Moldova György: Kegyelemkenyér 1. (részlet)

Posted on 2017. május 29. hétfő Szerző:

0


II. | A múlt dicsérői | Hódmezővásárhely

| 1 |

Vizsgálódásom első színhelyére, Hódmezővásárhelyre nem visz le közvetlen gyorsvonat, Szegeden át kell szállni egy kis dízelvontatású szerelvényre, a várakozással együtt az út három órát is igénybe vesz. Nem sokat tudtam a városról, csak átutazóban jártam arrafelé, most megpróbáltam kihasználni az időt, a könyvtárból kivettem Nagy Lajos 1932-ben született szociográfiáját és a kupé sarkába húzódva beleolvastam:

„… A környék igazi alföld, róna – írja – nem csak a falu szélén állva, de akár a Városháza 43 méter magas erkélyéről is, ha széttekintünk, dombokat semerre sem látunk.

A Főtérről bármilyen irányba is indulunk, ha a város szélére akarunk eljutni másfél-két kilométeres utat kell megtennünk, és akkor is csak a belső határát érjük el, mert a városhoz óriási tanyaterület tartozik. Számok szerint: a belső terület 6,84, az egész kiterjedés pedig 761 négyzetkilométert tesz ki. A tanyák száma: 5.775…

1910-ben 62.445 lakost jegyeztek fel, ez a szám 1930-ra 60.192-re esett vissza. A csökkenésben közrejátszott az egykerendszer, a másfél százalékos halálozási arányszám, a leküzdhetetlennek tűnő betegségek – mindenekelőtt a 12,6 százalékos tuberkulózis, az ezer főre számított öngyilkossági ráta…

Antihigiénés építési módszereket alkalmaznak. A falakat közvetlenül a talajra rakják, holott az magas víztartalmú. Láttam olyan kutat, melyben a víz szintje csak két méterrel van lejjebb a talajtól, a lakások pincéjében víz fakadt fel. A vályogházak, sárból építettek aránya 74,5 százalékot tesz ki…”

Nyomott hangulatban tettem le Nagy Lajos feljegyzéseit, de arra gondoltam, hogy azóta a társadalmi körülmények mindenképpen megváltoztak Hódmezővásárhelyen, a kormányzó párt kirakatvárosában. A szocializmus idején nagymérvű iparfejlesztés ment végbe, a rendszerváltás után pedig olyan neves jobboldali polgármesterek tartották kezükben az irányítást, mint Rapcsák András, majd a miniszterelnökség ügyeit vezető miniszter, Lázár János.

Esik az eső, mikor leszállok Hódmezővásárhelyen, az állomásépületbe behúzódva vár rám N., aki az itteni kalauzolásomra vállalkozott. Ő ugyan nem tiltotta meg, hogy kiírjam a teljes nevét, de én tartottam magam ahhoz az illúzióhoz, hogy ily módon megvédhetem a személyét. N. a hetvenedik éve körül jár, valaha fémesztergályosként dolgozott, jelenleg egy műszaki üzletet és vele kapcsolatos kisüzemet vezet. Elnökségi tagja az újonnan alakult „Európai Baloldal” mozgalomnak, közéleti szereplőként ismerője, sőt alakító részese volt a város újabb kori történetének. Egy mestervizsga előtt álló tanárjelölt csatlakozott hozzá.

Kocsiba ülünk és elindulunk a Belváros felé. N. útközben ki-kimutat a volán mögül.

– Figyeld meg: nincs olyan utca, ahol két-három házra ne volna kitéve az „eladó” tábla! Lassan elfogyunk.
A paneltornyok között feltűnik egy tekintélyes épület:
– Ez volt a Központi Szálloda, de a környéken csak „Zsidó Kávéháznak” hívták. A környező telkek is az ő tulajdonukba tartoztak.
– Sok zsidó lakott Hódmezővásárhelyen?
– A háborúk előtt 1500-an éltek itt, gyorsan vagyonosodtak. A XIX. század végén egy zsinagógát is felhúztak 300 ezer téglából és 30 ezer cserépből, orgonával, színes ablakokkal.
– Mi történt velük a vészkorszakban?
– Itt nem rendeztek be gettót, nem puszta humanitásból, hanem az akkori alpolgármester nem engedte, hogy az ő házának közelébe telepítsék. Átvitték őket Szegedre, és onnan indították el velük a deportáló vonatokat Auschwitzba. Az amerikai repülők útközben lebombázták előttük a síneket, így a szerelvényeket átirányították az ausztriai Strasshofba. Itt kevésbé szörnyű körülmények közé kerültek, de majd ötszáz halottat vesztettek. A túlélő maradék nagyrésze 1945-ben, majd 1956 után ment el.

Leparkolunk, kísérőimmel sétára indulunk a Belvárosba. Dél körül jár, hétágra süt a Nap, de az utcákon alig mutatkoznak járókelők. Azt hittem, valami gyászt vagy korlátozást rendeltek el, de N. felvilágosít, hogy ez a környék megszokott rendje.

– Vasárnap délután elmentünk a feleségemmel egy kiállításra, odafelé tartva egy emberrel találkoztunk, visszafelé menet pedig hárommal. Még mondtam is asz asszonynak, hogy máris háromszorosára nőtt a forgalom.

Akik mégis erre vetődnek, általában lehajtott fejjel néznek maguk elé. A közösségi élet leépülését jelzi, hogy három-négyszáz méterenként feltűnik egy-egy utcára nyíló bezárt kapu, egykori iskolák, vendéglők portái.

– Rossz jel, mikor egy városban a kocsmák becsuknak, a templomok viszont nyitva tartanak.
N. most is felhívja a figyelmemet egy-egy nevezetességre:
– Látod ezt a „megállni tilos!” táblát? Eredetileg ötven méterrel távolabb állt, de egy SZDSZ-es ügyvéd azt akarta, hogy a kocsik ne parkolhassanak le az irodája előtt, ezért arrébb rakatta.

Egy kapualjra mutat:
– A Rákosi-korszakban a parasztok ide hordták be a beszolgáltatásban elrendelt disznózsírt. Itt kiolvasztották a bödönökből és átöntötték egy nagy üstbe. Tudod, ki volt akkoriban a begyűjtési miniszter? Nagy Imre, ezt mostanában keveset emlegetik.

A könyvesboltban veszek két újabban megjelent városismertetőt, menet közben bele-belepillantok, mindegyiket dr. Lázár János jegyzi felelős kiadóként.

Az épületek között egy meglepő jelenség bukkan fel, hat géppisztolyos szovjet katona szobra emelkedik ki az utca szintjére, csak derékig látszanak, az altestük lent marad a mélyben. Elcsodálkozom.
– Ez mi?
– Annak idején az öthalmi szovjet laktanyában öntötte őket sorozatban egy ügyes kezű katona, szerte a városban felállították őket, ez a pár darab kimaradt.
– Hogy kerültek ide?
– Ez az épület az „Emlékpont”, a budapesti „Terror Háza” helyi megfelelője, ugyanaz az építész tervezte.

Máris hasznát veszem a városismertető könyveknek, odalapozok a vonatkozó részhez: „Az »Emlékpont« tapinthatóvá és felfoghatóvá teszi azokat a történelmi folyamatokat, melyek Hódmezővásárhelyt és lakóit érték az elmúlt ötven évben. Mementó. Figyelmeztet arra, hogy ez az ötven év nem múlhat el nyomtalanul. Azzal, hogy távolodunk tőle, nem csökken a távolságok súlya…”

A vásárhelyiek ingyen tekinthetik meg a látványosságot, én mint idegen, jegyet váltok. A többszintes épületben nem találkozunk látogatókkal, csak a liftszerelő ingázik az emeletek között, és néhány teremőr szerepet ellátó asszony pletykálgat a folyosószárnyakon.

Az ajánlott megtekintési útvonal kezdetén mintegy történelmi háttérként öt SZKP főtitkár arcképe sorakozik a falon: Hruscsovtól Gorbacsovig, velük átellenesen pedig az MDP, majd az MSZMP első emberei Rákosi Mátyástól Grósz Károlyig.

Az időrendi besorolásnál a „történelmi szakértelmet Schmidt Mária igazgató vezetésével a Terror Háza kutatói adták”. Az egyes periódusokat egy-egy jellemzőnek ítélt tárggyal próbálták bemutatni, az 1950-es évek elejét például egy Hofherr traktorral.

– 1954-ben ötszáz ilyen traktort kaptunk az NSZK-tól az elvesztett futball VB-döntő után – jegyzi meg N. Nem fűz hozzá kommentárt, rám bízza, hogy vonjam le én a következtetést, ha akarom.

A híres hódmezővásárhelyi majolika készítésre összetört cserepek emlékeztetnek, ma már csak néhány kisiparos űzi ezt a mesterséget, a Hódiköt emlékét pedig egy svájcisapka-gyártó gép igyekszik felidézni.

Lent a mínusz 1-es szinten állnak az utcán látott katonaalakok csizmái. Innen tűnik fel, hogy a fejüket védő kupolák miatt télen az egész épület kifűthetetlenné válik.

Ide helyezték le Kamuty István szovjet katona szobrát, valaha fent a város közepén díszelgett – alig néhány méterre a Lenin emlékműtől, amely nem tudni, milyen meggondolásból ülő pózban ábrázolja az októberi forradalom vezérét.

(Erről a kettősről szól a gyér vásárhelyi viccek egyike:
– Hol van Lenin? – kérdezik a katonától.
– Ott szarik la! – feleli az.)

A történelmi bemutató az 1991-ben Hódmezővásárhelyen gyártott Puli kisautó bemutatásával zárul – a találmány sajnos nem hozta meg a remélt világsikert.

A kiállító termekben különféle végtelenített videoszalagok forognak: egykori kulákok, hivatalnokok, művészek beszélnek rajtuk a szocializmus időszakában elszenvedett hányattatásaikról. A mai vezetés büszke rá, hogy a város mindig is ellenszegült a „vörös mételynek”.

„…Az 1948–49-es években Orosháza felől Hódmezővásárhelyre is átterjedt a fehérgárdista mozgalom – írja az útikönyv –, célja fegyveres ellenállás szervezése volt a Rákosi-rezsim népnyúzó, magyarságellenes politikája és intézkedései ellen. Az 1950-től több hullámban felszámolt mozgalom az egész országban itt volt a legerősebb. A fehérgárdista mozgalom tagjai közül került ki a kommunizmus legtöbb áldozata. Kovács István 20 éves pusztai gazdafiút és orosházi társát, a két vezetőt a szegedi Csillag börtönben szörnyű kínzások után felakasztották, testüket nem adták ki a családnak, a Boncintézet kapta meg, ahol az orvostanhallgatók szikéje darabolta őket miszlikké.”

Körutunkat folytatva a helyi cigány önkormányzat elnökével találkozunk, elektromos meghajtású kerekes székében ülve épp ebédről tér vissza a hivatalába. Negyven év körüli, fénylő kopaszra borotvált koponyájú férfi, eredetileg újságíróként dolgozott, onnan került át mostani pozíciójába. Eredményesen tevékenykedik, irányításával a szervezet ledolgozta a felgyülemlett sokmilliós adósságát. Nem illik az utcán tárgyalni, másnap az irodájában keresem fel az elnököt. A cigány életforma változásairól kérdezgetem.

– Ma már ritkaságnak számítanak a régi hét-nyolc gyerekes családok – mondja.
– Hány főre tehető a roma népesség Hódmezővásárhelyen?
– A népszámlálásnál 176-an vallották magukat cigánynak, a valóságban kétezren lehetnek.
– Mennyire asszimilálódnak?
– Ahogy általában, úgy nálunk is a cigány cigánnyal házasodik, de egyre többször fordulnak elő vegyes esküvők. Szabálynak tekinthetjük, hogy a kapcsolatokban a nem cigány fél szokott alkalmazkodni.
– Az anyagi helyzetük hogy alakul?
– Általános az elszegényedés, nálunk nem alakult ki alsó és felső szint. Én már annak is örülök, ha egy cigányt a kocsmában látok, mert ez azt jelenti, hogy legalább egy fröccsre telik neki. Biztos elmondták már magának, hogy a cigányok a rendszerváltás igazi vesztesei. Régebben a nagy gyárakban egész cigány dinasztiák alakultak ki, apa és fia együtt dolgozott, mára több nemzedék is munkahely nélkül maradt. Nemcsak üzemek szűntek meg, hanem egész szakmák, ahol ezek a kevésbé képzett-iskolázott emberek megtalálták a helyüket; bezártak a bányák, leálltak a nagy panelépítkezések, többé nincs szükség kubikusokra vagy betonszerelőkre. A cigányok leszorultak a közmunkába, 70-80 százalékukat itt foglalkoztatják.

– Milyen kivezető út nyílik a számukra?
– Oktatás-foglalkoztatás, ez a két fő irány.
(Másutt szerzett tapasztalataim kétessé teszik az oktatás hatékonyságát. A programok sokszor csak formálisak, Szabolcsban például televíziós bemondói tanfolyamot indítottak a cigánylányok számára.)

Szeretnék találkozni egy cigány nyugdíjassal is. N. egy öreg tetőfedő munkást javasol, aki 70 éves kora ellenére is folyamatosan dolgozik.

– Öntudatos ember, büszke a származására, nem engedi, hogy romának nevezzék, azt mondja, hogy ő cigány ember.
Az illető felvállalt egy beszélgetést, de még aznap le is mondta.
– Mi történt? – kérdeztem N.-t.
– Van két fia, mind a kettő vállalkozó, rászóltak az apjukra, hogy ne nyilatkozzon, mert ha az önkormányzatnál megtudják, megharagudhatnak, és ők többé nem kapnak megrendelést tőle.

Soha nem fogom megtudni, hogy valóban így történt-e, vagy csak egyszerű kifogásról van szó, de most először csapott meg a megtorlástól való félelem, mellyel utam során később oly gyakran szembetalálkoztam.

| 2 |

Úgy tapasztaltam, hogy az érdeklődő Hódmezővásárhelyen csak nehezen jut pontos adatokhoz. Mintha a konkrét válasz egyben felelősségvállalást jelentene, amelytől mindenki óvakodik.

A nyugdíjasok helyzetét kutató kérdéseimre én is többnyire általánosságokba burkolózó feleleteket kaptam. Olyanokat, mint hogy a nyugdíjat biztosító szakmák valaha ritkaságszámba mentek, a földbirokosokat a vagyonuk, a parasztokat a többnemzedékes nagycsaládok tartották el öregkorukban. A jelen állapotokra vonatkozó hivatalos kimutatásokat nem találtam. A legutóbbi népszámlálásnál a nyugdíjasokat belefoglalták a 14.172 úgynevezett „inaktív rétegbe”. Közelebbről csak annyit tudni, hogy ezen belül 9.620-an lépték túl a hatvanadik életévüket. Ez a tény azonban nem jelent eligazítást, hiszen a nyugdíjkorhatár egyre feljebb kúszik.

Ha túl akartam jutni az általánosságokon, nekem magamnak kellett felderítenem a helyzetet. A legtöbbet ígérő adatforrásnak a Nyugdíjas Lakópark ígérkezett. 2003-ban egy lápos külterületen 107 lakás épült városi beruházásban. Szabványos értékesítésben 4 millióért nem keltek el, akkor módosítottak a rendeltetésükön, szociális célok körébe vonták őket. Az árukat 2,7 millióra szállították le, de ez a veszteség csak látszólagos. A tulajdonjog nem örökölhető, a bérlő halála után visszaszáll az önkormányzatra. Újra és újra kiadják őket, amíg a falak össze nem dőlnek. A várólista jelenleg is elég hosszú, több mint húszan iratkoztak fel rá. Ez a szám tovább gyarapodna, ha a hajléktalanoknak is telne beugróra, de ők a városszéli elhagyott tanyákon húzzák meg magukat.

A kísérőm két beszélgetőpartnert is szervezett, igyekezett baloldali beállítottságú személyeket választani. Nem lehetett könnyű dolga, Hódmezővásárhely Lázár János miniszter pátriája, a Fidesz egyik koronagyémántja, lakóinak nagyrésze biztos jobboldali szavazó, a legutóbbi választáson az LMP képviseletében induló Nagy Bandó András még hét százalékot sem szerzett. Végül egy régi rendőrrel és egy honvédtiszttel ültünk le a társalgóban.

Riporteri alapelv, hogy a fiatalokat a jövőről, az öregeket a múltról kell kérdezni.
– Hogy látják: nagyon megváltozott a világ?
– Én harminc évig voltam körzeti megbízott – mondja az egykori rendőr –, azokban az időkben, mikor minden falut határőrközségnek jelöltek ki. Mindent és mindenkit figyelnünk kellett, de az emberek bíztak bennünk és segítettek. Azóta a rendőri szolgálat robottá vált.
A másik öregember főtiszti rangot viselt a hadseregben, de neki sincs nosztalgiája.
– Mondja meg, milyen ez a katonaság?! Nem tudnak egyszerre vonulni, a szél kifújja a szart alóluk. Most, az augusztus huszadiki ünnepségen három díszelgő is elájult a napon, úgy kidőltek a sorból, mint a hasábfa. Azt is hallom, hogy a közmunkások között próbálnak utánpótlást toborozni, még terhes anyákat is berendeltek a válogatásra. Be is mentem a kiegre és bejelentettem, hogy még a dísztemetésre sem tartok igényt.

(Felrémlik előttem egy mind amatőrebbé váló hadsereg képe. Fazekas György újságíró jut az eszembe, aki a II. világháborúban munkaszolgálatosként került ki a frontra. Mint politikailag megbízhatatlan személy, nem kaphatott fegyvert, őrségbe is egy lapáttal kellett mennie. Ha valaki közeledett felé, rákiáltott:
– Állj, vagy eláslak!)

Rátérünk a Lakópark rendjére. A szolgáltatások hasonlóak az átlagos idősotthonokban alkalmazottakhoz: napi 24 órás orvosi-szakápolói felügyelet, étkezési lehetőség, kéthetente nagytakarítás. Az autóknak mobil garázsokat is fel lehet állítani. A közös költség havi 16 ezer forintot tesz ki.

– Nem nagyon nyújtózkodhatunk – mondja az egykori rendőr. – Az én nyugdíjam 161 ezer forint, a feleségemé 72 ezer, ebből a legszűkebb rezsi is elvisz 85–90 ezret.
– Akadnak maguknál tehetősebb lakók is?
– Egész Hódmezővásárhelyen nem talál gazdag nyugdíjast. Volt valaki, aki játékkereskedéssel próbálkozott, de már ő is feladta.

A társa közbeszól:
– Hát talán a doktor urat annak lehet tartani. Ő egy orvosprofesszor, annak idején kitelepült Amerikába, ott elvett egy magyar nőt, és hazajött vele. Az asszony később elhagyta, de ő itt maradt a Lakóparkban, már majdnem százéves, de még mindig el tudja látni magát, süt, főz, kocsit vezet.

– Milyen a közösségi élet? Vannak ünnepeik?
– Augusztus 20-át, Karácsonyt szoktuk megtartani. Működik egy imaház is, aki akar, elmehet oda.
Az elmúlás témáját általában nem illik felvetni, de ebben a környezetben nehéz volna kikerülni.
– A temetések milyen szokások szerint történnek?
– Papot kevesen rendelnek. Ha egy régi díszpolgár hal meg, kijön a városi jegyző vagy a helyettese.
– A lakók kikísérik a koporsót?
– Csak a közvetlen szomszédok, azt mondják, mindenki magának hal meg.

Felszedelődzködünk és bemegyünk a Lakóparkba. A nyárvégi hőségben kihaltak a belső utcácskák. A kertet mindenütt gondosan rendben tartják, feltűnik, hogy az ágyásokban sok, inkább a vízpartokon szokásos virágfajta tenyészik, ez a terület egykori lápos jellegéből eredhet. Több helyen fügefa is zöldell, elcsodálkozom: úgy emlékszem, gyerekkorokban sohasem láttam ezt a fajtát, megfordul fejemben a gondolat, hogy elszaporodásuk talán a globális felmelegedés hatása.

A tervezők megpróbáltak egy központul szolgáló térséget képezni; egy algáktól zöldellő tavacskát alakítottak ki, a víz párolgását egy gumicső pótolja. A parton egy kőoszlop áll, üregében kis haranggal, az elhunytak tiszteletére szokták megkongatni.

– Mikor szólt utoljára?
– Két hete, az én szomszédasszonyom halt meg.

Benéztünk az egykori rendőr lakásába, a háziasszonynál épp a pedikűrösnő jár, nem illik zavarni, csak körülnézek. A másfél szobás hajlék saját bútorral van berendezve, a kiegészítők is megszokottak; a szekrény vitrinjében a gyerekek és az unokák fotóit rakták ki, az ágyon hímzett kispárnák sorakoznak, a polcokon dísznek szánt üres palackok. Majd ha eljön a végső távozás ideje, a hozzátartozóknak el kell szállítaniuk a holmikat, az elhunyt szomszédasszony bérleménye is üresen maradt, csak a tornácon felejtettek egy cserép zöldet.

Sok kérdés már nem jut az eszembe, a büfében még megiszunk egy kávét, aztán az öregek kikísérnek minket a kocsinkhoz. Úgy találom, ez a „merítés” nem volt túlságosan sikeres, megkérem N.-t, a kísérőmet, hogy folytassuk az ismerkedést

*

A városszéli utcában 13 ház épült az újabb időkben: 12 még a szocializmusban, az utolsót egy Szerbiából áttelepült iparos húzta fel kintről áthozott pénzéből. Többségükben öreg munkások laknak, mi a Hódiköt gyár egyik nyugdíjas lakatosát keressük fel.

A kertben egy tizenhat éves Opel kocsi és egy motorkerékpár parkol, minden talpalatnyi helyet ellepnek a különféle kacatok, amelyekkel ügyes kezű ember mindig tud kezdeni valamit: kidőlt-bedőlt tűzhelyek, rozsdás motorblokkok, szekrényroncsok, de még kiselejtezett kalapokat is látni egy televíziós kasztni tetején.

A nyári filagóriában ülünk le beszélgetni, ennek oldalait is kidobott ablakredőnyökből szerkesztette össze a gazda, a tetejét dróttal összefogott nádszövettel fedte be. Mégsem érezni a szegénység keserű ízét-szagát, a föld rendesen fel van takarítva, süt a Nap, a lugasban érik a szőlő. A lábunkhoz egy öreg kövér kutya telepszik le, a szomszéd elhagyta, a háziak vették magukhoz.

Az öregember feketét főzet az élettársával, viszonyuk annak idején munkahelyi kapcsolatként kezdődött, az asszony is a Hódikötben dolgozott, belső postásként hordta ide-oda az iratokat. Belekortyolok a kávéba és kinyitom a jegyzetblokkomat:
– Mennyi idős?
– Nyolcvan.
Előbb megdöbbenek, de aztán újra tudomásul veszem, hogy már a legöregebbnek tűnő riportalanyom is fiatalabb nálam.
– Hány évet dolgozott?
– Harminchatot, végig a Hódikötben.
– Mekkora a nyugdíja?
– 120 ezer, ehhez jön még az asszonyé, ő negyven év után 91 ezret kap.
– Nem túl sok.
– Ez Hódmezővásárhelyen jónak számít.
A kísérőm elhúzza a száját.
– Azok, akik hatvan-hetvenezret kapnak, azok lázadoznak is, különösen, ha azt hallják, hogy másoknak két-háromszázezer forint jár. Nem tudom, mit szólnak majd ahhoz, ha Matolcsy úr nyugdíjba megy, és az ötmillió fizetése után havi kéthárommillió forintot utalnak át a számára. A melósoknak pedig emelnek évente 0,9 százalékot. Arról nem is beszélve, hogy a kisnyugdíjasok hamarabb meghalnak. Ha Magyarországon ma kórházba megy valaki és nincs pénze, lutri, hogy kijön-e élve.

Nem állom meg, hogy közbe ne szóljak:
– Szerintem a Fidesz jobb taktikus annál, hogy ilyen hatékony támadási felülette nyújtson. Valamilyen áttételes formában ki fogja húzni ezt a tüskét.
A házigazdánk nem száll be a vitába:
– Én nem mondhatnám, hogy rosszul élünk, adósságot sem hagyunk az örökösökre.
– Nagy a család?
– Egy férjezett lányom van, eredetileg élelmiszer-eladónak tanult, de nem talált állást, most egy német tulajdonú cégnél dolgozik, kályhacsöveket készítenek. A vőm autófényező, de beteg ember, ő sem tud elhelyezkedni a szakmájában. Egy gyereket nevelnek.
– Segíti őket?
– Másképp nehezen bírnák fenntartani magukat. Tudja, nem így képzeltem el a gyerekem sorsát, mégis azt kell mondanom, hogy nem én tévedtem a legnagyobbat. Azok a munkás-paraszt szülők csalódtak igazán, akik azt remélték, hogy a kitanult gyerekeik majd a szocializmus hívei lesznek, ők pedig átmentek a túlsó oldalra, a saját ellenségeinket neveltük fel. Mit tudok még mondani az anyagiakról?! A temetésre is félreraktuk a pénzt. Ez ma már nagyon sokba kerül, még a kolumbáriumban is százezreket kérnek egy urna elhelyezéséért, a koporsós temetést pedig meg sem lehet fizetni.

– Egyházi temetést akar?
– Én munkásőr voltam, fölöttem nem fognak prédikálni. A város nyitott egy új temetőt, ott is lehetséges a világi temetés. A papok berzenkednek ellene, a búcsúztatásnál nem engednék kiejteni az Isten nevét, és azt is hallani, hogy valamilyen külön adót követelnek. Mindegy, semmi baj, föld fölött nem maradok.

A háziasszony friss palacsintát kínál, az öreg lakatos is vesz egyet a tányérjára, megenyhül.
– No, de beszéljünk vidámabb dolgokról. Mire kíváncsi?
– Mondjon valamit a régi munkahelyéről, a Hódikötről.
– Hatvanéves gyár volt, állítólag még a magyar gyapot feldolgozására tervezték, de azt nem sikerült meghonosítani nálunk, változtatni kellett az elképzelésen. Pestről hozták le a kész fonalat, és itt körkötőgépekre rakták. Melegítőruhákat, pulóvereket, trikókat készítettek – ujjával a vállára mutat –, ez a garbó is még onnan való.
Kísérőm, a város élő emlékezete, most is minden adatot ismer.
– Trevirát, poliészter alapú műszálat használtak, vastag, hurkolt kelme készült belőle. Sokáig kitartottak ugyan ezek a holmik, de meg kellett izzadni bennük.

– Később aztán sokat fejlődtünk, a ruhák belsejét pamuttal béleltük ki, csak a külső réteg maradt műanyag, így már jobban szellőzött. Felfutott az exportunk, még az Egyesült Államokba is szállítottunk. Maga a gyár is megnőtt, két nagy telepen 4200 ember dolgozott.

– Mikor számolták fel ezt a nagyüzemet?
– 1989-ben, az elsők között. A minisztériumban amerikai tanácsadók működtek, egyikük ide is lejött, és kikövetelte a felszámolást. Azt mondta, ha egyben meghagyják az ilyen nagy gyárakat, akkor három-négy év múlva visszatérnek a kommunisták.

A kísérőm ezt sem állja meg megjegyzés nélkül:
– A hatalom arra törekszik, hogy megbontsa a tömegeket, minél távolabb tartsa az embereket egymástól. Ha ma is létezne a Csepeli Vasmű, és a munkásai valamilyen sérelem nyomán elindulnának, útközben a többi nagyüzem emberei is csatlakoznának hozzájuk, mire beérnek a Főtérre, tízezrek gyűlnének össze, nem lehetne megállítani őket. Tíz-húsz fős vállalatok nem fognak utcára vonulni.

Zajlik körülöttünk a mindennapi élet, egy idősebb nő jön be a kertbe, egy cédulát ad át a háziasszonynak; a szomszédok összefogtak és mindig az épp soros megy el bevásárolni a boltba. A listára pillantok: kenyér, cukor, kőbányai sör, vaj helyett margarin.

– Hol is tartottunk? – tűnődik el az öreg lakatos. – Szóval, amikor a gyárakat megszüntették, a gépeket és a berendezéseket is felszámolták, az új tulajdonosok lángvágóval szabdalták össze őket. Az egyik gyárban nyolc tehervagont töltöttek meg fémroncsokkal.

– Mit szóltak hozzá a munkások?
– A tőkések el akarták kerülni a botrányokat. Volt, ahol négyhetes szabadságra küldték el az embereket, és amíg ők boldogan sütkéreztek a Balatonnál, az urak elpusztítottak mindent.
Sokat tapasztalt kísérőm most is hozzáfűzi a maga kommentárját.
– Így ment ez az egész országban. Az egyik cukorgyárba akkoriban vettek Svájcban olyan komplett gépsorokat, amelyek be is csomagolták a kész cukrot. Még fénylettek rajtuk a szelepek, de ezeket is leállították. A svájciak értesültek az esetről, eljöttek és vissza akarták vásárolni a gépeket, haszonnal tovább tudták volna adni egy másik vevőnek. Szóba sem álltak velük, még a pénznél is fontosabb volt nekik, hogy példát statuáljanak.

Csend áll be, mint mondani szokás „angyal szállt el fölöttünk”, új témát vetek fel:
– Tartja a kapcsolatot a régi munkatársaival?
– Meglátogatnak itthon, és ha hívnak, én is elmegyek segíteni hozzájuk, viszem a szerszámaimat is. Nem mindenkivel találom meg a közös hangot, mára sokan kifordultak a régi kerékvágásukból. Dolgozott nálunk egy cigány gyerek, gyönge munkás volt, és mint az ilyenek általában, ő is folyton lázadozott. A vezetők inkább megadtak neki mindent, csak hogy csendben maradjon. Amikor nyugdíjba mentem, elszakadtunk egymástól, de aztán valamelyik nap beállított hozzám. Kiderült, hogy jehovista lett, meg akart téríteni. Hallgattam egy darabig, ahogy Istent magyarázza, majd rászóltam:
– Tudod, ki az Isten? Te meg én! Adunk és elveszünk életet. Szőlőt ültetünk, aztán kivágjuk, csirkét nevelünk és megöljük őket. És ez így van jól.
– Legtöbbet, persze, a politikán vitatkozunk. Tudják, hogy én munkásőr voltam, elkezdik nekem szapulni a szocializmust. A szó aztán Kádár Jánosra terelődik, hogy ilyen meg olyan bűnöket követett el, de közbevágok: „ő meggyőződésből cselekedett, nem zsebre dolgozott, mint a maiak. Mije volt neki? Egy vadászpuskája és egy sakktáblája!

Moldova György

N. rábólint:
– Kádár János emlékét Hódmezővásárhelyen sem tudja feldolgozni a jobboldal. Polgármester korában Lázár János is ott tartotta irodájában az Öreg nagyalakú fotóját, állítólag az volt ráírva, hogy „mihez kezdjünk vele?!” Hát bizony, nem lehet könnyű döntésre jutni annak a potentátnak, aki annak idején azt hirdette, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.
– Nem félsz ilyeneket mondani?
– Mitől féljek? Amíg Lázár János az ellenfelem, márpedig az, addig nincs baj, tudom, hogy mire számíthatok tőle.
– Mikor ijednél meg?
– Ha hirtelen barátommá válna.

Moldova György: Kegyelemkenyér 1.
Riport a nyugdíjasokról

Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2017