Harmonia Infernalis | Nádas Péter: Világló részletek I—II.

Posted on 2017. május 22. hétfő Szerző:

0


Kácsor Zsolt* |

Nádas Péter páratlan remekművet tett le az asztalra, s az be is szakadt alatta. A Világló részletek hideglelősen objektív hangú, szenvtelen módszerességgel élveboncoló könyv Nádas Péter magyar író gyermekkoráról, az önismeretről, a személyiség kialakulásáról, a tudat magára ébredéséről és megvilágosodásáról, a közvetlen családtagjainkhoz fűződő, bonyolult kapcsolat­rend­szerünk kibogozhatatlan szálairól, a kora gyermek­kori emlékek önkényes rendszerbe szedhető rendsze­rez­hetetlenségéről, az emberi szeretetről és a szeretet hiányáról – ráadásul mindez egyes szám első személyben, Nádas Péter magyar író által pokolian hűvösen elbeszélve.

Nem tudtam letenni ezt a könyvet, az áprilisi könyvfesztiválra megjelent két vaskos kötetet azért olvastam el ilyen gyorsan. Korábban olvastam belőle részleteket itt-ott, s már nagyon vártam, hogy végre könyvalakban is megjelenjen – igaz, arra nem voltam felkészülve, hogy a szöveg ennyire hosszú lesz. Hülyén venné ki magát, ha a valaha élt legnagyobb magyar írók egyikének éppen én, léhűtő firkász adnék tanácsokat, de ennek a műnek jót tett volna, ha rövidebb, mert helyenként az az ember érzése, hogy a szöveg túl van írva. Csak hát ettől még az, ami: remekmű. S attól az, amilyen. Ha én lettem volna a kötet szerkesztője, nem tudtam volna eldönteni, hogy hol is húzzak belőle. Hol csonkítsak meg egy olyan könyvet, amilyenhez hasonló még nem íródott a magyar irodalomban?

Nádas Péter abból indul ki, hogy a tudat szerkezete, vagy inkább annak kerete vagy hálója már nagyon korán, a születés után pár évvel kialakulhat, s az észlelés erre a keretre, erre a hálóra aggatja föl azokat a fogalmakat, amelyeket az elme majd csak később képes értelmezni. Nádas a fogalmi és tapasztalati gondolkodás eredetét keresi, a szavak, és a szavak által leírható jelenségek, fogalmak, tapasztalatok, észleletek megszületésének és értelmezhetőségének határvidékén kutatva jár a megismerés ösvényein. E belső világ alaprajza a külső világ lenyomata, Nádas Péter tehát precízen elmeséli nekünk, hogy élete első tizennégy évében milyen is volt az a bizonyos külső világ. Ha eddig azt hittük, hogy a jelenségvilág leírhatatlan, akkor tévedtünk: Nádas bizony leírja, s szerencsétlen sorsú, a történelem által megtépázott, meghurcolt, zsidó gyökerű családja történetéből egy egész század története, borzalma, embertelensége kerekedik ki.

De azt kell mondjam: roppant zavarba ejtő volt számomra az olvasás során, hogy a leírásban Nádas nemhogy önmagát nem kíméli, de a saját családtagjait sem. Akit fölhelyez a boncasztalra, annak nincs kegyelem, legyen akár apa, anya, nagyapa, nagymama, keresztény, zsidó, kommunista, nem kommunista. Az elbeszélő mindenkit fölmetsz, szétszed, lemér, megmér, kielemez és megítél. Nem élvezetből és rosszindulatból csinálja. Tudományos alaposság vezeti, s e megfontolásból Nádas nem ismer pardont. Megtörtént velem, hogy olvasás közben zavartan elfordítottam a fejem, mert hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki egy vadidegen család hálószobájában leskelődik.

Holott ahol az olvasó leskelődik, az nem más, mint Nádas Péter agya. Furcsa érzés, mert ezt az agyat az életmű eddigi munkáiban a fikció jótékony szövete, burka takarta el. Most azonban ez a burok eltűnik, s föltárul előttünk Nádas Péter, a privát személy maga, akinek elege lett a fiktív elbeszélők varázslatos, a valós alkotói személyiséget láthatatlanná tevő köpenyéből, levetette hát ezt a csodatévő ruhát, s elénk lépett: mezítelenül. Az emléklapokat író elbeszélő nem győzi hangsúlyozni, hogy itt valóban Nádas Péterről, s nem egy fiktív alakról van szó, olyannyira, hogy ez (szimbolikus módon) még az iniciálékban is megjelenik: az első kötet első mondata nagy N, míg a második kötet első mondata nagy P-vel kezdődik.

A Világló részletek nagyon sok történelmi és magánszemélyt megidéz, politikusokat éppen úgy, mint írókat Vas Istvántól kezdve Mészöly Miklóson át Forgách Andrásig. Alig vártam hát, hogy olyan mondatokra leljek, amelyben fölbukkan Esterházy Péter, akit Nádas Péter nemhogy barátként, de édesöccseként szeretett.

De csalódnom kellett: Esterházy nincs sehol.

Holott apropó lett volna rá, tekintettel arra, hogy szóba kerülnek a szövegben arisztokraták, s szóba kerülnek, mint említettem, írókollégák. Nem beszélve arról, hogy a szavakkal, fogalmakkal, szókapcsolatokkal való szöszölés, babrálás (EP kedves szavai) Esterházynak is sajátja volt. A szöveg bő áradásában nem találtam magyarázatot Esterházy feltűnő hiányára, de olvasás közben egyszerre csak fölrémlett bennem, hogy a Világló részletek I-II. voltaképpen úgy is fölfogható (mármint számomra), mint a Harmonia Caelestis ellenpárja. Az is saját családtörténet, ez is. Az is megidézi a történelmet, ez is. Az is játszik a szavakkal, ez is. Az is remekmű, ez is. Az is monumentális, ez is. S arra jutottam, hogy mivel ennek az irodalmi kettősnek Esterházy a főúri, Nádas meg a polgári fele, Esterházy után Nádas most megírta a saját harmóniáját. Esterházy nagy műve mennyei derűt áraszt, Nádas viszont úgy döntött: az övé pokolian hideg lesz. Harmonia Infernalis. Bennem így visszhangzik a Világló részletek rejtett alcíme.

*Az írás eredeti változata itt olvasható el.

Nádas Péter (Fotó: Burger Barna – a PIM szívességéből)

Nádas Péter: Világló részletek –
Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II.
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.
1212 oldal, teljes bolti ár 7999 Ft,
kedvezményes webshop ár 6799 Ft,
ISBN 978 963 676 5620

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Egyszer egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak.
És azonnal megjegyeztem.”

„Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét” – írta a szerző a Párhuzamos történetekben. Saját emlékiratában, amelyet az olvasó a kezében tart, ennek megfelelően egyedülálló módszerrel kerüli el ezt a legendagyártást. Bevésődött emlékképeiből – a „világló részletekből” – kiindulva először az álomfejtés módszerével fölidézi az eredeti élmény összetevőit, a hangokat, látványokat, szagokat, érzeteket és emóciókat, majd ezek alapján rekonstruálja, hogy mi történt, hol és mikor. A másoktól hallott történeteket elemeikre bontja, hogy kiszűrje belőlük a tudatos vagy tudattalan torzításokat, majd a megtisztított életanyag és a leleplezett torzítások nyomán alkotja újra hogy mi történt, hol és mikor. Innen pedig koncentrikus körökben halad tovább az okok, körülmények, motívumok, előzmények és következmények felé, míg végül kirajzolódik a történtek jelentése és jelentősége a saját személyes életében és az attól elválaszthatatlan, közös emberi világban.

E módszer eredményeként láttató erejű leírások, izgalmasnál izgalmasabb történetek, rejtett összefüggéseket feltáró nyomozások követik egymást e rendkívüli, rendhagyó emlékirat lapjain.