Nógrádi Gábor: Lángoló nyaram (részlet)

Posted on 2017. augusztus 16. szerda Szerző:

0


Tizenöt éves vagyok, és író leszek.
Ez a könyv egy nagy szerelemről fog szólni, meg egy kis szexről. Szívesebben írnék nagy szexről meg kis szerelemről, de sajnos abban még mindig nincs elég tapasztalatom. Tíz év múlva azonban, ha olvassátok a regényeimet, meg fogtok döbbenni, olyan őszintén leírok majd mindent.
Legalábbis remélem…

ELSŐ NAP DÉLBEN

meglátok egy lányt, aki meglát engem, és valami varázslat történik, de ezt kicsit hosszan írom le, mert író leszek, úgyhogy átugorhatsz a 14. oldalra esetleg, ha nem hiszed, hogy létezik szerelem első látásra.

(…)

ELSŐ NAP DÉLUTÁN, KÉSŐBB

végre sikerül megtalálnom, de mégsem tudok vele megismerkedni, mert hülye vagyok.

Az üdülő saját strandja egy öbölben, két élesen kiemelkedő sziklás, bozótos, bokros domb között bújt meg. A sétánytól a vízig finom homokos part húzódott, amelyen szabályos rendben sorakoztak a napernyők. Minden vendégcsaládnak egy napernyő járt.
Odébb büfé volt, meg röplabdapálya. A part és két oldalon a sziklás, bokros szirtek keretbe foglalták azt a gyönyörűséget, amit úgy hívunk: tengeröböl.
A tenger, a hullámzó kékség, az örök mozgás moraja, a végtelen erő, és az izé… Na! Mit is akartam írni…?
Ha nagy leszek, úgy lefestem a tengert szavakkal, hogy beleszakad a szív! És ha az emberek tengerélményt akarnak, nem mennek az Adriára vagy Olaszba egy vagyonért, csak elolvassák, amit írtam, és minden utazási iroda csődbe megy. De most legyen elég ennyi.
Rögtön észrevettem őt. Na jó, először a szüleit pillantottam meg. A tengertől a második sorban, a negyedik napernyő alatt feküdtek a napozóágyukon. (A napernyőn kívül minden vendég kapott két napozóágyat.)
Ő nem volt ott. Aztán az apja tekintetének irányát követve megláttam.
A vízben állt.
Háttal állt, de rögtön megismertem. És nem csak a szőke csíkról a sötétbarna hajában.
Kék színű fürdőruha volt rajta, vékony zsinórral megkötve a nyakán. Kék színű volt a dressz, kék, mint a tenger. Nagyon csinos volt. Hogy lehet ezt pontosabban, szebben leírni? „Olyan volt a teste, mint a mélységesen mély tenger sötét mélyéből kiemelkedő sellő hableány…” Blablabla! Baromság!
Oltári csinos volt, és kész. Egyébként tudtam, hogy csinos. Mikor felállt az asztaltól a sárga rövidnadrágjában, láttam a derekát, a combját meg a… Igen, a popsiját is! Őrült kedves, gömbölyű csoda volt! Nem tudom elképzelni, hogy van a világon még egy ilyen vonzó popó! (Legfeljebb egy-két milliárd, de több egy szál se! – mondaná Papa a nagy humorával.)
De mért vagyok én ilyen szemérmes? A Madaras nagyapja szerint a költő vagy író nem lehet ennyire szemérmes, mert akkor egy rakás nagyon-nagyon szép, fontos dolgot nem tud rendesen, pontosan leírni. Az amerikai filmekben mindent kimondanak. Nem azt mondom, hogy a legcsúnyábban kell mindent megfogalmazni, azt én is utálom a gátlásaim miatt, de ha itt popózom, amikor az ő fenekéről van szó, hamis lesz az egész. Nem lehet mindent finomkodva körülírni. „Keble gömbölyűsége átsejlett a blúzán.” „Csókra nyíló ajka, mint a liliom szirma…” Röhej!
Néztem, ahogy áll a tengerben, és a hullámok lágyan csapkodják a derekát. Néha-néha felmarkolt egy-egy tenyérnyi vizet, és a mellére lögybölte.
„Ó, bár hullám lehetnék! – gondoltam. – Ó, bárcsak tajték a hullám tetején!”
Állj, már le, gyerek! Nem akarsz rögtön a fürdőnacija lenni? Bevenné a gyomrocskád!
Háttal állt a partnak. Nézte a beláthatatlan messzeséget, mintha hajót vagy levegőbe ugró játékos halakat, delfineket figyelne. Vagy a láthatárt, ahol ég és víz összeér.
De az is lehet, hogy csak ábrándozva meredt a nagy kék semmibe. A tenger végtelenségébe vagy a kék égbe való bámulás nagyon alkalmas az álmodozásra, tudom.
Leültem egy napernyő alá, és erősen néztem.
„Fordulj meg! – suttogtam magamban. – Fordulj! Érezd, hogy nézlek! Nézlek! Láthatatlan energiákat sugárzok feléd, érezd meg, érezd, és fordulj felém!”
Nem fordult.
Pedig olvastam, hogy olyan − hogy is mondják? − misztikus kapcsolat van az egymást szerető emberek között. Olyan sugárzásféle. Egy anya ezer kilométerről is megérzi, ha a gyereke beteg. A gyerek pedig még azt is megérzi, ha az anyját bánat fogja érni. Például, mikor karót visz haza matekból.
Néztem, néztem, de ő nem fordult meg. Nem érezte meg a hullámaimat, vagy micsodát, amit sugároztam felé. Pedig a vételkörzetében voltam. Vajon nem elég érzékeny? Kizárt. Az ebédlőben minden néma üzenetemet vette.
Most mi legyen?
Menjek oda hozzá?
Na jó, esetleg odamegyek.
És mit mondjak?
„Hi! Szép a tenger. Jó meleg a víz. Jössz úszni? Láttalak az ebédlőben… Szia, Dávid vagyok…”
Nevetséges. Ha hülyén szólalok meg, egyszerűen otthagy. Akkor aztán állhatok a vízben, és nézhetem a nagy büdös végtelen semmit, nem lesz második dobás. Vagy csak egyszerűen sétáljak el mellette, és pillantsak rá szívből jövő, meleg mosollyal, ahogy a gödi nagyira szoktam, mielőtt pénzt kérek tőle? Ha rámosolygok, talán megszólít.
A fenébe is! Azt bezzeg nem tanítják az iskolában, hogyan ismerkedjen meg egy fiú egy lánnyal, csak azt, hogy x négyzet meg y négyzet…!
Vagy ezt nem is lehet tanítani?
Hirtelen előrelendült, ráfeküdt a vízre, és úszni kezdett.
Elszállt a perc.
Jól úszott. Azt hiszem, jobban, mint én. Vagy csak szebben? Na ja! Az ő testével én is szebben úsznék.
Vajon, ha valaki szép, mindent szebben csinál?
A szüleire néztem.
A mamáján már nem volt melltartó.
Az előbb még volt.
Néztem, néztem, de aztán gyorsan elkaptam a fejemet. Nem illik bámulni. Meg nem akartam, hogy felizgasson.
A tengerparton sok nő napozik melltartó nélkül.
Sőt! A tenger mellett vannak nudista strandok is, ahol mindenki pucér. Még nem voltam ilyen helyen, de szívesen megnézném, milyen.
Persze csak kívülről.
Nem kukkolni akarok.
Utálom a kukkolókat.
Csak kíváncsiságból nézném meg távolabbról messzelátóval.
Egy írónak a világon mindent meg kell ismerni, bármilyen ciki néha, mert lehet, hogy valamikor egyszer éppen arról akar írni.
Madaras nagyapja is azt mondta, hogy mindent alaposan tanulmányozzak, ha író akarok lenni.
Egy Maupassant (ejtve: mópasszaaan) nevű író is így tanult meg írni a nagybátyjától, akit Flaubert-nek (ejtve: flóber) hívtak, és ma érettségi tétel mind a kettő. Egy gyufásdobozról kellett a gyereknek dolgozatot írnia két-három órán át. (Nagy kitolás volt, nem mondom! „Egy kis doboz. Címke van rajta. Sok gyufaszál van benne…” Mit írhatnék még?)
Mióta Madaras nagyapja javasolta, én is tüzetesebben vizsgálom meg, amit látok, és igyekszem elraktározni az emlékezetemben.
Szerelmem mamájának például szép melle volt. Szabályos kerek, mint egy kettévágott kis labda. Azt hiszem, a tengerpartokon a legtöbb nő melle szép. Akinek nem szép, az nem is napozik melltartó nélkül. Bár láttam egy idősebb kövér nénit kicsit odébb félpucérra vetkőzve. Az ő mellét is elraktározom az írói memóriámban, de most hadd ne írjam le pontosan!
Vártam, hogy az én szép ismeretlenem kijöjjön a vízből. Nézegettem ide-oda, és reménykedtem. A napozók között meg a büfénél felfedeztem néhány ismerős vendéget.
A repülőgépen vagy az ebédlőben láttam őket.
Azt hiszem, jó az arcmemóriám. Egy írónál az nagyon fontos.
A múltkor például felvillant egy ember rettentően ismerős profilja a sulival szemben. Éppen kivágtáztam a kapun, amikor észrevettem a fazont. A másik oldalon, a fodrászat bejáratánál beszélgetett egy szőke nővel. Csak félig láthattam a férfi arcát hátulról, mégis halálbiztosan tudtam, hogy ismerem valahonnan. Kicsit odább mentem, hogy jobban lássam. Apa volt. A büfében egy fekete srác rázta a koktélshakert (keverőt, ha valaki nem tudná). Az tűnt fel, hogy folyton vigyorog. (A feketék meg a romák egyébként – úgy tapasztaltam – gyakrabban vidámak, mint a nem feketék és a nem romák. Nem tudom, mi okuk van rá.)
A pult másik oldalán dús, sötét hajú pasi állt térdig érő, fehér köpenyben vagy lepelben, nem tudom minek nevezni, és halál komor volt az arca. A feje búbján szoros kontyba fonta a haját. Gondoltam, ez vagy nagyon lebarnult, vagy arab. Láttam már tálcával a napozóágyak között. A vendégeknek helybe vitte a rendelést, ha kérték. Most a koktélra várt. Állt, mint egy szobor. Lehet, hogy terrorista? Á, hülyeség! Akkor nem koktélokat hordana körbe…
Kint a sétányon egy idős bácsi ült a padon, és nézte a napozókat. Szerintem ő is a meztelen melleket figyelte. De nem látszott rajta, hogy felizgatja a látvány. A lábánál egy sárgás-barnás bundájú kutya feküdt. A strandra nem lehet kutyákat behozni. Ki van írva. De ez a kutya egyébként sem úgy nézett ki, mint aki be akar menni a vízbe. Pedig a kutyák általában szeretik a vizet. Bár nem mindegyik. Szoktatás kérdése, olvastam. Persze lehet, hogy ez a kutya márnagyon öreg volt, és örült, hogy él, és nyugodtan feküdhet a napon. Igen, messziről is látszott, hogy öreg és korcs. Én ismerem a kutyafajtákat. Ha egy kölyköt két különböző fajta kutya nemz, az korcs. Erről jut eszembe, hogy Madaras nagyapja azt mondta, Magyarországon mindenki korcs. Mert itt átrohantak a besenyők, a németek, a tatárok, a törökök, az oroszok, és ahogy ő fogalmazott: „p… nem maradt érintetlen.” Megjegyzem, ez nagyon csúnya gondolat apa szerint, mert beszéltünk róla. Meg elég csúnya szó is. A víz felé pillantottam, és megint elszorult a torkom. Ugyanúgy, mint az étteremben. Jött kifelé. Jött, ringott, erős, nagy lépésekkel húzta-vonta a lábát a hullámokban, hogy érezze a víz ellenállását, és élvezze a saját erejét. Én is így szoktam.
Aztán megállt.
Egy fiú állította meg. Magas, vékony fiú, majdnem térdig érő, csíkos nadrágban, hátul varkocsba kötött szőke hajjal.
Úristen! Hogy utálom én a szőke tahókat!
Álltak, beszélgettek, ő nevetett, és a fejem mintha telement volna vérrel.
Az írók ilyenkor azt írják, hogy „egy világ omlott össze benne”. Hát majdnem.
Így nevet egy másik fiúra? Így nevet mindenkire? Ilyen derűsen és kedvesen?
Megszólítják, megáll, és már nevet egy idegenre? És ha nem idegen? Naná, hogy nem idegen!
Megismertem a srácot. Láttam az étteremben.
Lehet, hogy…!
Lehet, hogy már napok óta…?
Hogy ez a srác meg ő már napok óta járnak?
Lehet, hogy már volt is köztük valami?
Az ilyen üdülésben, nyaralásban az könnyen megy. Nincs sok idő a totojázásra.
Délelőtt ismerkednek, délután csókolóznak, este meg már megy a kefeshow. Undorító! Én meg állhatok a hideg zuhany alá „egy szál f…ban”! Nem én beszélek így! A disznó bátyámat idéztem.
De ha így történt, ha ők ketten már így vannak, akkor miért nézett úgy rám? Miért nézett úgy rám az étteremben? Miért fúrta a tekintetét a tekintetembe? Vagy nem is fúrta? Csak én akartam úgy gondolni, úgy érezni, hogy észrevett, és a pillantásával üzen valamit?

Nógrádi Gábor

Ledobtam a székre a sapkám meg a pólóm, és elindultam a vízbe. Úgy éreztem, most bele kell vetni magam a hullámokba, sodorjanak, vigyenek a végtelen felé, merüljek el a tenger fenekére, váljak eggyé a vízzel, a mindenséggel, jöjjenek a cápák…!
Igen, azt éreztem, hogy meghalni volna jó!
Mikor az első hullámok elérték a lábamat, rápillantottam. Mintha csak úgy véletlenül most venném észre, hogy: nicsak, ki van itt! És éppen akkor ő is rám nézett. Rám nézett, rám mosolygott, és felemelte a kezét.
Intett. Igen, intett!
Intett, mint egy ismerősnek, akit üdvözöl.
Egyértelműen mosoly volt, meg intés volt, ezt nem lehet eltéveszteni.
És csak én voltam ott. Másnak nem inthetett.
Annyira megzavarodtam, hogy csak bambán pislogtam, mint Dezső a klotyón, ha nincs papír, aztán a tengerre kaptam a szemem, és beszaladtam a hullámok közé.
Micsoda barom vagyok!
Egy udvariatlan barom! Egy gátlásos magyar!
Most mit gondol…?

Nógrádi Gábor: Lángoló nyaram – Dávid és Dorte
Móra Kiadó, Budapest, 2017