag, a kórus meg a tánckar száznál is többnek tűnik (valójában harminc-negyvenen vannak), a súlyosabb vagy másodlagos szerepek énekesei is mind tisztán hallhatók, persze erősítéssel, de ehhez a hangkeverők nagyon precíz munkája is kell.

Ritka esemény, amikor egy nem kifejezetten közvetlen utalásokat tartalmazó zenés mű hirtelen nagyon is időszerűvé válik (ne gondoljunk tehát a Bánk bánra), most azonban éppen ez történt. Elegendő arra gondolni, hogy Frollo esperes (Claude atya) hatalmas kirohanásokat intéz a templom előtt a csavargók, cigányok és mindenféle jöttment (vö.: illegális) idegen betolakodó ellen, akik megváltoztatják Párizs képét… (Nem tudom, a könyv milyen fogadtatást kaphatott franciaországi megjelenése idején. Frollo ellentmondásos, és főképpen rugalmatlan, érzéketlen figurája a zenés színháznak szerez ugyan híveket, de az egyháznak biztosan nem.)

Furcsa, szinte váratlan (napi) aktualitást kap a jelenet, melyben a pap nem bír feltámadt férfiasságával, és Esmeraldát szabad prédának tekinti. A lány semmiképp sem a klasszikus zárdaerények mintaképe, de azért akárkit nem enged közel magához, bármilyen magas polcra is került. Esmeralda egyébként is igen modern, szabad gondolkodású valaki, rendesen el is üt a közegétől.

Az Operettszínház előadásában maradéktalanul érvényesül a művészi teljesség. Az említetteken (zenei anyag, kórus) túl nagyszerű koreográfiákkal mozgatta – a főképp kortárs táncosként ismert – Duda Éva a nagy létszámú tánckart. Khell Csörsz díszlete egyszerre lenyűgözően látványos, ugyanakkor hallatlanul funkcionális – a templomkülső és -belső nem csak a forgón van jelen, hanem hátra is gördíthető, kiegészíthető, ha a cselekmény úgy kívánja –, a világítás mellett vetítés és pirotechnika áll a látvány szolgálatába. Párizs mocskát jelzi a szinte minden jelenetet elborító füst – habár kicsit túl sokszor… Horváth Kata jelmezei sajátos keverékét mutatják az időtlennek, a kort idézőnek és mainak, ráadásul gyakran fények színezik őket, amitől még a karakterük is megváltozik.

Az első szereposztást láttam, tehát arról tudok beszélni: Veréb Tamás adja a katedrális púpos harangozóját, megdöbbentően erős dinamikával és még annál is több hanggal. Nézőként belemegyünk a szerzők és a rendező játékába, ti. hogy Quasimodo prózában alig tud artikulálni, de tökéletesen énekel. Szabó P. Szilveszter jól hozta a jóságos, valójában őskonzervatív pap dilemmáját, hiszen még a jótéteménye, Q. felnevelése is csupán magára szabott büntetés, máskor meg ő az egyház vasökle, de ő az elvarázsolódott, vágyakozó férfiember is.

Gubik Petra Esmeraldaként maga az eleven tűz. Tánca, mozgása egyértelmű vérlázítás, éneke pedig pontosan szinkronban van ezzel – és persze a sokszínűség kedvez is a karakter megformálásának, hiszen mily romantikus, mily lélekemelő, amidőn védelmébe veszi a gyermeki lelkű, megalázott, murugya harangozó fiút.

És végül a majdani nézők figyelmét felhívom három mellékesnek hitt, de nagyon fontos szereplőre. Ők a templom kőszörnyei, a vízköpők, akik először a Disney-változatban kaptak alakot és dramaturgiailag indokolható jelenlétet. Ugyanis Q. ővelük beszélget, tőlük kér tanácsot, ők ösztökélik döntésre. Ottlik Ádám és Szerémy Dániel a két fiúszörny, ám a néző/hallgató a harmadikra figyel föl igazán: Vágó Zsuzsira. Az ő hangja kettéhasítja a színház légterét (és Vágó hangszínére akkor is felkapjuk a fejünket, amikor éppen csak egy süvítés a csőcselékből).

Nem méltányos, de csak a legfontosabb szereplőkről tettem említést, holott a legfiatalabb kórustagig bezárólag mindenkit tételesen föl lehetne sorolni. Nagyméretű, nagyon alapos munkával készült, kiváló előadás a Toronyőr, hosszú időre jóllakatja a romantikára ÉS musicalre vágyókat.

Fotók: Gordon Eszter

A Notre Dame-i toronyőr
Victor Hugo regénye alapján a Disney-film dalaival.
Alan Menken (zene), Stephen Schwartz (dalszövegek), Peter Parnell (librettó). A magyar változat szövegei: Kerényi Miklós Gábor, Somogyi Szilárd

Rendező: Kerényi Miklós Gábor (Kero)

Quasimodo: Veréb Tamás
Esmeralda: Gubik Petra
Claude Frollo: Szabó P. Szilveszter
Phoebus de Martin kapitány: Kocsis Dénes
Clopin Trouillefou, a cigányok királya: Mészáros Árpád Zsolt
Fredric Charlus hadnagy: Gömöri András Máté
Szent Aphrodisius: Csuha Lajos
Vízköpő oroszlán: Ottlik Ádám
Vízköpő griff: Vágó Zsuzsi
Vízköpő manó: Szerémy Dániel
Jehan Frollo [Claude öccse]: Horváth Dániel