László Ágnes: Értékteremtők (részletek)

Posted on 2017. augusztus 31. csütörtök Szerző:

0


»A tehetség nem kiváltság, hanem adottság, amely szolgálatra kötelez, nem előjogokra«

Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója

…Anyámat sem a szerénység jellemezte. Nagyon művelt asszony volt, életének a nagy részét szerkesztőségi gépírónőként a Magyar Rádióban töltötte, így önbizalomért nem kellett a szomszédba mennem. Ambíciókat és némi szerénytelenséget hoztam tőlük. A nagyanyáimra nem igazán emlékszem. Az anyai nagyapámat, aki szociáldemokrata szakszervezeti vezető volt, soha nem ismertem, de azt mondták, rá hasonlítok legjobban, és állítólag a politikai érdeklődésemet és még sok mindent mást is tőle örököltem. Anyám négyéves volt, amikor ő meghalt. Apai nagyapámnak egy pici rövidáru-kereskedése volt Szegeden, ami tönkrement, de azt hiszem, tőle az abszolút jó értelemben vett kereskedelmi szellemet örököltem. Azt a mentalitást, hogy ő akkor érezte boldognak magát, ha a vevője is boldogan távozott a boltból. A számokkal hadilábon állt, ezért is ment tönkre, és ezért mondta mindig azt nekem, hogy a számtan minden másnál fontosabb, mert a kétszer kettő az oroszoknak meg a németeknek is négy, és azzal mindig boldogulni fogok. Igaza lett. Erre a bölcs mondásra szoktam hivatkozni, amikor magyarázatot keresnek arra, hogy Magyarország miért lett matematikai nagyhatalom, miért lett nálunk a nyugati országoknál lényegesen magasabb a matematikai kultúra. Azért, mert rátaláltunk arra, ami egyetemes, amit nem lehetett és nem lehet elvenni tőlünk. Sok megszállást élt túl ez az ország, de a matematikai tudásunk beépült a kultúránkba, és így lett annyi világhírű matematikusunk.
Üzleti érzéket azért apámtól is örököltem. A családunk az ötvenes-hatvanas évek mértékével mérve jómódúnak számított. Volt egy használt, a háború előttről megőrzött Topolinónk, egy pici, harminc négyzetméteres nyaralónk Siófokon, és egy rendes, hetven négyzetméteres lakásunk a Belvárosban. Mindez apám jó üzleti érzékét bizonyította. 1952-ben ő volt az egyetlen magyar fotós, aki saját pénzén kiment Helsinkibe az olimpiára, ahol – ha jól emlékszem – 21 aranyérmet nyertünk, és egyedül ő tudta az ott készített fotókat maszek fotósként értékesíteni, amivel megalapozta a család anyagi jólétét. Utána ezt a maszek virtust anyám bölcs tanácsára azonnal abbahagyta, és belépett a Magyar Fotó című vállalathoz, mert akkoriban le-lecsaptak a meggazdagodó emberekre, akiket burzsoának minősítettek. Nos, ezt a polgári mentalitást örököltem a szüleimtől. Amikor katona lettem – 1967-ben vonultam be és 1968-ban szereltem le –, olyan századba kerültem, ahová a kommunista családok gyerekeit sorozták be. Viszonylag jóban voltam velük, de nem tudtam beilleszkedni közéjük, mert nem igazán fogadtak be. Az egyik srác, aki megsajnált, azt mondta: „Tudod, Gábor, neked az a bajod, hogy te olyan pógár vagy.” Én pedig nem értettem, hogy miért baj az, hogy kedvelem és becsülöm a művészetet, hogy az igényességre törekszem a munkában, a magánéletben és arra vágyom, hogy amit csinálok, az tökéletes legyen. Mert számomra ezt jelentette a polgári mentalitás. Thomas Mann A Buddenbrook ház című regénye volt rám ilyen szempontból a legnagyobb hatással, mert a Buddenbrookok mindenből a legjobbat akarták kihozni, és a család azon gazdagodott meg. Magyarán: a tisztességes meggazdagodás mindig is mintaként létezett a számomra.(…)

Amikor a 12 leányvállalatot működtető, Amszterdamban bejegyzett cégünket 1998-ban bevezettük a frankfurti tőzsdére, tulajdonképpen anyagilag elértük minden vágyunkat. Annál többre nem vágytam soha. Erről beszélgettem San Franciscóban egy baráti vacsorán egy amerikai és egy francia üzletemberrel, akiknek a cégei felívelő pályán álltak, és mind a hárman egyetértettünk abban, hogy anyagilag ennél többre már nem vágyunk. Úgy gondolom, hogy egy jó üzletembernél természetes reflex, hogy zsigerileg irtózik a pazarIástól. Ha ez nem így lenne, nem lehetne sikeres a cégével sem. Egy művész, egy filmsztár, egy sportsztár nem feltétlenül ilyen. A hivatásuk része a csillogás-villogás, ahol a személyes fogyasztásnak nincs felső határa, és az imázsuk része, hogy megmutassák a világnak, mit engedhetnek meg maguknak.
A jó üzletember nem lehet ilyen. Ezért a sikeres üzletembereknél a személyes fogyasztásnak általában van egy felső, természetes határa. Ami azon fölül van, azt pazarlásnak érzi. Így vagyok én a magánrepüIőgéppel, a százszobás kastéllyal és még sorolhatnám. Bőven elég, hogy van egy nagyon szép házam a francia tengerparton, ahová három-négy baráti házaspárt meg tudunk hívni. Nem azt mondom, hogy pici, de nem vágyok még nagyobbra. Nos, erről beszélgettünk és akkor felmerült a kérdés, hogy mi volt a folyó kiadásainkban a legdrágább. Kiderült: az, hogy a gyerekeinket el adjuk küldeni a legjobb, legdrágább egyetemre. És ezt elértük a cég tőzsdei bevezetésének eredményeként. Amikor a két gyerek egyszerre járt egyetemre, ez körülbelül százötvenezer dollárba került évente — másra nem költöttünk ennyit —, tehát tényleg ez volt az a legdrágább luxus, amit megengedhettünk magunknak. Úgy gondoltuk, az a legtöbb, amit adhatunk nekik, ha a létező legjobb oktatást megkapják és a világban otthonosan tudják érezni magukat. (…)

(…) meghívást kaptam az Egyesült Államokba, de az intézet vezetője nem engem, hanem egy nálam jóval gyengébb kollégát küldött ki. Itt szakadt el a cérna nálam. Ő viszont azt mondta búcsúzóul, hogy: „Gábor, te tehetséges vagy. Mindenképpen érvényesülni fogsz. A kolléga, akit most kiküldök, nem annyira tehetséges. Ő akkor most dögöljön meg?” Meghökkentem, de tanultam belőle. Rájöttem: a tehetséget nagyon nagy szerénységgel kell viselni. Nem szabad elvárni, hogy azért, mert tehetséges vagyok, nekem több jár. A tehetség nem kiváltság, hanem adottság, amely szolgálatra kötelez, nem előjogokra. Aki pedig nem olyan tehetséges, annak is kell hogy önbecsülése legyen, és őt is támogatni kell. Mértékkel. Mert ahhoz, hogy a társadalom előremenjen, nagyon meg kell, kellene becsülni az eredményeket. De arra is rájöttem, hogy mi a poén a magántulajdonban. Ha valaki a saját cégének a vezetője, nem kell attól tartania, hogy elveszíti a tulajdonát azért, mert fölvesz magánál tehetségesebbeket. Ha nem tulajdonos, csak állása van, akkor a legtermészetesebb emberi önzés, hogy félti az állását a nála tehetségesebbektől.

Ezek szerint a kontraszelekció a magántulajdon nélküli rendszerek velejárója?
Abszolút. Ha nincs tulajdonos, aki jól jár, ha tehetséges, akár magánál tehetségesebb munkatársakat vesz fel a céghez, akkor a főnök nem is vesz fel nálánál tehetségesebbeket. Ha nincs verseny és magántulajdon, az a középszer uralmát teremti meg. A magántulajdon lehet szociálisan igazságtalan, ha bántó vagyoni különbségeket hoz létre, de nélküle nincs fejlődés. (…)

Amikor felállt és átadta a cég vezetését, miért döntött így?
Fájdalmas volt, de rájöttem: ebben a méretben már nem vagyok elég jó a céghez. Szerencsére van egy olyan tulajdonságom, hogy a legnagyobb vereségeket is meg tudom élni sikerként. Kudarctűrő képességnek nevezem, és meg tudom magyarázni, hogy ez nekem miért volt jó. Lássuk be, nagyon ritkán fordul elő, hogy aki egy céget nulláról elindít, jó lesz akkor is, amikor a cég már naggyá válik. A kétszáz legsikeresebb amerikai high-tech cég közül maximum tíz van, amit az alapító vezet, vagy vezetett akkor is, amikor a cég már naggyá vált. Bill Gates, Steve Jobs, Larry Ellison, Larry Page, Mark Zuckerberg, Michael Dell – én nem tudok többről. Legalább százkilencvenet már nem az alapító vezet.
Az alapító általában nem jó egy nagy cég vezetésére. Miért? Mert az alapító kreatív ember, tele intuíciókkal, intuíciókra hallgatva gyors döntéseket hoz, és ha kell, gyorsan meg is változtatja a rossz döntéseket. Ezt egy nagy cégnél már nem lehet csinálni. Kollégám mondta a kitűnő hasonlatot: a kis cég olyan, mint egy kis gyors motorcsónak, a nagy cég pedig, mint egy szupertanker. Nem tud gyorsan irányt váltani. A nagy cégnél a döntéseket sokkal lassabban és megfontoltabban kell meghozni, különben nem értik meg azok, akikkel azt végre kell hajtani. Ott sokkal nagyobb szerepe van a tanult ismereteknek, mint az intuitív, magával hozott, ösztönös megérzéseknek. Márpedig a sikeres alapítók az ösztöneikre hallgatnak. Nem a könyvből tanulták.

Hány év után állt föl?
Húszéves évfordulója volt a cégnek, amikor átadtam a cég vezetését, de megmaradtam az igazgatóság elnökének. Ma is az vagyok. Olyan embert kerestem utódomnak, aki már vezetett nagy céget. Először idehaza próbálkoztam. Három nagyon tehetséges topmenedzserrel tárgyaltam, akikről úgy gondoltam, vonzó lesz a számukra, ha egy budapesti központú világcéget vezethetnek, de egyik sem vállalta azzal az indokkal, hogy ők nem tanultak meg világcéget vezetni és ilyen embert itthon nem találok.(…)

Ha vísszagondol a szakmai pályafutására, mit tart a legnagyobb értéknek?
Azt, hogy sikerült bebizonyítanom: Magyarországon is lehet világcéget alapítani és sikeresen működtetni és Magyarországon is lehet olyat alkotni, ami nemcsak műszaki-tudományos eredmény, hanem üzleti is. Miután az összes profitot Magyarországon termeljük meg, itt adózunk utána, itt van a központunk, a munkatársaink kétharmada Magyarországon dolgozik, a jövedelemadóját itt fizeti, tehát egyértelműen magyar cég vagyunk és azok is maradunk, függetlenül attól, hogy most német tulajdonosunk van. A Graphisoft sokkal sikeresebb lett és sokkal gazdagabbá tett, mint valaha is reméltem. Ha pedig egy sikeres vállalkozó visszavonul, jogos elvárás, hogy valamit visszaadjon a társadalomnak.
Úgy gondoltam, azzal tehetem a legtöbbet, ha létrehozok egy intézményt, ahol segítek meghonosítani egy tisztességes, becsületes és sikeres vállalkozói kultúrát. Ezzel a célkitűzéssel alapítottam meg a Budapesti Műszaki Egyetem keretén belül működő Aquincumi Technológiai Intézetet, ahol olyan informatikai oktatási programot állítottunk össze, amely abban segít a tanulóknak, hogy felfedezzék magukban az üzleti vénát és megtanulják, mire van szüksége azoknak a vállalatoknak, ahol ők alkalmazottak lesznek és eladják azokat a termékeket, amiket ők fejlesztenek. Azt a tudást próbáljuk megtanítani, ami a műszaki felsőoktatást legjobban kiegészíti, ami a Graphisoftban felvett munkatársaknál is hiányzott, sőt Amerikában is hiányzik, ahonnan a diákjaink többsége érkezik.

László Ágnes

A mostani kurzusra a magas tandíj ellenére akkora volt az amerikaiak túljelentkezése, hogy ötven százalékukat vissza kellett utasítani. Pedig olyan egyetemekről jönnek, mint a Harvard, a Princeton, az MIT, a Yale, a Brown meg a Cornell, ahova nem könnyű bejutni. S azon túlmenően, hogy az intézetet az amerikai diákok tandíjaiból tartjuk el, ezek a diákok nagyon értékes kapcsolati hálót jelenthetnek a nálunk tanuló magyar diákoknak.
Elszomorít, hogy annak ellenére, hogy a magyaroknak ingyenes a képzés, mégsem jönnek annyian, ahányan jöhetnének. Lehet, hogy nem tudnak elég jól angolul, vagy az ambíciók hiányoznak, vagy az informatikusok annyira keresettek, hogy enélkül is jól fizető állást találnak maguknak, vagy csak rossz a marketingünk. Ha fiatal lennék és ilyen területen dolgoznék, biztosan lecsapnék erre a lehetőségre, és bizakodom, hogy előbb-utóbb felfedeznek bennünket. Mindig is hittem abban, hogy a tudás a legnagyobb tőkeképző erő, és az oktatás komoly értékteremtő iparággá tud válni.

László Ágnes: Értékteremtők
Kossuth Kiadó, Budapest, 2017