Városmajori vigasságok | A színházi szemle első két előadásáról

Posted on 2017. június 30. péntek Szerző:

0


Tisztelt Ház, Sándor Anna (SL)

Cserhalmi Imre |

Jól kezdődött a hat színházi elő­adásból és tizenkét koncertből álló program a Budapesti Nyári Fesztivál – a margitszigeti helyszín után – második törzshelyén. Valóban nyári nézőt csalo­­gató, mert habkönnyű szóra­kozást ígérő vendégjátékoknak adott otthont: Csíkszereda után Miskolc is letette a színházi névjegyét, s tudni­való, hogy a sorban Kecskemét, Szabadka, Szombathely és Nyír­egy­háza következik.

Csíkszereda

Kezdjük mi is a Csíki Játékszín produkciójával, a Tisztelt Ház című zenés vígjátékkal, amelynek a szövegét bő nyolcvan éve két kiváló színműíró, humorista – Vadnay László és Békeffi István –, a zenéjét ugyancsak a kor sokat foglalkoztatott komponistája, Márkus Alfréd szerezte. Mindhármuk működését nagy sikerű és ma is ismert produkciók jelzik; történetesen ez a darabjuk – a helyszínen kiosztott szórólapok tanúsága szerint – nem túl gyakran került színre a bemutatójuk utáni évtizedekben.

A cím mindenesetre jelezhet valamiféle aktualitást, sőt esetleg még humoros áthallásokat is, de aki ettől tartott, hamarosan megnyugodhatott: az akkori politikai-közéleti világhoz lehetett valami köze a darabnak, de a maihoz szikrányi sincs, így tehát a címadást legfeljebb színháztörténeti kegyelet diktálhatja, és valós tartalom híján akár félrevezetőnek is minősülhet.

Csak egy mozzanatot idézek: a darabban a főszereplő Takács képviselőt átmenetileg megfosztja a mandátumától a saját pártja, pusztán azért, mert egy nő azt állítja róla, hogy egyetlen éjszakai kaland során megerőszakolta. A képviselő nőtlen, a leány hajadon és ruhaszalon tulajdonosa, az állítás távolról sincs bizonyítva, a párt mégis…Ugyebár, ilyen párt már csak a mesében létezik – meg ebben a darabban.

Dramaturgiai logikátlanságokat, a szereplők enyhén szólva elnagyolt ábrázolását nem nagyon szokás zenés vígjátékokon számon kérni, fontos, hogy lehessen nevetni, legyen egy kis látvány, meg könnyed muzsika. Jelentem: mindez megvan. A szöveg tartalmaz néhány – nem túl sok! – szellemes poént, aforisztikusan találó mondatot, de közülük jó néhány elvész a túlmozgásos, olykor ok nélkül is kiabálós színi modorban. A Márkus-dalok rutinosan fülbemászók (a ’valahol már hallottuk’ jellegű, kényelmes elégedettséget keltik), és főként az énekszámok koreográfiái ötletesek, kifejezők. A műfaj dramaturgiai patentjai olyan olajozottan működnek, hogy a kevéssé gyakorlott színházi néző is tévedhetetlenül megtippelheti: a bal egyes ajtón ki és mikor fog – persze, a színpadon lévők számára váratlanul – betoppanni, és mikor távozik majd a jobb kettesen. Szóval, nincs meglepetés: ez jó is, meg nem is.

Engem inkább az lepett meg (kellemesen!), hogy milyen tehetséges csapat a csíkszeredai. Lelkesedéssel, odaadással működnek, a színészek jól énekelnek, táncolnak, az énekszámaikat a nézőtér némely helyén olykor rikácsolássá torzító hangosításról nem tehetnek. A városmajori bemutatót ugyanaz a Lendvai Zoltán rendezte, aki a nem régi székesfehérvárit is, és nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy hangsúlyos lehetett valami ilyesféle instrukció: mindenki legyen folyton vicces. Az olykor görcsös vicceskedés óhatatlanul olcsó megoldásokra ösztönözhet, s ennek elsősorban a színésznőt alakító Zsigmond Éva Beáta válik az áldozatává. Továbbá a női ruhaszalonba betévedő (játékbeli) vásárlók, akik rövidke epizódjukban így nem karaktereket mutatnak fel, inkább csak azok karikatúráit.

A főszereplő Sándor Annának minden adottsága és szakmai tudása megvan: természetes bája, szép éneklése és tökéletes beszéde, de olykor feleslegesen „fűszerezi” az alakítását kétségtelen gimnasztikai képességeivel. A férfi főszereplő, a szép hangú Veress Albert ugyancsak meggyőző alakítást nyújt, bár kissé bonvivános, merevebb-elegánsabb színpadi jelenlétét nem igazán indokolja, hogy képviselőt alakít. Kosztándi Zsolt a botrányra éhes és a játékbeli botrány kavarásában ugyancsak jeleskedő újságíró figuráját sok humorral, színesen testesíti meg, és erős tehetségét érezvén egyáltalán nem lennék meglepve, ha drámai szerepben – és abban is jónak! – látnánk egyszer.

Tisztelt Ház (SL)

Hogy aztán miről szól a darab? Természetesen félreértésről, féltékenységről, hazugságról, no, meg mindenféle szerelemről, nagy dózisban. Ám ha mégis meg kellene fogalmaznom valami mondanivalót, ezt írnám: bizony, uraim, ha egy nő akar valamit, az van csak igazán akarva ezen a világon.

Igaz, ez se új, ez se eredeti, de nevetni, dúdolni, tapsolni lehet az ürügyén. Na és? Nyár van!

A címlapon szintén jelenet látható a Tisztelt ház-ból (SL)

Miskolc

A Miskolci Nemzeti Színház a francia Georges Feydeau: A hülyéje című komédiájával vendégszerepelt a Városmajorban.

Elkerülhetetlen az összehasonlítás: a szóban forgó két darab közül a francia szerzőé nagyságrendekkel jobb. Ebben bizonnyal nagy szerepe van Hamvai Kornél fordításának, a friss, eleven szövegnek – de ennél azért lényegesebb a különbség. A bohózat dramaturgiai szerkezetének roppant feszesnek kell lennie, hiszen a poentírozás mesterségénél kevés nehezebb létezik a minden rendű s rangú előadóművészet világában. A jó struktúra úgy készül, mint valami matematikailag is leírható egyenleg: ki, mikor, hol, hogyan jelenik meg, mikor, kivel és miért került konfliktusba, merre viszi őt a történet, s legalább ennyire a jelleme meg a célja. És aztán újra csak mikor, hogyan, miért és így tovább…

A hülyéje (GMS)

Természetesen nem tartozik a nézőre a drámai gépezet, amely az előadás működésének legalább annyira nélkülözhetetlen feltétele, mint a csontváz az emberi testben. Amely nem látható, csak sérülés esetén. A színpadi mű is akkor igazán hatásos, ha ez a szerkezete nem kandikál ki belőle, ha sosem érezzük, hogy ennek és ekkor és ezekkel és csak azért kell így történnie, mert a szerzők valamiért így akarták. Vagyis, ha a történet a maga és a szereplőinek logikája szerint halad. És ha a végkifejlet esetleg váratlan vagy meglepő is, azért logikusan következik az előzményekből.

Ezt a – hangulatrontó – veszélyt két módon lehet elkerülni: jó darabbal és jó előadással. Ezen a városmajori estén mindkettőt megkapta a közönség. Feydeau valóban a bohózat klasszikusa: remek szituációkat teremt, a színpadi történés minden pillanata „robbanásveszélyes”, minden szó, kellék, jelmez, gesztus, tekintet és hangsúly humorforrássá válhat.

Válik is. Nem csoda, hogy a Szőcs Artúr rendezte produkció Miskolcon is óriási siker volt, és külön elismerés azért, hogy Városmajorba még sem túljátszott, fáradt, hanem érett és fiatalosan lendületes előadást hoztak. A két operaparódia talán kilóg az előadásból, főként az első részben, mert a másodikban már „össznépi” bokszmeccs kísérőzenéjeként funkcionál, de ezek kivételével mindvégig tónusban, stílusban tartott, feszesen pergő az előadás. A szereplők és a helyszínek expozíciója néha nehezebb, mert különösebb poénok nélküli, de kihagyhatatlan részei az előadásnak, de aztán –főként a második részben – megindul a gőzhenger, sokan egymásba és egymásnak esnek, s a néző boldogan lubickolhat a humor meg-megújuló hullámaiban.

A miskolci társulat azt is megmutatta, hogy komédiát játszani nem jópofizva, hanem csak véres-komolyan érdemes, olyan koncentrált munkával, amelyben minden hangsúlynak, pillantásnak, centiméternek pontos helye van. Fárasztó a kemény művészi fegyelem, de megéri, mert aki ebben a produkcióban szerepet kap, nyugodtan ajándéknak tekintheti. A szerepek jól megírt figurák, az író mindegynek megadja azt a „ziccert”, azt a néhány nagy pillanatot, azt a lehetőséget, amelyért és amellyel érdemes dolgozni. Miskolcon olyan színészekre osztották a szerepeket, akik többségének nem egyszerűen rutinja, tehetsége, hanem levegője van. Bejön, megáll, néz valahová, és ott valóban bejött, megállt, nézett valahová valaki: élettel telt meg a színpad.

Akit meg kell csalni, az meg is lesz csalva… (GMS)

A történet pedig mindössze annyi, hogy két férfi el akarja csábítani egy harmadiknak a feleségét, aki azonban csak akkor hajlandó erre (de akkor nagyon!), ha bebizonyítják neki, hogy a férje megcsalta őt. Ám ha szabad ezt mondani: a történet talán a legkevésbé fontos, hiszen csak keret ahhoz az élményhez, amelynek a során sok megértő-megbocsátó emberismerethez, sok empátiával vegyes társadalomismerethez és persze szüntelen kacagáshoz jut a néző.

Igazságosnak tartom, ha ezúttal különbségtevés nélkül sorolom fel a játszók nevét: Harsányi Attila, Czakó Julianna, Lajos András, Rózsa Krisztián, Jancsó Dóra, Rusznák Adrienn, Molnár Sándor Tamás, Nádasy Erika, Salat Lehel, Varga Andrea, Kerekes Valéria, Szőcs Artur, Kriston Milán, Hajdú Imelda.

Fotók: Gálos Mihály Samu (GMS), Sándor Levente (SL)

Posted in: NÉZŐ, Színház