Sötét kép feketével festve | Moldova György: Kegyelemkenyér 1.

Posted on 2017. május 29. hétfő Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

A riport műfaja kihalófélben van Magyarországon. Nem mindenhol. Például Lengyelországban még az utóbbi években is virágzott. Persze a riport strapás teendő, csak az művelheti igazán, aki szerint „gyalogolni jó”, ahogyan az egyik jelentős író-riporter, Móricz Zsigmond írta. Telefonon gyűjtött információval, egyetlen emberrel folytatott futó beszélgetéssel csak a riporter felületességét, esetleg szerkesztőségének igénytelenségét lehet meggyőzően felmutatni, a valóság egyetlen szeletét sem. Márpedig a riportot ez utóbbiért találták ki, és művelik is mindenhol, ahol – közhelyesen fogalmazva – megvannak hozzá a személyi és tárgyi feltételek.

Jól emlékszem, hogy a velem egyidős Moldova György kezdő ifjú íróként szinte berobbant erős tehetségével a kortárs irodalomba, ám tartós elismerésre és hírnévre mégsem a klasszikus irodalmi műfajokkal, hanem a riportkönyveivel tett szert. Őszinte, lényeglátó, bátor, emberközpontú, közszolgálati felelősséget hordozó írásai – ezek az egyébként szépirodalommal nagyon is határos riport fő jellemzői – joggal emelték évtizedeken át a legolvasottabb írók sorába; néhány könyve valóban a reveláció erejével hatott. Nem csodálnám, ha a Riport a nyugdíjasokról alcímű könyvét a korábbi sikereken alapuló érdeklődés fogadná.

Bevezetőjében így ír Moldova: „Azt is fel kellett mérnem, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e még egy ilyen feladatra. A riport egy ökölvívó erőnlétét és egy jezsuita szerzetes megszállottságát igényli…” Imponálóan korrekt kételyére a könyvet olvasván csak felemás válasz adható.

Négy városba: Hódmezővásárhelyre, Komlóra, Pécsre és Szombathelyre ment „anyagért”, felkeresett egy-két nyugdíjas szervezetet, konferenciát, tartott író-olvasó találkozót. A rosszulléte miatt kórházba szállították munka közben, találkozott régi ismerőseivel, új vezetőkkel, elviselte több ember és intézmény elzárkózását, idézett cikkeket, kiadványokat, nyilatkozatokat, számtalan régi emléket és mai statisztikát – elszántságban és szorgalomban, céltudatos tájékozódásban tehát most sem volt hiány. Az olvasmányélményben már inkább. Pedig felcsillannak a régi erények: tud a számok és a gesztusok mögé látni, a megszólaltatottak monológjaiban van erő, terek-tájak, helyzetek leírása gyakran érzékletesen tömör, mégis…

Rövid recenzió nem vállalkozhat alapos elemzésre, de egy-két megjegyzésre futhat a terjedelméből. Az, szerintem, nem baj, ha az írónak, mielőtt „kimegy az életbe”, eleve az a meggyőződése – ezt én fogalmazom így, kizárólag a rövidség kedvéért –, hogy „úgy rohad és rohadt az egész, ahogy van”. Legyen is meggyőződése, sőt akár a riportra ösztönző prekoncepciója is. De ha a valóság általa nyújtott ábrázolata ennyire minden ízében és árnyalatban csupán a mégoly elfogadható prekoncepcióját igazolja, akkor azért az olvasó joggal feszenghet. Mert nincs a valóságnak olyan egysíkú szelete, amely tökéletesen egysíkú lenne. Ha valaki, ezt egy író tudja a legjobban. Ábrázolni is. Meg azt is, hogyha szinte egymásba ér a töméntelen leépülés, pusztulás, kedvetlenség, gyász, nyomor, panasz, csaknem mindenhol, mindig és mindenben, akkor a – mondjuk – huszadiknak már erősen csökken a hatása. Mielőtt bárki félreérthetné: nem a könyve igazságát vitatom, eszemben sincs, hanem az írói megoldást. A lelki fellélegzésből – akárcsak egy bekezdésnyi, egy virágszálnyi, egy mosolyos méretben – igen keveset engedélyez, emiatt az olvasó nyomasztó élményhez jut, és nem biztos, hogy ez az egyhúrú muzsika közelebb hozza az azonosuláshoz. Különösen, ha még mintegy szemrehányást is tesz azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek a szavazatai a ma hatalmon lévőket támogatták.

Ezért azt gondolom, hogy Moldova új könyve erősebben politikai, mint irodalmi vagy újságírói teljesítmény. Lázár Jánost például feltűnően utálja (többször is említi), ez szíve joga. A lepusztult városrészek és emberi sorsok képe nyilván pontos és igaz, de talán éppen azzal tehetné marandóbbá az olvasásélményt, ha több lenne könyvében a mindenfajta statisztikánál és számadatnál lényegesebbet mondani képes emberi portré. Könyvének sok szereplője közül talán ha kettőt ábrázol az írótól elvárható érzékenységgel, a felszín adatainál, az aktuális élettényeknél mélyebbre ásó érdeklődéssel. Tehát riportban is gazdagon.

Sajnos nem ritkán téved általánosító megjegyzésekbe. Például, amikor elismeri, hogy Zuschlag Jánost és a hozzá hasonlókat a szocializmus „nevelte ki”, és így jut tovább a gondolatmenetben: „Ha valaki húsz-harminc évet eltöltött egy lapnál anélkül, hogy botrányba keveredik vagy elbocsátják, az annyi megalkuvást, torzítást követett el, hogy egy független bíróság minden vizsgálat nélkül súlyos fegyházbüntetést szabhatott volna ki rá.” Tehát, aki botrány és elbocsátás nélkül húsz-harminc évet lapnál töltött, mindenki?! És független lenne a bíróság?! És minden vizsgálat nélkül?! Nem akarok hinni a szememnek.

A nagy tehetségű, évtizedeken át kiváló teljesítményeiért méltán híres író ma a sötét képet már csupán feketével festi. Egykori fényes palettájáról csak ez az egy szín látszik megőrzöttnek és aktívnak. És ez szomorú. De azért az életműnek kijáró tisztelettel és érdeklődéssel várjuk a Kegyelemkenyér második kötetét is.

Moldova György

Moldova György: Kegyelemkenyér 1.
Riport a nyugdíjasokról

Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2017
192 oldal, teljes bolti ár 3000 Ft,
kedvezményes webshop ár 2550 Ft,
ISBN 978 615 528 9095

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A lázálmokat kergető Fidesz-kormány – olimpia, Paks 2. – számolatlanul szórja az ország pénzét. Nincs min csodálkozni, hogy a hárommillió nyugdíjas púp a hátukon. Eszükbe se jut, hogy valahogy rendezzék a több százezer nyugdíjas helyzetét, akik havonta kevesebb, mint 50 ezer Ft-ot kapnak. Orbán Viktor úgy gondolja, hogy nagyobb a politikai hozadéka a karácsonyi ajándékként osztogatott Erzsébet utalványnak.

Moldova György a riportkönyv első kötetében bemutatja, hogy élnek a volt tanárok, bányászok nyugdíjasként.