Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb (részlet)

Posted on 2017. augusztus 17. csütörtök Szerző:

0


Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:

– Ne félj!

Hát nem ez a legcsodálatosabb életkor valamennyi közül? – gondolja nagyapó, és az unokájára néz: amikor egy fiú épp elég nagy ahhoz, hogy megértse, hogyan működik a világ, de ahhoz még túl fiatal, hogy elfogadja a dolgok rendjét? Noah lábai nem érnek le a földig, kalimpálva ül a pad szélén, a feje viszont felér egészen az égig. Nem él még elég régóta ahhoz, hogy bárkinek is megengedje, hogy a földön tartsa a gondolatait. Nagyapó mellette ül, és rettenetesen, irtóra öreg, annyira, hogy az emberek már meg se próbálják arra kérni, viselkedjék felnőtt módjára. Annyira öreg, hogy már kár lenne felnőnie. Ennek a kornak is megvan a maga szépsége.

A pad egy téren áll, Noah nagyokat pislog a felkelő nap fényében. Még nem teljesen ébredt fel. Nem akarja beismerni nagyapónak, hogy fogalma sincs, hol vannak, holott mindig ezt játsszák: Noah becsukja a szemét, nagyapó pedig elviszi valahova, ahol még sosem jártak. Néha szorosan be kell hunynia a szemét, miközben négyszer is átszállnak buszról buszra a városban, máskor meg csak kisétálnak a ház mögötti tóhoz, beülnek a csónakba, és olyan sokáig eveznek, hogy Noah elalszik. Amikor már eléggé távol vannak, nagyapó azt suttogja, „kinyithatod”, Noah kezébe nyom egy térképet és egy iránytűt, neki pedig rá kell jönnie, hogyan jutnak haza. Nagyapó tudja, hogy Noah mindig sikerrel jár, mert két dologban bízik megingathatatlanul: a matematikában és az unokájában. Amikor nagyapó fiatal volt, egy csoport ember kiszámolta, hogyan juttathat el három embert a Holdra. A matematika elvitte őket oda és vissza, mert a számok mindig hazavezetik az embert.

De ennek a helynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen, és egyetlen térképen sem lelhető fel.

Pedig Noah emlékszik, hogy nagyapó ma is megkérte, hunyja be a szemét. Emlékszik, amikor kiosontak nagyapó házából, és nagyapó elvezette őt a tóhoz: ismeri a víz minden rezdülését és dalát, akár csukott, akár nyitott szemmel. Emlékszik a nedves fa érzésére a talpa alatt, amikor beszálltak a csónakba, de aztán semmi másra. Nem tudja, nagyapó és ő hogyan kerültek ide, a kerek tér szélén álló padra. A hely idegen, mégis minden ismerősnek tűnik: mintha valaki összelopkodná az összes holmidat, amelyek végigkísérnek az életeden, de rossz otthonba pakolná be mindet. Egy íróasztal áll nem messze tőlük, pont olyan, mint nagyapóé a dolgozószobában, zsebszámológéppel és négyzetrácsos papírral. Nagyapó halkan fütyül egy szomorú dallamot, aztán rövid szünetet tart, és azt suttogja:

– Ma éjjel is összement kicsit a tér.

Aztán tovább fütyül. Amikor a fiú kérdőn néz rá, nagyapó meglepettnek tűnik, csak akkor jön rá, hogy hangosan mondta ki a szavakat.

– Ne haragudj, Noahnoah, kiment a fejemből, hogy a gondolatokat itt nem lehet elrejteni.

Nagyapó mindig Noahnoah-nak szólítja, mert kétszer annyira szereti unokája nevét, mint mások. A fiú hajára teszi a kezét anélkül, hogy összeborzolná. Csak hagyja az ujjait ott pihenni.

– Ne félj semmitől, Noahnoah.

Jácintok nőnek a pad alatt, millió apró, lila, ölelésre tárt kar szökken ki a szárból a napfény felé. A fiú megismeri a virágokat, nagyanyó virágai. Karácsonyillatuk van. Más gyerek számára a karácsonyillat talán a mézeskalácsot és a forralt bort jelenti, de ha az embernek volt egy nagyanyja, aki szeretett mindent, ami képes volt növekedni, akkor a karácsony már csak jácintillatú marad. A virágok között üvegszilánkok villognak, és kulcsok, mintha valaki mindezt egy nagy befőttesüvegben tartotta volna, amit azután elejtett.

– Minek a kulcsai ezek? – kérdezi a fiú.

– Milyen kulcsok? – kérdezi nagyapó.

Az öregember tekintete üvegessé válik, miközben dühösen kopogtatja a halántékát. A fiú szólásra nyitja a száját, de néma marad, amikor ezt látja. Csöndben ül, és azt teszi, amire nagyapó tanította, arra az esetre, ha elveszne: megfigyeli a környezetét, irányjelzőket és nyomokat keres. A padot fák veszik körül. Nagyapó szereti a fákat, mert a fák nem törődnek azzal, mit gondolnak az emberek. Madarak árnyai rebbennek fel az égbolt felé, s a szél szárnyán pihennek. Egy sárkány lépked át a téren, zölden, álmosan. Az egyik szegletben alszik egy pingvin, hasán csokoládészínű tenyérlenyomattal, mellette egy plüssbagoly, aminek csupán egyetlen szeme van. Noah megismeri mindet, az ő játékai voltak. A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan nem célszerű plüss-sárkányokat adni csecsemőknek, de nagyapó azt mondta, nem óhajt célszerű unokát.

Elmosódott emberek járnak körbe-körbe a téren. Amikor a fiú megpróbál a körvonalaikra fókuszálni, ellibbennek, mint amikor a fény játszik a redőny résein át. Egyikük megáll, és integet nagyapónak. Nagyapó visszainteget, próbál magabiztosnak tűnni.

– Ki az? – kérdezi a fiú.
– Ő… hát… nem emlékszem, Noahnoah. Régi ismerős… azt hiszem.
Elhallgat, tétovázik, keresgél a zsebeiben.
>– Ma nem kaptam térképet és iránytűt, nagyapó, semmit, amivel számolhatnék, nem tudom, hogy találjak haza innen – suttogja Noah.
– Attól tartok, az efféle holmik most nem segítenek rajtunk, Noahnoah.
– Hol vagyunk, nagyapó?

>Nagyapó sírni kezd, halkan és könnyek nélkül, nehogy az unokája észrevegye.
– Bonyolult elmagyarázni, Noahnoah. Nagyon, de nagyon bonyolult.

Alány ott áll előtte, jácintillatú, mintha sosem lett volna másként. A haja ősz, de a hajszálak között játszó szél nem. Még mindig érzi, milyen volt szerelmesnek lenni belé, ez az utolsó emléke, ami megmaradt. Szerelembe esni vele olyan volt, mintha nem férne el a saját bőrében. Ezért inkább táncolt.

– Túl kevés időt kaptunk – mondja.
A lány a fejét rázza.
– Egy örökkévalóságot kaptunk. Gyereket és unokát.
– Téged viszont csak egy pillanatra kaptalak – mondja.
A lány nevet.
– Egy egész életre megkaptál. Az egész életemre.
– Nem elég.
A lány megcsókolja a csuklóját, álla a férfi ujjaiban pihen.
– Nem.

Lassan mennek egymás mellett az úton, amelyen mintha már járt volna, de nem emlékszik, hová vezet. A keze biztonságban van az ő kezében, ismét tizenhat évesek, egyikük ujja sem remeg, egyikük szíve sincs egyedül. Mellkasa azt dobogja, rohanjon a látóhatár felé, de egy lélegzetvétellel később már nem engedelmeskedik a tüdeje. A lány türelmesen vár a kéz szorításában, most már öreg, mint azon a napon, mielőtt elhagyta őt. A lány szemhéjának suttog.

– Nem tudom, hogy magyarázzam el Noah-nak.
– Tudom – mondja éneklő hangon a nyakába.
– Annyira megnőtt, bárcsak láthatnád.
– Látom ám, látom.
– Hiányzol, egyetlenem.
– Ott vagyok veled, drága morcosom.
– De csak az emlékeimben. Csak itt.
– Nem számít. Úgyis ezt az oldalad szerettem legjobban.
– Megmértem a teret. Ma éjjel is összement egy kicsit.
– Tudom, tudom.

Aztán letörli a férfi homlokát egy vászon zsebkendővel. Apró, vörös körök nőnek a szöveten, míg halkan figyelemre inti őt. – Vérzel, óvatosabbnak kell lenned, amikor beszállsz a csónakba.

A férfi becsukja a szemét. – Mit mondjak Noah-nak? Hogy magyarázzam el neki, hogy el fogom hagyni még a halálom előtt?

A nő a kezébe fogja az arcát, és megcsókolja.

– Drága morcos férjem, magyarázd el az unokánknak úgy, ahogy mindig mindent magyarázol neki: mintha okosabb lenne nálad.

Átöleli a feleségét. Tudja, hogy nemsokára esni kezd.

Fredrik Backman

Noah már azelőtt látja nagyapón, hogy szégyelli magát, mielőtt azt mondta volna, bonyolult elmagyarázni, mert nagyapó sose mond ilyet Noah-nak. Minden más felnőtt igen, Noah apja például mindennap, de nagyapó soha.

– Nem úgy értem, hogy nehezedre esne megérteni, Noahnoah. Úgy értem, nekem nehéz megértenem – mentegetőzik. – Vérzel! – kiált fel a fiú.

Nagyapó ujja a homlokán tapogatózik. Egyik mély ránca szélén, a szemöldöke fölött, egy csepp vér egyensúlyozik, próbálja legyőzni az öreg testbe rejtett gravitációt. Végül lehullik nagyapó ingére, majd két másik követi, pont, ahogy a gyerekek ugranak be a vízbe a mólóról, ha az első megteszi, ugrik utána a többi.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Animus Kiadó, Budapest, 2017