Árnyjáték és lengyel fekete humor | Karakulit Árny-játék Fesztivál, Pécs

Hárságyi Margit |

Varázslatos élményekben merítkezhettünk a pécsi Karakulit* Árny-játék Fesztivál előadásain, báb­játszással, fények és árnyak világával, ősi kultú­rákkal találkozhattunk. Indonézia sziget­világából érkezett alkotók, kínai, indiai, szlovák, lengyel, török, spanyol művészek hozták el – olykor több ezer éves – kultúrájuk lenyomatait.

Ők nem csupán bemutatják, hanem őrzik, sokszor feltámasztják a tűnőben lévő bábjátszás sajátos formáit, előadásaik hosszú órákon, napokon, sőt heteken keresztül is tarthattak, a helyi lakosság részvételével kísérve. Az internet elterjedésével azonban a jelképekben dúskáló színpadi jelenetek iránt is csökkent az érdeklődés, de mindenütt volt, aki tovább vigye, kutassa és gyakran felélessze a hagyományt.

Így volt ez a török karagöz vásári játékkal is, mely idén ötszáz éves. Ez adta az ötletet Pilári Gábornak, a Márkus Színház vezetőjének: csatlakozni az isztambuli évfordulós eseményekhez Pécsett, egy városban, ahol a bábjátszásnak remek múltja és jelene van. Távoli világok találkoztak itt, Kelet és Nyugat, s a szemlélő valóságos világ körüli útra kelt a rendkívüli fellépőkkel, történetekkel.

Legszívesebben minden szereplővel külön beszélgettem volna, választásomat mindössze a lengyel nyelv, kultúra iránti elkötelezett szimpátiám okolja.

Hogy mire képes például az „i” betű, a lengyel Tadeusz Wierzbicki telt házas előadásán tudhattuk meg, melyet pisszenés nélkül, időnként kuncogva, felcsattanó tapsokkal kísért a fiatalokból álló közönség. A néhány másodperces jelenetek filozofikus gondolatait jócskán fűszerezte a dolgok fonákját értő, sajátos lengyel fekete humor. Az „i” betű mozgatásával életre kelt fakírt, falakat döntögetőt, 87 másodperc alatt Földet megkerülőt és még sok mást. A költészet és valóság határán a kis fénypontok, hullámzó vonalak, geometriai formák, sokszor egy egész élet történetét adják.

A bábszínházi rendező, költő, festőművész elmélyült gondolatai a lehető legalkalmasabb környezetben születnek. Erdő övezte völgyben, folyó mellett meghúzódó, mindössze kilenc háznyi alig falucska ez mintegy 60 kilométerre a nagy iparvárostól, Łódźtól. Többnyire csak az őzek és a nyulak látogatnak el a folytonos alkotói tervekben élő Tadeusz Wierzbicki tanyájára. Pécsett viszont kitűnő, értő partnerekre lelt.

A fesztivált szervező Márkus Színház emeletén beszélgettünk az előadás kitalálásáról, megvalósulásáról.

Szlovák egyetemisták kerestek meg, ami nagy öröm volt számomra. Együtt dolgoztam velük egy rövid ideig, és egymás reakcióiból építkeztünk – mesél a közös munkáról. – Sokat vitatkoztunk, de ez jó. Számomra ez az igazi érték, nem az, hogy kitalálom és színre viszem egyedül. Ezért értékeltem a tegnapi közönség érdeklődését is, hiszen előadás után ők is elkezdtek velem együtt vagy velem szemben gondolkodni, nem csupán a technika érdekelte őket, mellyel szívesen meg is ismerkedtek.

Nagyon lassú folyamat során alakult ki az előadás. Változtak a miniatúrák, a grafikai formák, a szcenográfia, még a cím is. Először volt a TiTi Taa, a kínai árnyjátékok nyomán iskolás gyerekekkel, aztán a Pont és vessző színház, ezt már egyetemistákkal hoztuk létre. Az „i” egyfajta emlékgyűjtemény, mely összefogja az én fényvisszaverődéssel kapcsolatos mozgástanulmányaimat. Minden kis etűd egy különálló világ, problémakör, valami fajta konkrét vizuális költészet. Az „i” annak köszönhető, hogy minimalista voltam. Amikor megszületett, jöttek a történetek, a kifejezésmód gazdagítása. A legegyszerűbb jelekkel kezdtem, a célom az volt, hogy felébresszem a néző képzeletét, mert velük beszélgetek virtuálisan. Amikor elkezdtem a miniatúrákat, a hetvenes években nem létezett rövid forma, hiszen a reklám is legalább kétperces volt. Miközben megjelennek az absztrakt humor képei, a közönségben emlékeket szeretnék ébreszteni, s hivatkozom a szokásokra, a bevett vélemények megkérdőjelezésére.

Egyfajta vita is ez, harc, küzdelem, ahogy a kritikusok írják, az egész élet.
Én a hazámban margóra kerültem valahogyan, a lengyel valóságon kívülre. Sokat utaztam, többször léptem fel távoli országokban, mint otthon. Egyik bábszínész kollégám azt mondta: »Tadeusz, te egy magányos személyiség vagy, meghagyunk téged magadnak.«

Miért pont az árnyszínházat választotta?
A vizuális költészetet szerettem volna megjeleníteni, egy módot arra, hogyan lehet a legtöbb figurát mozgatni, életre kelteni. Ezt kerestem, s ebben segített a gyerekkorom is. Egy kétszáz éves kunyhóban laktunk, az öregségtől a gerendák mocorogtak, szinte elmozdultak, mikor járkáltunk benne. Délutánonként a fejünk fölött beeső fényben egy kis tükörrel játszottam, és a kemence falán különös formákat öltő árnyak jelentek meg, mozgattam őket. Mindez megmaradt az emlékeimben. Később aztán gyerekekkel dolgoztam bábszínházban, őket érdekelték az árnyak a másik oldalról, hogy is néznek ki onnan. Akkor beugrott, hogyan lehet megteremteni az árnyakat. Aztán a rajzfilmrendezés is felvetett hasonló gondolatokat. Találkoztam a legnagyobb, az úttörő szerepet betöltő lengyel bábosokkal. Ők nem csupán báboztak, könyvet is kiadtunk közösen, mindenki a saját eszközeiről írt.

Népszerű Lengyelországban az árnyszínház?
Mostanában élénkül valamiféle érdeklődés. Lengyelországban voltak ritka, de nagyon érdekes próbálkozások az árnyszínház nyelvén, mostanában fiatalok fogtak bele. Érthető is, mert ez a gondolatok, a képzelet színháza, ezért érdekli őket ennyire, de lehet, hogy nem pontos a képem róluk, hiszen én a világon kívül, a kapcsolatokon kívül élek.

Ez elhatározás volt?
Így alakult. Kezdetben vándoroltam egy darabig, aztán ebben a faluban telepedtem le. Ez Egyfelől remek ez amegoldás, hiszen teljes figyelemmel összpontosíthatok arra, amit éppen alkotok. Ugyanakkor viszont unalmas, gyötrő a magány, hiszen senkivel nem tudok beszélni arról, ami éppen foglalkoztat. Nem vettek komolyan, mit is akarok én a kis tükrökkel, lámpákkal. Kipróbáltam egy sor saját, egyedi technikát is. Foglalkoztatott az elektrosztatikus jelenség, amikor a figurák szinte önálló életre kelnek a képernyőn. Ebből valamiféle képszerű festészet született, mert a figurák folyton változtatták képlékeny alakjukat. Zeneszerző barátaimmal együtt gondolkodva alakítottuk ki a zenét, amivel minden esetben összekötöttem az előadásokat a varsói őszi fesztiválokra. A filmművészeti főiskolák meg a nagy kiállítóközpontok szoktak meghívni egy-egy előadásra, de ezek azért ritka alkalmak, évente egyszer-kétszer.

Mi ad erőt ahhoz, hogy mégis csinálja tovább, hogy ne adja föl egy legyintéssel: „na, elég volt ebből”?
Furcsa dolog ez…, sokszor lemondtam a folytatásról, aztán ismét eszembe ötlött valami, és visszatértem. Pénzt soha nem kaptam színházaktól vagy máshonnan – egy vadember vagyok, és kész. Külföldre sokkal többször hívnak. Valószínűleg az én hibám is, talán nagyobb port kellett volna kavarni saját magam körül. Ezt sem tettem, nem akartam beilleszkedni olyan körülmények közé, amelyekkel nem értettem egyet. Mostanában meséket jelenítek meg, a szereplők az árny és a fény határán mozognak, a fejük fényben jelenik meg, a többi árnyékban marad. Egyre kisebb felületben gondolkodom, amihez nem kell színpad, elég egy táska is.

Erről a fesztiválról honnan szerzett tudomást?
A pécsi szervezőktől kaptam meghívó levelet.

Itt a világörökség címmel megtisztelt kínai, indiai társulatok, az ötszáz éves török árnyjáték művelői mellett szerepelhet. Ők természetesen a saját vallásuk, kultúrájuk, szokásaik mondaviláguk figuráit hozták, a jeleneteket, melyek révén a távoli világokban merítkezhettünk meg. Rangos szereplőkkel együtt lépett itt fel. Vagyis ön elismert művész.
Számon tartanak a német Árnyjáték Színházi Központban, Stuttgartban, és ott számos publikáció is megjelent rólam. Fél évig nyitva tartó kiállítást is rendeztek az árnyszínházi produkciókból és a szakirodalomból. Bemutatták az árnyjátékok történetét és mai világát. Idén Észtországba, Litvániába kaptam meghívást. Ezt a pécsi előadást tavaly ősszel mutattam be legutóbb, jó lenne otthon is gyakrabban játszani, legalább havonta, mert így a kihagyás miatt veszít az értékéből, mint ahogy egy focista is rosszabbul játszik, ha csak félévente van meccse. Erre a fellépésre egy hónapon keresztül készültem, építettem újra a szerkezetét, a képernyő méretét, de szívesen játszanám másként. Mint mindig, most is elégedetlen vagyok a saját produkciómmal.

* Karakulit – összetett szó, amelynek első tagja a Karagöz török vásári árnyjáték főhősét idézi meg, míg annak második fele az indonéz árnyszínház nevéből, a wayang kulitból származik, ezzel tisztelegve a tradicionális árnyszínház előtt.

T. Wierzbicki korai munkái.

Fotók: Szentendrei Antal (SzA), tadeuszwierzbicki.eu (TW), FoTóth (Tóth László, TL)

A fesztiválról itt olvashat többet

Az írás eredeti változata elolvasható a Pécskertváros.hu oldalon.