Murakami Haruki: Sötétedés után (részlet)

Posted on 2017. június 29. csütörtök Szerző:

0


23:56

Magasan szálló éjszakai madár szemén át látjuk a várost. A metropolisz egyetlen hatalmas élőlénynek látszik széles látómezőnkben. Avagy több élő szervezet összegabalyodásából keletkezett egységnek. Erek végtelen sokasága fut szerte a test beláthatatlan határaiig, keringeti a vért, szüntelenül megújítja a sejteket. Új információt küld, begyűjti a régit. Új táplálékot küld, begyűjti a régit. Újabb félreérthető utasításokat küld, begyűjti a régieket. A test minden pontján lüktet, fénylik-villog, hőt termel és izeg-mozog az érverés ritmusára. Az idő éjfél felé jár, az aktivitás csúcspontján persze túlhaladtunk, de az életben maradást szolgáló alapvető anyagcsere-folyamatok változatlan intenzitással zajlanak. A város kibocsátotta moraj generálbasszusként szól. Egyenletes, monoton, ám sejtetésektől terhes moraj.

Pillantásunk kiválaszt egy különösen fényes sarkot, és ráfókuszál. E pont felé ereszkedünk le csendesen. Sokszínű neontenger. A környéket szórakozónegyednek nevezik. Az épületek falára szerelt számos hatalmas fényreklám lármája elhallgat a késő éjjel beálltával, de az üzletek bejárata előtti hangszórók most is lankadatlanul ontják magukból a hiphop dübörgő basszusát. Fiataloktól hemzsegő, óriási játékközpont. Áradó elektromos zsivaj. Buliból hazafelé tartó egyetemisták csapata. Vakító szőkére festett, miniszoknyájuk alól feszes combjukat villantó tizenéves lányok. Az utolsó vonathoz siető, az átkelőhelyen lépteit szaporázó vállalati alkalmazott. A karaokecenterek még ebben az órában sem hagynak fel harsány vendégcsalogatásukkal. Feltűnően kidekorált fekete autó gördül komótosan az utcán, mintha a benne ülők föl akarnák mérni a terepet. Ablakain koromfekete fólia. Tengerek mélyén honos, különleges bőrrel és szervekkel rendelkező élőlényt idéz. Két feszült arckifejezésű, fiatal rendőr járőrözik, de ügyet sem vet rájuk senki. Ebben az időben a város a saját törvényei szerint működik. Az évszak: ősz vége. Szélcsend van, de csípősen hideg a levegő. Még pár perc, és megváltozik a dátum.

Egy Denny’s étteremben vagyunk. Érdektelen, de szükséges és elégséges világítás, minden egyediségtől mentes belső tér és evőeszközök, ipari mérnök specialisták által az apró részletekig, precízen kiszámított alaprajz, halkan zsongó, ártalmatlan háttérzene, a szabályzati kézikönyvben előírt viselkedést pontosan követő alkalmazottak. „Üdvözöljük a Denny’sben!” Akármelyik üzletüket vesszük, felcserélhető, névtelen elemekből áll össze. Az étteremben majdnem telt ház van.

Amint gyorsan körülpillantunk, egy ablak melletti helyen, egyedül üldögélő lányon akad meg a tekintetünk. Miért pont rajta? Miért nem valaki máson? Ennek okát nem ismerjük. Ám az a lány valamiért vonzza a tekintetünket – valahogy magától értetődően. Egy négyszemélyes asztalnál ül, könyvet olvas. Szürke, kapucnis felsőt, hozzá farmert visel, és a rengeteg mosásban kifakult, sárga tornacipőt. A mellette álló szék támlájáról baseballdzseki lóg. Az sem tűnik éppenséggel új darabnak. A lány életkorát tekintve elsőéves egyetemista lehet. Már nem gimnazista, de valahol őrzi még egy gimnazista kisugárzását. A haja fekete, rövid és egyenes. Szinte egyáltalán nem festi magát, és ékszert sem visel. Az arca vékony, aprócska. Fekete keretes szemüveget hord. Szemöldöke között időnként töprengő ránc jelenik meg.

Óriási odafigyeléssel olvas. Szemét szinte le sem veszi a könyvről. Vastag, kemény fedeles kötet, a címét azonban nem tudni, mert bekötötték a könyvesbolt csomagolópapírjába. Olvasójának elmélyült arcából ítélve, komoly könyv lehet. A lány olyan benyomást tesz, mint aki minden egyes sort alaposan megrág, semmin sem ugrik át.

Az asztalán egy kávéscsésze. Egy hamutartó. A hamutartó mellett sötétkék baseballsapka. Rajta a Boston Red Sox B-je. Mintha kissé nagy lenne a lány fejére. A szomszédos ülésen barna bőr válltáska hever. A kidudorodásaiból ítélve kapkodva, ötletszerűen dobálták tele mindenfélével. A lány időnként megfogja és szájához emeli a kávéscsészét, de nem úgy néz ki, mintha ízlene neki, amit iszik. Ha már ott van előtte a kávé, hát issza, mondhatni puszta kötelességből. Mint akinek hirtelen ez jutott eszébe, cigarettát tesz a szájába, és meggyújtja egy műanyag öngyújtóval. Összehúzza a szemét, mesterkéletlenül kifújja a füstöt, leteszi a cigarettát a hamutartóra, majd ujjával megmasszírozza a homlokát, mintha készülődő fejfájását akarná csillapítani.

Az étteremben a Go Away Little Girl szól, Percy Faith és zenekara előadásában. Persze senki oda se hallgat rá. A késő éjszakai Denny’sben mindenféle ember vacsorázik és kávézik, a lány az egyetlen vendég, aki nőként egymagában van. Időnként fölnéz a könyvéből, és a karórájára pillant. Ám az idő mintha nem úgy múlna, ahogyan ő szeretné. Pedig semmi nem utal arra, hogy találkozója lenne valakivel. Nem nézeget körbe az étteremben, a bejárat felé sem pillantgat. Csupán olvas egymagában, néha rágyújt egy cigarettára, gépiesen a szájához viszi a kávéscsészét, és várja, hogy minél gyorsabban elteljen az idő. Mondanunk sem kell azonban, hogy elég messze még a virradat.

Szünetet tart az olvasásban, kinéz az ablakon. Az első emeletről lelátni a nyüzsgő környékre. Az utca még ebben az időpontban is eléggé világos, és sokan mászkálnak odakint. Emberek, akiknek van hova menniük, meg emberek, akiknek nincs. Emberek, akiknek van céljuk, meg emberek, akiknek nincs. Emberek, akik megállítanák az időt, meg emberek, akik siettetnék. A lány, miután egy darabig elnézegette a város eme kaotikus nyüzsgését, nagy levegőt vesz és ismét belemerül a könyvébe. Kinyúl a kávéscsészéért. A cigarettája, melybe alig néhányszor szívott bele, szabályos alakú hamutömbbé alakul át a hamutartóban.

Kinyílik az automata bejárati ajtó, és nyurga fiatalember lép be. Fekete bőr félkabátot visel, hozzá gyűrött olívzöld vászonnadrágot és barna, magas szárú cipőt. A haja meglehetősen hosszú, és itt-ott gubancos. Az elmúlt pár napban talán pont nem volt alkalma hajat mosni. Vagy talán sűrű bozóton vágott át épp az imént. De az is lehet, hogy a kesze-kusza hajviselet számára természetes, megnyugtató állapotú. A fiú vékony, csakhogy nem sudár benyomást tesz, hanem inkább olyasvalakinek tűnik, aki nem jut elegendő, megfelelő tápértékű ételhez. Válláról hatalmas fekete hangszertok lóg. Fúvós hangszeré. Ezenkívül egy piszkos sporttáskát lóbál. Valószínűleg kották meg egyéb kacatok vannak belegyömöszölve. Arcának jobb felső részén pillantást vonzó, mély sebhely. Rövid heg, olyan, mintha hegyes szerszámmal vájták volna ki. Ettől eltekintve a fiún nincs semmi feltűnő. Teljesen átlagos fiatal srác. Olyan levegő lengi körül, mint egy eltévedt, jóindulatú, ám nem túl gyors felfogású keverék kutyát.

Megjelenik a pincérnő, és egy étterem végi hely felé kalauzolja a fiút. Elhaladnak a könyvébe mélyedő lány asztala mellett. A fiatal srácot azonban mintha megakasztaná valami, megtorpan, és lassan a lány asztalának széléig hátrál, de úgy, mintha egy filmet pörgetnénk vissza. Megbillenti a fejét, és érdeklődve tanulmányozza a lány arcát. Felidézi az emlékeit. Időbe telik, míg előhívja őket. Úgy tűnik, a fiú az a típus, aki csináljon bármit, az eltart egy darabig.

A lány megérzi, hogy figyelik, felpillant a könyvéből, és résnyire szűkített szemmel az ott álldogáló fiatal srácra néz. A fiú magas, tehát fölfelé néz rá. Találkozik a tekintetük. A fiú szélesen elmosolyodik. Mosolya jelzi, hogy nincsenek rossz szándékai.
Megszólítja a lányt:
– Figyu, ha tévednék, bocs. De te Aszai Eri húga vagy, nem?
A lány nem válaszol. Úgy bámulja a fickó arcát, mint egy túlburjánzott kertvégi bokrot.
– Találkoztunk már, emlékszel? – folytatja a fiú. – A neved, ööö, Juri, ha minden igaz. Csak egy írásjegy eltérés van a nővéred nevével.
A lány, továbbra is óvatos pillantással, tömören kijavítja:
– Mari.
A fiú a levegőbe böki mutatóujját. – Igen, igen, Mari! Eri és Mari! Egy írásjegy eltérés! Ugye, nem emlékszel rám?
Mari kissé megbillenti a fejét. Nem tudni, hogy ez egy „de igen” vagy egy „tényleg nem”. Leveszi a szemüvegét, és a kávéscsésze mellé fekteti.
A pincérnő visszajön és megkérdezi:
– Együtt vannak?
– Igen – feleli a fiú.
A pincérnő leteszi az asztalra az étlapot. A fiú letelepszik Marival szembe, és a szomszédos székre teszi a hangszertokot. Utána, mint akinek most jutott eszébe, megkérdi Marit:
– Leülhetek ide egy kicsit? Ha megvacsoráztam, rögtön megyek is. Találkozóm van egy másik helyen.
Mari épp csak egy kicsit összeráncolja a homlokát.
– Az ilyesmit előre szokás megkérdezni, nem?
A fiú eltöpreng. – Találkozód van valakivel?
– Nem erről van szó – mondja Mari.
– Hanem az illem kérdéséről.
– Igen. A fickó bólint. – Hát igen. Először meg kellett volna kérdeznem, hogy az asztalodhoz ülhetek-e. Elnézést kérek. De hát az étterem is tele van, és én se leszek sokáig a terhedre. Oké?
Mari felhúzza kissé a vállát. Mintha azt mondaná, hogy ahogy tetszik. A fiú kinyitja az étlapot, és nézegeti.
– Már megvacsoráztál?
– Nem vagyok éhes.
A fickó, miután gondterhelt arccal nagyjából végignézte az étlapot, puff, becsukja, és leteszi az asztalra.
– Valójában, mondjuk, ki sem kell nyitnom az étlapot. De azért úgy teszek, mintha megnézném.
Mari semmit nem szól.
– Itt csakis csirkesalátát eszek. Ez fix. Szerény véleményem szerint a Denny’sben csak a csirkesaláta érdemes arra, hogy megegyék. Pedig nagyjából mindent végigkóstoltam. Te ettél már itt csirkesalátát?
Mari a fejét rázza.
– Nem rossz ám. Csirkesaláta, hozzá ropogósra sült pirítós. A Denny’sben csak ezt eszem.
– Akkor meg miért nézed végig figyelmesen az étlapot?
A fiú ujjával kisimítja a szeme sarkába gyűlt ráncokat.
– Figyelj, gondolj csak bele! Milyen nyomorúságos már, bejövök a Denny’sbe és rögtön kérek egy csirkesalátát úgy, hogy meg se néztem az étlapot! Tisztára mintha kijelenteném, hogy azért járok buzgón a Denny’sbe, mivel alig várom, hogy ehessek a csirkesalátájukból, vagy nem? Szóval azért mégiscsak kinyitom az étlapot, úgy teszek, mint aki nagyjából megnézett ezt-azt, és utána döntött a csirkesaláta mellett.
Mikor a pincérnő meghozza a minden vendégnek felszolgált vizet, a fiú megrendeli a csirkesalátát és a ropogósra sült pirítóst. „De nagyon ropogósra süssék ám!”, hangsúlyozza. „Épp csak egy lépésre a szénné égéstől!” Az étel utánra kér egy kávét. A pincérnő rögzíti a rendelést a kezében tartott kis gépbe, majd felolvasva ellenőrzi.
– Ide pedig utántöltést kérnénk a kávéból, ha igaz – mondja a fiú, és Mari kávéscsészéjére mutat.
– Igenis. Azonnal hozom a kávét!
A fickó megbámulja, amint távozik a pincérnő.
– Nem szereted a csirkét? – kérdezi.
– Ez így nem igaz – feleli Mari. – De étteremben nem nagyon eszem csirkét.
– Miért nem?
– Mert az étteremláncokban felszolgált csirkéket sok esetben rémes gyógyszerekkel tömik. Növekedésserkentőkkel meg hasonlókkal. A csirkéket szűk, sötét ketrecekben tartják, teleinjekciózzák őket, vegyi anyagokkal teli tápon nevelkednek, aztán irány a futószalag, egy gép eltöri a nyakukat, ripp-ropp, egy másik letépi a szárnyukat.
– Asszta! – mondja a fiú. Aztán elmosolyodik. Amikor mosolyog, a szeme sarkában elmélyülnek a ráncok. – Csirkesaláta George Orwell módra!
Mari összehúzott szemmel néz a fiúra. Nem igazán tudja eldönteni, hogy most viccelődnek-e vele.
– Ettől függetlenül az itteni csirkesaláta nem rossz! Tényleg nem.
A fiú, ahogy ezt kimondta, leveszi a bőrkabátját, mint akinek most jutott eszébe, összehajtogatja, és leteszi a szomszéd ülésre. Aztán az asztal fölött dörzsölgetni kezdi két kezét. A kabátja alatt zöld színű, sprőd, kerek nyakú pulóvert visel. A pulóver szálai, akárcsak a haja, néhol összegubancolódtak. Úgy tűnik, nem az a fajta, aki sokat ad a külsejére. – Legutóbb egy sinagavai szálloda uszodájában találkoztunk, igaz? Két éve, nyáron. Emlékszel?
– Rémlik.
– Ott volt a haverom, a nővéred, te, ráadásnak meg én. Összesen négyen. Mi akkor kerültünk be az egyetemre, te meg, ha minden igaz, másodikos gimnazista voltál. Így van?
Mari különösebb érdeklődés nélkül bólint.
– A haverom akkoriban a nővéreddel járt, aztán engem is beszervezett egy dupla randira. Valahol szereztünk négy szabadjegyet a szálloda uszodájába. Te a nővéreddel jöttél. Viszont szinte meg se szólaltál, ki se jöttél a medencéből, csak úsztál, mint egy fejlődésben levő delfin. Utána mindannyian beültünk a szálloda teázójába, és fagyiztunk. Te peach melbát kértél.
– De miért emlékszel minden egyes apróságra? – grimaszol Mari.
– Mert sose randiztam olyan lánnyal, aki peach melba fagyit eszik, és persze mert nagyon helyes voltál.
Mari közönyösen néz a fiú arcába:
– Hazugság. Hiszen egyfolytában a nővéremet bámultad.
– Tényleg így lett volna?
Mari hallgatással válaszol.
– Bár akár így is lehetett – ismeri el a fiú. – Mert valamiért jól emlékszem rá, hogy nagyon falatnyi fürdőruha volt rajta.
Mari kihúz egy cigarettát, a szájába veszi, meggyújtja az öngyújtójával.
– Egyébként meg – kezd bele a fiú. – Nem azért, hogy a Denny’st védjem, de az az érzésem, hogy egy doboz cigit elszívni lényegesen ártalmasabb az egészségre, mint esetleg kifogásolható csirkesalátát enni. Nem gondolod?

Murakami Haruki

Mari figyelmen kívül hagyja a kérdést.
– Úgy volt, hogy akkor egy másik lány megy, de az utolsó pillanatban megbetegedett, helyette engem cibált oda a nővérem. Hogy kilegyen a létszám – szólal meg.
– Szóval nem voltál túl jó kedvedben.
– Rád azért emlékszem.
– Tényleg?
Mari saját arcának jobb felére mutat.
A fickó megérinti arcán a mély heget.
– Ja, hogy erről. Gyerekkoromban nagyon téptem a biciklivel, és nem tudtam bevenni a kanyart egy lejtőn. Ha két centivel arrébb találok bele, megvakulok a jobb szememre. A fülcimpám is deformálódott, akarod látni?
Mari grimaszolva rázza a fejét.

Fordította: Nagy Anita

Murakami Haruki: Sötétedés után
Geopen Kiadó, Budapest, 2016