Ma van Szabó Magda századik születésnapja. Ünnepeljünk!

Posted on 2017. október 5. csütörtök Szerző:

0


Szabó T. Anna

Szabó T. Anna |

Az író-költő, költő-író Szabó T. Anna írását az ő szíves engedélyével adom közre

Ki volt nekem Szabó Magda? A rokonom – de sok idő telt el, amíg ő is azzá fogadott. Gyermekkoromban naiv büszkeséggel azt reméltem, hogy akár a lányának is hihetnek, mivel őt ugyanúgy hívják, mint édesanyámat. És rettentően tetszett, ahogy – mint az Ókútban megírta – kisgyermekként úgy rótta le a tiszteletét Arany balladái előtt, hogy legkedvesebb madaras-szilvás lehúzósképét ragasztotta rá a díszkiadás moarélapjára. Most is az ujjamban érzem ennek a gesztusnak a testi mivoltát: az áhítatos gyermek áldozatot hoz – a naivitását, a szellemi szüzességét ajánlja fel a mindent megváltoztató versélményért –, de a vékony hártyán át ugyanakkor bele is simogatja magát a könyvbe mint tárgyba és szellemiségbe. Ahogy a hívők a szenteket, ő is a csupasz bőrével érinti a klasszikusokat, átengedve és elkötelezve magát a nagyságból áradó delejes erőnek. „Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere.”

Így tettek velem az ő írásai is: lefegyvereztek. A versei legkivált. A Szilfán halat című kötet első kiadását egyetemistaként antikváriumban szereztem be, nem éppen könnyen, és ahogy kinyitottam, rögtön tudtam, hogy ezt a hangot akartam megtalálni megint: kemény, kétségbeesett, szenvedélyes, és olyan erőt sugároz, amilyet csakis ez a generáció, s elsősorban persze Nemes Nagy Ágnes párhuzamos univerzuma tud. „Nehézkedés, ész, ösztönök: / az élő elfogad” – ezt írja Szabó Magda, de közben csak úgy ordít a verseiről, hogy nem tudja elfogadni azt, amit nem lehet. Figyel és lázad, ír és figyel, jelet hagy, hogy mások se tudjanak csak úgy, önként és dalolva elfogadni semmit. Belső szabadságra tanít, és nemcsak holmi világi rendszerek, de a világ rendjének ellenében is. Mert ő csak látszólag tagozódott be hagyományba, népbe, sikerbe, emberi kapcsolatokba: a nézése mindig a régi maradt, és az is, ahogy – akár a levonókép-ragasztás pillanatában – a lágy önátadás jelképes gesztusaiban is megmaradt kemény és okos önmagának.

Szabó Magda

Tudta, mit vállalt: a nyitott szem bátorságát, az aktív, a világot nem elfogadó, hanem saját tükörrendszeréből visszavezetve ismét szétsugárzó nézést. Illúziótlanságát jól mutatja, ahogy egy képzeletbeli fiatal íróhoz szól: „mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében.” És nemcsak erről a rettenetes, hideg kameráról beszél itt, de arról is, hogy ezt a fájdalmas az objektivitást magunkkal szemben sem szabad elveszítenünk. Fontos, nagyon fontos nekem, hogy ő, aki annyira magabiztosnak tetszett, soha nem szűnt meg kételkedni.

Ültem egyszer mellette Hollandiában egy felolvasáson, 2004 őszén; lenyűgöző természetességgel társalkodott többféle nyelven, a lábát lógázta a széken, mint egy kislány, mosolygott, csevegett, és ragyogott – igazi volt, de közben mégsem tűnt azonosnak önmagával: nem is tudom, milyen titkos hullámhosszon, de magányt sugárzott, különleges és magába zárt egyediséget. A látszólag könnyedén kezelt szeretetvágy mellett, amit a feléje áradó figyelem sem tudott csillapítani, talán mégis a függetlensége volt a legjobban érezhető, az, hogy ő most nemcsak láttatja magát, de titokban néz is, jeges tudatossággal rögzít, és közben még befele is figyel. Biztos vagyok benne, hogy nem az érdekelte, ami körülötte történik. Alig várta, hogy végre leülhessen írni.

Egyik írásában nagy titkot árult el az édesanyjáról, akit ő mindenkinél jobban ismert és szeretett. Szabó Magda, az író, megosztotta az olvasókkal egyik legsebzőbb emlékét – azt, hogy az anyja a halálos ágyán azt mondta neki: „Annyi titkom van.” Ezt éreztem róla én is mindig, bár személyesen mindösszesen háromszor találkoztam vele. Először csak karon ülő fiacskámnak mutattam meg messziről, mint irodalmi nagyságot, aztán sokáig néztem, hogyan vonul le, nyolcvanöt évének méltóságával, minden segítséget visszautasítva, a Károlyi Palota lépcsősorán.

Másodszor Hollandiában olvastunk fel együtt, aztán a Lator Lászlóval közös könyvbemutatón hallgattam dallamos hangját, figyeltem, hogyan ragadja magával a közönséget. (Egy csokor nárciszt vittem neki oda utána; belefúrta az arcát). Negyedszerre a születésnapi ünnepségén találkozhattam volna vele, ha nem lettem volna éppen fülig náthás – és most már nincs több módom, hogy lássam, hogy elámuljak nagy munkával kikalapált páncélján, amit a világgal szemben viselt csatákhoz öltött fel.

Soha nem mertem akár csak szóval is illetni ezt az áthatolhatatlannak tetsző vértezetet: hiába leplezte csipke a vitézien kemény kézfogást, én bizony féltem, hisz tudtam az igazat, tudtam, hogy kivel állok szemben. Pedig ő egy pillanatra levetette a páncélt, és a legnagyobbak nagylelkűségével egyszer vaskesztyű nélkül nyújtott nekem kezet. Én mégis vonakodtam a csupasz bőrömmel érinteni a klasszikust: megakadályozott saját elfogódottságom. Egy levél, egy valódi falevél volt pályatársi fegyverletételének az oka, a csodafa aranyszínnel szegélyezett, csipkefinom levele, amit nyolcvanötödik születésnapjára küldtem, és ez őt az édesapja egyszerű, mégis varázslatos ajándékaira emlékeztette. Egy másik, finom falevelekkel ékített levelezőlappal válaszolt: lelkes és verses üdvözletében azonmód keresztlányává fogadott; ő és Lator tanár úr egymástól függetlenül keresztelt el Tannának. Még most is fájó öröm olvasni, hogy eszerint Tanna-Tullia volnék, az „Újhold öregeinek titkon szült gyereke”, összepróbálta a versben a szót, Annamadga, Magdaanna, mintha az anyám lenne valóban, valaki, akire bizton rárímelhetek, aki kérdez, akinek felelek, akitől én is kérdezhetek. Valódi szeretettel írt akkor, következetesen megtartva saját, máshol már kőbe vésett író-parancsolatát, miszerint bármilyen nehéz is, „tanulj a klasszikusoktól alkotói bátorságot és jellemet, segítsd az utánad következő nemzedéket”.

A folytatás elolvasható Szabó T. Anna oldalán