Más van a címke mögött | Mike Bartlett: Love love love / Belvárosi Színház

Posted on 2017. október 6. péntek Szerző:

0


Virágos, füves kezdetek (Péter Kata)

Bedő J. István |

Zavarba hoz műfaji meghatározásával a színház szórólapja: azt állítja, szatirikus komédia Mike Bartlett műve, a Love love love. Mindenesetre a néző, aki a cím és a beharangozó kezdő mondata alapján arra számít, hogy a Beatles zenéje fogja kísérni a darabot, alaposan téved.

A két részes, Réthly Attila által színpadra forgatott történet sokkal inkább társadalmi kérdéseket feszeget. Hiszen lassan ötven éve annak, hogy elsőként az amerikai, majd a nyugat-európai fiatalok fellázadtak szüleik komformizmusa (ház, autó, eltartott feleség, jó vagy még jobb iskolába küldött gyerekek) ellen, és a végtelen szabadságot, a „szeretet, kevés munka – könnyű élet” programot tűzték ki maguk elé. Ha csupán ennyi lenne, épp eleget olvashattunk a folytatásról a hetilapokban, akár a sikeres lázadó zenészekről esett szó, akár a sikeressé vált, elpolgárosodó, hosszú hajukat és koszos farmerjukat rövid frizurára és öltönyre váltó köz- és egyéb szereplőkről.

De nem tudunk semmit a gyerekeikről, azok életéről, felnőtté válásukról. Hát most megkapjuk.

Egy linkeskedő virággyerek (e címkét kapták a hatvannyolcas-kori tizen-huszonévesek), Kevin, meg egy meglehetően üresfejű maca, Sandra talál egymásra 1967-ben az Egyesült Királyság földjén. Sok bennük a közös, mindketten beiratkoztak az egyetemre – ámbár aligha járnak be, legfeljebb a tüntetésekre. Sandrát a zisten is ennek a semmittevőnek teremtette (nem pedig Kevin kissé unalmas, de legalább valamiféle kötelességtudattal beoltott bátyja számára).

Derűsnek kikiáltott születésnap »Tizenötödik. Ja, nem. Tizenhatodik… Mi meg elválunk.« (Schruff Milán, Dékány Barnabás, Gubik Petra, Péter Kata)

Őket látjuk házaspárként vagy másfél évtized múlva, amikor az unalmas házasságból mindketten kifarolnak, hogy másutt keressék véglegesen a boldogságot. Csak éppen a kamaszlányuk, meg a kamaszodó, autisztikus fiuk életét kavarják fel a családi bili kiborításával. És őket látjuk újabb húsz év után, nyugdíjasként, amikor szintén a végleges boldogság keresése jegyében, esetleg ismét közös életbe kezdenek.

Na de megvalósult-e a hatvannyolcas tűzben fogant elképzelés, és hagynak-e valamit örökül, akár a lázadásból, akár a pálfordulásból. Hát nem. Ez a párocska a történet kezdetén is ellenszenvesen ostoba volt. Ennyi töltelékdumát a semmiről, vagyis bullshitet még Ionesco társalgási tankönyvből összerakott Kopasz énekesnője sem mutatott fel. Ha paródia volna (mint ahogy Biff Tennant alakja a Vissza a jövőbe szériából), rengeteget lehetne röhögni Kevin és Sandra locsogásán, sz@r poénjain – de ez nem paródia. Lenyomat. Mégpedig elriasztó.

Még most sem tudnak beszélni egymással (Schruff Milán, Gubik Petra, Péter Kata)

Réthly Attila dicsérőleg említi, hogy színészei milyen gyorsan képesek színváltozáskor 15-20 éveket öregedni. Bartlett azonban ezen túlmenően azt írta meg, hogy a kezdet és a zárás közti csaknem ötven év semmit sem változtatott a figuráin. A színpad forog (Ondraschek Péter), de csupán azért, hogy hátteret adjon a zizegősre vágott klipnek, ami az idő gyors múlását van hivatva érzékeltetni, politikusok, tüntetések, gyilkosságok, űrhajóindítás, cunami meg egyebek összekazlazásával. Mintha Sandra és Kevin fejében semmi nem forgott volna diákkor és nyugdíjas kor között. (Természetesen tudom, hogy ez a fajta agybefagyás nem brit sajátosság.)

Schruff Milán kezdetben ellenszenves Kevinje (lerázhatatlan mint a szovjet hőmérő) „szépkorúként” komplett, távlattalan idiótává válik. Péter Kata adja Sandrát, lehengerlően. Elsőéves egyetemistaként olyannak látjuk, aki folyton csak locsog, ráhajt a fiúja öccsére, majd kisajátítja. Nagypofájú, de a fejéből csak a sötétség áramlik ki. Mire negyvenessé érik (?), már világos, hogy a tarkaruhás kiscsibéből jókora liba lett, önző, iszákos, mihaszna. És mire elfogyasztotta a második férjét, még rosszabb: sértődős ribanc lett. (Vajon kinél dolgozhatott keményen negyven évig? Ki akarhatta alkalmazni?) A számos ordítozás ellenére Sandra mindvégig ugyanazon a hangon szól – idős korára még valami akcentust is szerzett, de lehet, hogy csak a folyamatos piálás alakította át a hangzóit. És bizony emögött megint Bartlett kezét kell keresnünk (Nem merem feltételezni, hogy a fordító-dramaturg, Zöldi Gergely vette volna a ki a jellem változását a szövegből.)

Rose, vagyis ennek a két szerencsétlennek a lánya: Gubik Petra. Tulajdonképpen az ő élete kínos fordulatainak tükrében ismerjük meg szüleinek jellemét: az ő születésnapját felejtik el, az ő iskolai koncertjére nem mennek el, ő tölti be a zeneművészi ambíciókat, hogy aztán a diplomájával ne találjon jól jövedelmező munkát, az ő élete törik kettőbe, mert a szülei (a válással) ellopták az életét. És még lakást sem hajlandók venni neki, pedig megtehetnék. Gubik kislányként elnyomott, felnőve pedig gyermekként kezelt alak. Ott kellene hagynia ezt a szemét családot – csak éppen senkije nincs, és a gyerekszülésről is lassan lekésik. Gubik/Rose az egyetlen komolyan vehető alak ebben a kvartettben, pedig neki is csupán néhány szófogadó leülés és kiborulós ordibálás jut.

Süket szülőkkel nincs párbeszéd (Gubik Petra, Péter Kata)

Jamie, a túlmozgásos, figyelemzavaros öcs (Dékány Barnabás) biodíszlet ebben a családi tablóban, viszont nagyon pontosan, jó megfigyelésekkel megrajzolt alakítás.

Velich Rita jelmezei (és hajai, szőrei) kitűnőek, Péter Katát könnyű öltöztetni, és „gazdagné” alakjához választott ruhái szép kontrasztot mutatnak az egykori virággyerek gönceivel (habár a ’68-asok inkább pamutokat hordtak, főleg kézzel festett, batikolt cuccokat). Nagy Dániel Viktornak (Henry, Kevin jófiú bátyja), szegénynek az első fél óra után nincs jelenése, de ott kell maradnia a lesújtó végig, meghajolni.

A Beatles zenéje fontatlanná, idődíszletté süllyed a házaspár szövegeinek sivatagában. Szatirikus komédia? Szatíra épp csak mutatóba akad benne, komédia meg… Talán a Csatornán túl, a Királyságban jobban reflektál erre a néző, inkább érzi magáénak. Pedig a címe Love love love, csak éppen szeretet nincs benne egy szemernyi sem. Dráma ez, kérem.

Komoly meglett emberek, társadalmi felelősségtudattal (Schruff Milán, Péter Kata)

Fotók: Véner Orsolya

Orlai Produkció

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás

Posted in: NÉZŐ, Színház