Modern kori önbeavatás | Simonyi Balázs: Ultra

Posted on 2017. május 29. hétfő Szerző:

0


Simonyi Balázs, Spartathlon közben

Jeges-Varga Ferenc |

Egyetemistaként mindig azzal vicce­lőd­tünk, hogy minden dolgozatot lehetne az­zal kezdeni: Már az ókori görögök is… Nos, a Spartathlon története tényleg az ókori görögökkel kezdődik.

A közismertebb ókori történet szerint a marathóni csata után egy katona futva vitte a győzelem hírét Athénba, ahol csak annyit mondott: „győztünk”, majd holtan összeesett. Emlékére napjainkban maratoni (42.195 méter hosszúságú) futó­ver­se­nyeket rendeznek. Hérodotosz feljegyzései szerint volt azonban egy másik futás is, egy kevésbé ismert, még a marathóni csata előtt: az athéniak futárt küldtek Spártába, hogy segítséget kérjenek a perzsák ellen. A spártaiak hajlandóak lettek volna a segítséget megadni, de aznap csak holdtölte után indulhattak hadba, mert a Karneiát ünnepelték (ez a peloponnészoszi dórok kilencnapos nemzeti ünnepe nyájvédő Apollón [Apollón Karneiosz] tiszteletére), aminek befejezéséig a hagyomány szerint háborút nem viselhettek.

A legendabeli, Pheidippidész nevű athéni futár emberfeletti teljesítménye előtt tisztelegve 1983 óta minden év szeptember utolsó péntekén a legkitartóbb hosszútávfutók az Akropolisz lábánál gyülekeznek, hogy a 36 órás szintidőn belül teljesítsék a Spartathlon ultramaratoni futóverseny 246 kilométeres távját, amelynek végén Spárta főterén Leonidász király szobra elé járulhatnak. S mindezt miért? Egy olajágból font koszorúért meg egy emlékéremért. No meg rengeteg önismereti tapasztalatért. Simonyi Balázs Ultra című filmje e nem hétköznapi erőfeszítés dokumentálására tett kísérletet a 2015. évi verseny idején.

Gilles Pallaruelo

Gilles Pallaruelo

Az Ultra öt sportolót követ végig az Athéntól Spártáig tartó úton. Egy fiát gyászoló német nőt, egy francia apát és annak fogyatékkal élő fiát, aki a futásban találja meg a lelki nyugalmat (a feleség-anya eközben autón és töretlen lelkesedéssel követi a családot). Egy magyar férfit, aki már ötször próbálkozott sikertelenül e táv teljesítésével, és a szigorú szabályok szerint most csak versenyen kívül, a hivatalos futam után, magánemberként veselkedhet neki ismét. És magát a rendezőt, aki 2007-ben egy magánéleti válság miatt kezdett egyáltalán bele a futásba.

A dokumentumfilmet készítő (színész, szinkronszínész, újságíró, fotós, amatőr atléta) szerző 2017-ben már ötödik alkalommal áll rajthoz Athénban. Alaposan ismeri az ultrafutók és a spartathloni verseny világát. Többször volt részese annak a külső és belső utazásnak, amiről a film nyelvén kíván szólni. Az Ultrában bemutatja a versenyzőkre váró testi és lelki megpróbáltatásokat, ezen felül azonban az egyes szereplők múltjából és motivációjáról is megpendít egy-két dolgot. Ám a legkézenfekvőbb kérdés: mi sarkallhatja az embert egy akkora táv lefutására, ami még autóval is sok.

Françoise Pallaruelo, Gilles Pallaruelo szereplők, Józsa László producer, Simonyi Balázs rendező, Csábrák András moderátor, maraton- és ultrafutó, 2× ironman (JVF)

Simonyi szerint, aki az ultrát választja, végeredményben önmagával akar találkozni. Lehet, hogy nem is tud róla, és csak a végén derül ki számára, de a döntés lehet tudatos is. „A futás eleve jó terápia. Olyan, mint egy ingyenes, bármikor bevethető pszichológus, az ultra meg egy hosszabb, mélyre menőbb rendelés.” „Valamennyire rendbe rak, de nem leszel jobb ember, csak megadja a lehetőséget, hogy többet tudj meg magadról, jobb döntéseket hozz, teljesebb ember legyél.”

Amatőr futóként, aki most készül élete első maratoni versenyére, osztom Simonyi meglátását, miszerint a futás a lehető legegyszerűbb formát adja ahhoz, hogy önmagadra figyelhess. A futás ugyanis nem állít fel bonyolult szabályokat: ki kell tűznöd a célodat, és meg kell csinálnod. Ráadásul, ahogy Simonyi is állítja, demokratikus, mert nem tesz különbséget aszerint, hogy ki milyen szerepeket vállal a társadalomban. Az olyan extrém hosszútávfutás pedig, mint amilyen a Spartathlon is, már nagyon sok mindent felszínre hozhat, ami a mindennapi verkli során nem tudatosul bennünk. Ekkor ugyanis végképp lehullanak rólunk azok a pózok, álarcok, amiket a hétköznapokban viselünk.

Simonyi Balázs (és a drukkerek…)

A 21. századi, városlakó ember számára a futás lehet az egyik legegyszerűbb módja, hogy visszataláljon természeti lény mivoltához. Aki kipróbálja, lehetőséget kap arra, hogy intenzíven élje meg testét és szellemét, hiszen a futás belső koncentráltságot követel. Túl ezen közösségépítő erejű, így társadalmi szinten akár jobbító hatású is lehet. Persze Simonyi hozzáteszi, hogy mindezek mellett a futásban azért működnek nagyon önző, egyéni érdekek. Ha túl sok időt veszel el a családodtól, a hozzád közel állóktól, ha nem tudod kordában tartani saját érdekeidet, könnyen „futóözveggyé” válhatsz.

Manapság akármerre járunk, városban, parkban, erdei tájon, szinte biztosan összetalálkozunk legalább egy futóval. Nem véletlenül. A francia főszereplő filozofikus mondata talán magyarázatot ad a sport jelenkori népszerűségére: „Azért futok, hogy megtudjam, miért futok.” Vagyis önvizsgálat. Simonyi is ezt teszi, a verseny dokumentálása csak eszköz számára.

Gilles és Françoise Pallaruelo (JVF)

Az Ultra az ultrafutó kisebbség számára kötelező darab, mert amit nem tudtak eddig megfogalmazni, azt a film megteszi helyettük. De a kisebb távokat teljesítők is imádni fogják, mert akárhányszor nézik újra, mindig inspirációt nyerhetnek belőle. A nem sportoló nézők számára pedig azért lehet érdekes, mert elvezet az emberi akaraterő diadalához. Erőt adhat a nehézségek leküzdéséhez, példát mutat a kitartásra, ami elengedhetetlen céljaink megvalósításához.

E film a másfél napig tartó folyamatos küzdésről elsősorban azért lehet képes megszólítani a szélesebb közönséget, mert rafinált módon, játékfilmes dramaturgiával építi fel a dokumentált valóságot. Már a szereplők kiválasztásakor figyeltek arra, hogy a film egyszerűen elmesélhető élettörténetekből álljon össze. Olyan résztvevőket kerestek, akik személyiségükkel, hozzáállásukkal képesek hitelesíteni a futás közbeni érzéseiket, élményeiket.

A német versenyző, Annett Bahlcke

Simonyi anélkül, hogy belemászna a szereplők magánszférájába, néhány egyszerű szituációból mutat fel szerethető emberi portrékat. Munkája ettől lesz több dokumentum- vagy sportfilmnél. Mellette pedig tényszerűen beszámol a hosszú próbatétel szélsőséges helyzeteiről, az elkerülhetetlen anyagcsere-folyamatokról, a válsághelyzetek kezeléséről. A küzdés hullámvasútjának része a test kisebesedése, a székletürítés, az éjszakai ébrenlét kínjai.

A verseny dokumentált eseményei, a múltra utaló bevágások, az interjúbetétek, a rendező-szereplő narrátor szabadszájú monológjai és a gyönyörű drónfelvételek jól strukturált egésszé állnak össze, elkerülve az amúgy monoton mozgás unalmát. A valóság olykor az alkotók segítségére sietett, és drámai pillanatokkal gazdagította a filmet. Ez néha olyan érzést kelt, mintha az alkotók előre megírták volna az Ultra történetét. Pedig nem.

Az Ultra népszerűségének kulcsa az egyéni korlátokat feszegető, hétköznapi hősök (vagy ahogy Simonyi mondja: a „Senkik”) iránti őszinte együttérzés. Meg a meglepően jól adagolt humor, ami a dokumentumfilmes világban ritka erény.

Szóval ha újra lehetne írni a közismert mondást: Hasznos a futás, de nem szégyen.

A fekete-fehér képek a 2017. május 20-i, premier előtti közönségtalálkozón készültek, a pécsi Apolló Moziban.

Fotók: Jeges-Varga Ferenc (JVF), Ultra (UL)

Simonyi Balázs valahol Athén és Spárta között. (UL)

Ultra – magyar dokumentumfilm, 2016
Rendező és forgatókönyvíró: Simonyi Balázs
Operatőr: Hernáth Csaba
Zene: Alpár Balázs
Vágó: Thomas Ernst

Szereplők:
Simonyi Balázs
Szabó Béla
Táncsics Judit
Angel Pallaruelo
Gilles Pallaruelo
Françoise Pallaruelo
Annett Bahlcke
Herbert Ziefle

Bemutató: 2017. szeptember 21.