Rebecka Edgren Aldén: A nyolcadik főbűn (részlet)

Posted on 2017. augusztus 21. hétfő Szerző:

0


| 1 |

– Olyan életet éltek, amilyet szeretnétek? Képesek vagytok megbecsülni minden napot? Felismeritek-e egyáltalán, mennyi minden van az életetekben, és hogy mi történne akkor, ha valamit elveszítenétek? A nevem Nora Lindqvist, és azért vagyok itt, hogy elmondjam, miként élhettek teljes értékű életet.

Szünetet tartott, és magabiztosan körbetekintett. Több száz ember jött el meghallgatni az előadását, és most várakozásteljesen tekintettek rá. Ivott egy korty vizet; na, nem mintha szomjas lett volna, de a beálló szünet nagyon hatásos volt.

– Én magam is így indultam. Szinte semmivel sem voltam elégedett az életben, panaszkodtam egész álló nap, mindennel bajom volt a világon. A dolgok sosem úgy mentek, ahogyan én elvártam volna. Ha szabadnapom volt, mindig esett az eső. Sosem nyertem a lottón. A főnököm mintha észre sem vette volna, mennyit dolgozom, ráadásul túl keveset kerestem. Veszekedtem a férjemmel, és úgy éreztem, nem értékel eléggé. A barátaimról rosszakat mondtam, persze a hátuk mögött. Mindig túl kövér voltam, túl fáradt és túl sápadt. Szóval egyszerűen olyan voltam, mint a többség: cefetül elégedetlen. Szegény én, a körülmények áldozata. Akinek sosincs szerencséje.

Ismét rövid szünetet tartott, és végignézett a közönségen: igyekezett minél többek tekintetét elkapni.

– Folyton letörött a körmöm, na, és a hajam… hát az valahogy mindig pocsékul állt.

Megvonta a vállát, és az ajkát jól láthatóan lebiggyesztette. A közönség kuncogott. Nora megvárta, amíg a nevetés elhal, aztán beindította a kisasztalon lévő laptopot. A projektoron megjelent egy fotó, róla. Még a baleset előtt készült: egy asztalnál ült, magába roskadva, kezében egy pohár borral, a másik keze pedig a hasa előtt – mintha a pocakját igyekezett volna ügyetlenül leplezni. Elveszett a hatalmas, alaktalan fekete kardigánban, a combja azonban túl kövérnek tűnt a hajdani, világos farmerben.

Az első sorokban ülők önmagukra ismerve elmosolyodtak. Nora a tudatában volt annak, hogy megbabonázza a közönséget, hogy a hatás különösen erős úgy, hogy ő maga is ott áll a kép mellett, teljes életnagyságban, ő, a ragyogó szépségű, minden szempontból tökéletes nő. Pontosan tudta, hogy lenyűgözi az embereket az a tudat, hogy egy sikeres embernek is volt nehéz korszaka az életében, ez ugyanis reményt ad nekik. Nora alaposan utánaolvasott a témának, így tudta jól, hogy a Hamupipőke-történeteknél nincsen semmi hatásosabb. Ahogy a hernyóból pillangó lesz, lehetőleg egyetlen éjszaka leforgása alatt. Mint például Paul Pottsból vagy Susan Boyle-ból, ebből a két igencsak középszerű énekesből, akik egy tehetségkutató versenyen tűntek fel, hogy azután egy csapásra híressé váljanak, és eszméletlen mennyiségű lemezt adjanak el.

Nem véletlenül hangsúlyozta tehát, milyen pocsékul érezte magát a bőrében a baleset előtt: a változás így sokkalta szembetűnőbb volt. A mai fellépését is gondosan megtervezte. nem tűnhetett ki túlságosan a tömegből, nem lehetett túl csinos. Meg kellett maradnia olyasvalakinek, akivel a közönség soraiban ülők is azonosulni tudnak. A legkevésbé sem lehetett kihívó, elvégre meg kellett szerettetnie magát mindenkivel, férfiakkal és nőkkel egyaránt. Arra is mindig ügyelt, hogy ne hordjon magas sarkút, és ne legyen mély a dekoltázsa. közepesen hosszú, vörösesszőke haját szerényen leengedte – ezzel is hétköznapibb lett a hatás.

Mély levegőt vett. – Hanem aztán történt valami, valami, ami az egész életemet megváltoztatta. Majdnem elveszítettem mindent, amivel oly elégedetlen voltam, és hirtelen beláttam, hogy mégiscsak ez mindenem. Hogy ha nem is tökéletes, attól még az enyém. Az én életem! És hogy csupán én változtathatom azt meg, csakis én, senki más.

Még egy korty vizet ivott, a közönség pedig lélegzet-visszafojtva figyelt.

Aztán elmesélte nekik azt a tíz évvel ezelőtti koromsötét, október végi estét. Hogy a férjével veszekedett, berúgott, hogy a férje kirohant a lakásból, ő meg utána. Hogy áthajolt a korláton, és tovább, és tovább, és aztán végül elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant. kívülről tudta a történetet, kismilliószor elmesélte már.

Megnyitott egy újabb képet a laptopon: a lépcsőházat ábrázolta felülnézetben. kitűnően láthatta rajta mindenki, milyen pokoli mélységben is van a földszint. Nora hallotta, ahogy a közönség halkan felhördül. Az első sorban ülő egyik nő a szája elé kapta a kezét, mások ösztönösen összehúzták magukat, keresztbe tették a karjukat, hátukat a vörös fotelnek préselték, mintha ez megvédhette volna őket a látványtól.

A közönség tudta, mi következik. Ez is része volt az élvezetnek: akárcsak egy görög drámában, az előadó és a közönség közötti szerződés már az első jelenet alatt megköttetett.

Annak idején vezető hír volt a médiában Nora balesete és csodával határos túlélése. őmaga semmire sem emlékezett a történtekből, az orvosok altatásban tartották a szétroncsolt testét. Megmutatta a róla készült fotókat: a kék-zöld foltokat, a zúzódásokat, a kötést, a modern gépeket és csöveket. Az elején igencsak kritikus volt az állapota. Összesen huszonegy csontja tört el, volt, amelyik átszúrta a tüdejét. Az arccsontja és az állkapcsa szilánkokra tört, az egyik szeme is megsérült. A történet ezen részét olyan tárgyilagosan mesélte el, amennyire csak lehetett: itt aztán semmiképpen sem volt szüksége dramaturgiai fogásokra vagy hatásszünetre, éppen eléggé sokkoló volt így is. A közönség síri csendben ült, követték minden mozdulatát, minden szavát. Előkeresett egy másik képet. Az három hónappal később készült, akkor, amikor az orvosok úgy gondolták, hogy felébreszthetik. Egy vézna, beesett szemű, csont és bőr alak.

– Az orvosok azt mondták, többé nem fogok tudni járni. Hogy már az is csoda, hogy egyáltalán fel tudtak ébreszteni. Hogy az emberi test azért nem bír ki akármit, kérem szépen.

ismét belekortyolt a vízbe, és hagyta, hogy a közönség feldolgozza a látottakat, megeméssze a hallottakat. Aztán mély levegőt vett, és folytatta a másik történettel. Hogy a férje ott volt mellette, hogy végre megértették, mi a fontos az életben. Hogy veszekedés helyett eztán már inkább támogatták egymást. Egymást választották, egymást és az életet. Egy évbe tellett, mire ismét járni tudott. Ma, tíz évvel később, tulajdonképpen teljes mértékben felépült, olyan, mint régen. néhány csavar van még a testében, de ezek kívülről láthatatlanok.

Felkészült a zárszóra. A crescendóra.
– Megtanultam, hogy az egész csak az akaratról szól, arról, hogy eldöntsük végre, milyen életet szeretnénk, hogy lássuk a célt, hogy vizualizáljuk, mit szeretnénk elérni. Hangosan kimondtam, milyen életet szeretnék, és meg is kaptam.

Felemelte egy kissé a hangját.
– Sosem kételkedtem. A férjem sem kételkedett soha.
Kitárva a karját nézett végig a publikumon, majd halkabban folytatta:
– Életre szóló döntést hoztunk mindketten. nem arról beszélgettünk, mi lesz, hogyha meggyógyulok, hanem hogy mi lesz akkor. Arról beszéltünk, hogy mi mindent csinálunk majd, hogyan néz ki majd az életünk, ha felépültem. Szent meggyőződésem, hogy ezért állhatok ma itt előttetek.

A nézőtéren kitört a taps. Nora elégedetten pillantott körbe: mint mindig, ezúttal is sikert aratott.

És kiállíthatta a számlát negyvenötezer korona plusz áfáról.

| 2 |

A ház egy dombon állt. A pompás századfordulós kőépület magabiztosan tornyosult az út mentén sorakozó villák fölé, amelyek gombamód szaporodtak el a domb tövében az elmúlt évtizedekben. Mint valami idős földesúr, aki végtelen nagylelkűségében megengedte az alattvalóinak, hogy hódoljanak neki. A főbejárathoz vezető impozáns kőlépcső, két oldalán az oroszlánokkal, mindent sugallt, csak alázatot nem.

Frank mindig is nevetségesen nagyzolónak tartotta őket, a szétterpesztett mancsukat, az ég felé néző orrukat és a kimódoltan hullámos sörényüket. Nora nevetve adott neki igazat, titokban azonban szerette ezeket a hatalmas kőmacskákat. Az igazat megvallva éppen ők segítettek neki dűlőre jutni: ez a ház kell neki, csakis ez, semmi más.

Ennek immáron csaknem nyolc éve. Albin csecsemő volt még akkor, ők maguk pedig várakozásteljesen tekintettek a fényes jövőbe. Már önmagában az is csoda volt, hogy Nora egyáltalán túlélte a balesetet, de hogy ezenfelül még újra megtanult járni, sőt terhes is lett, az végképp felfoghatatlan volt.

Ez a pazar épület a diadalukat tükrözte, főnixmadárként való feltámadásukat.

Nora nem csupán a házba szeretett bele, de annak nevébe is: bíróház, így emlegették a környéken. Ez fenemód előkelően hangzott, és Nora sorsa szimbólumát látta benne: nem betegágyra ítéltetett, nem bénaságra, kudarcra és depresszióra. nem, egyáltalán nem! Megteremthette a vágyott életet.

A ház arról a bíróról kapta a nevét, aki a múlt században évtizedekig élt a falai között. Az idősebb szomszédok számára egy örökkévalóság volt ez az idő: a tekintélyes szomszéd, akárcsak a háza, bizonyos félelmet ébresztett bennük.

Egy napon, nem sokkal az új évezred beköszönte előtt, a bíró nyomtalanul eltűnt. A többség tudni vélte, hogy hirtelen kórházba került, és ott halt meg. A ház egyre pusztult, évek múltak el, mire egy nap váratlanul megjelent néhány középkorú férfi, és szemrevételezte. A rokonok – a bíró unokaöccsei – meglehetősen zárkózottak voltak, tőlük aztán nem tudott meg semmit a kíváncsi szomszédság. ismét eltelt néhány év, a ház lakatlanul állt, a bútorok porosodtak. Senki sem értette, miért nem történik végre valami. Aztán egy szép napon megjelent a hirdetés: eladásra kínálták a bíró úr házát. A hirdetés az ingatlan nagyságát és szép homlokzatát magasztalta, na és persze az elhelyezkedését. A kerület, bár távol esett a belvárostól, az utóbbi években egyre népszerűbb lett. képeket nem közöltek a házról, de a leírás szerint az enteriőr igen szép, és bár kopott, telis-tele van klasszikus részletekkel, kiaknázható lehetőségekkel. Más szóval: alapos felújításra szorult.

Nora és Frank egy meleg augusztusi napon nézte meg először a házat. Az épület mögött hatalmas, fűvel és gazzal benőtt kert feküdt. A gyümölcsfák gondozás híján egymásba gabalyodtak, a bokrok elvadultak, a pázsit sok helyen megritkult és kiégett.

Ám a kert ápolatlansága semmi volt ahhoz képest, mint amivel bent a házban találták szembe magukat. Sok érdeklődőt elriasztott már a sötét textiltapétából áradó szivarszag, a repedezett plafon, a helyenként penészes padló. norát azonban mindez nem ijesztette el. Sőt éppen ellenkezőleg: volt valami ebben a nagypolgári épületben, ami kifejezetten vonzotta őt. Aztán ahogy áhítatosan felment az emeletre, és megpillantotta azt a gigantikus portrét a falon, egészen megbabonázta a látvány. A díszes aranykeretben függő festmény fekete öltönyben ábrázolta az idős bírót. A művész nem törte magát, hogy megszépítse az öregurat, éppen ellenkezőleg: a férfi arca ráncos volt, keskeny szája és kevés haja is pont olyan lehetett, mint a valóságban. A tekintetéből azonban egyfajta tekintély sugárzott, valami magától értetődő, ami norát azonnal megfogta. Ha a bíró kissé ijesztő látványt nyújtott is, attól a tekintettől nem lehetett elszakadni. lerítt róla, hogy olyan férfi, akivel nem lehet tréfálni, aki odaadást és tiszteletteljes bánásmódot követel mindenkitől.

norát és Frankot a beköltözésükkor igencsak meglepte, hogy az örökösök a portrét is otthagyták, nem csak a bútorokat. A nehéz, ósdi, porlepte darabok a fal mellett sorakoztak. bőr és bársony minden mennyiségben, csak úgy áradt belőlük a drága szivar édes-savanykás szaga.

Frank volt az, aki sokáig nem tudta elhatározni magát. Mindenki számára nyilvánvaló volt, mennyi munka lesz még ezzel a házzal; de Nora rábeszélte. És amikor kiderült, hogy a többi érdeklődő mind egy szálig visszatáncolt, így a házat végül jóval az eredeti ár alatt vehették meg, már Frank is lelkes lett.

– Egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte még egyszer, utoljára.

Nora összeszorította a száját, és bólintott. Volt valami ebben a bíróban, a házból áradó nagypolgári magabiztosságban, ami nagyon megfogta. Talán ez a miliő az, ami még hiányzott az életéből…

A házat teljesen renoválniuk kell, ez nem is volt kérdés. A régi bútorokat hatalmas konténerekbe dobálták – többségük túlságosan elnyűtt volt ahhoz, hogy bármi értéke lett volna. A régi padlószőnyeg helyett parkettát és járólapot tetettek le. A tapétákat leszedték, a falakat kiverték, a helyükre gipszkarton került, amelyet azután fehérre festettek, vagy letapétáztak. Az emeleti fürdőszobát teljesen átalakították: homokkőre, mozaikra cserélték a régi csempét, és jacuzzi meg vécé is került a helyiségbe. A pincében kialakítottak egy mosószobát, ahol szaunázni is lehetett, és egy óriási tusoló is helyet kapott.

Rebecka Edgren Aldén

Amikor végre elkészültek, a házból jóformán csak a homlokzat maradt meg korábbi formájában, amelyet végül olyan árnyalatúra festettek, amilyennek az eredetit sejtették. Nora szeretett erre így gondolni.

Azt az átkozott szivarfüstöt azonban sehogyan sem tudták eltüntetni. Frank ugyan váltig állította, hogy nem érez semmit, Nora azonban pontosan tudta, hogy férje is ugyanúgy érzi, mint ő maga.

Fordította: Annus Ildikó

Rebecka Edgren Aldén: A nyolcadik főbűn
Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, Budapest, 2016