Carrie Fisher: A hercegnő naplója (részlet)

Posted on 2017. március 30. csütörtök Szerző:

0


Snitt: 2013. (…) George Lucas bejelentette, hogy ismét beindul a Star Wars: új film készül az eredeti szereplőkkel.

Ezen eléggé meglepődtem. Már annyira, amennyire a negyedik ikszen túl az ember csak meglepődhet. Szóval valahogy mindig is sejtettem, hogy lesz még Star Wars-film – bár azért sokat nem gondoltam rá –, de nem hittem volna, hogy én is szerepet kapok benne. Pedig nagyon úgy nézett ki! Halleluja!

Nem mintha szeremék a filmvásznon szerepelni. Nem szerettem akkor sem, amikor annyi idős voltam, hogy szerethettem volna. Most pedig itt a 3-D, a High-Def meg ilyesmik, az összes ráncra és hervadt puffadtságra külön technika létezik, szóval, ha akkor nem szerettem, ezután biztos, hogy nem fogom megszeretni. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy úgy éreztem, képtelen lennék végignézni a folytatást. Ha én is szerepelek benne, akkor pláne nem. De a pokolba is! Valaki majdcsak elmeséli!

Viszont ha szerepet kapok az új Star Wars-filmben, akkor nyilván adnak érte némi pénzt, bár a Star Wars társaság korábbi történéseit figyelembe véve e lehetőséget fokozatosan és sebesen beárnyékolták a kétség sötét felhői. (Csak semmi merchandising! Bár lehet, ezúttal nekem is jut valami!)

Olyan helyzetbe hoztak minket, hogy nagyon akarjunk szerepelni a filmben. Könnyen ki is írhattak volna minket belőle. Illetve lehet, hogy nem könnyen, de könnyen kiírhattak volna, ha túl sokáig alkudozunk azon, hogy mennyit kérünk a szerepért. Mára „kérünk” alatt ebben az esetben inkább azt értem, hogy „kérek”.

Bármennyit is viccelődtem az évek folyamán a Star Wars rovására, azért jó érzés volt, hogy benne voltam. Különösen úgy, hogy egyetlen lányként ebben a férfifantáziában. Élvezet volt a forgatás. Elképzelhetetlen „ha-én-ezt-a-klubban-egyszer-majd-elmesélem” érzés.

Szerettem Leia hercegnő lenni. Pontosabban szerettem, hogy Leia hercegnő én vagyok. Egy idő után úgy éreztem, hogy összeolvadtunk, ő meg én. Szerintem ti sem tudtok úgy gondolni Leia hercegnőre, hogy én ne bukkannék fel hirtelen valahol a gondolataitokban. És most nem a maszturbációról beszélek. Szóval Leia hercegnő mi vagyunk.

Lényeg a lényeg: a honoráriumból ki tudnám majd fizetni a számláimat; ha nem is mindegyiket, de a számlák nagy részét. Lehet, hogy nem rögtön, de hamarosan. Persze ha nem elég hamarosan, akkor lehet, hogy már egy bérlakásból rendezném a számlákat, de legalább tudok majd olyan holmikat venni, amikre soha többé nem lesz szükségem. Vagy nem szükségtelenül nagy mennyiségben lenne rájuk szükségem. Az is lehet, hogy nemsokára újra portyázhatok a Barneys luxusholmijai között! Az élet szép! Mármint a nyilvánosság előtt zajló élet, azaz az úszómedencék és a filmsztárok…

Hát Hölgyeim és Uraim, így kezdődött az én új Star Wars-utazásom! Mint valami LSD-flashback, csak ez épp intergalaktikus volt, és maga a valóság!

* * *

Ki lehetnék, ha nem én lettem volna Leia hercegnő? És egyáltalán: én vagyok Leia hercegnő, vagy ő én? Boncolgassuk a különbséget, és közelebb kerülünk az igazsághoz. A Star Wars volt a munkám, és jelenleg is az. Kirúgni nem tud, és nem mondanék fel soha. De miért is akarnék felmondani? (Ez nem csak költői kérdés volt – tényleg: miért mondanék fel?) Ma a régi holmijaim, bedobozolt írásaim között keresgélve megtaláltam a negyven éve, az első Star Wars-film forgatásán írt jegyzeteimet, a naplómat. Maradjatok velem, hamarosan jövök a további részletekkel!

Leia előtt

Két évvel a Star Wars előtt játszottam a Sampon című romantikus vígjátékban. A producer és főszereplő Warren Beatty volt, Hal Ashby a rendező. Én Lee Grant dühös, szabados erkölcsű lányát játszottam, aki lefekszik az anyja szeretőjével/fodrászával, vagyis a főszereplővel, Warrennel. Ő és a forgatókönyvíró, Robert Towne szerződtetett az irritáló lány szerepére.

Épp akkor, amikor a legkevésbé sem gondoltam, hogy a show-bizniszben akarok dolgozni. A szórakoztatóipar eléggé kiszámíthatatlan közeg, ahol olyan idegesítő dolgok és megaláztatások érik az embert, mint hogy langyos kaját kell ennie a filmvetítéseken. Ilyen idegesítő dolog az is, hogy az ember alig észrevehető módon veszít a népszerűségéből. Először is: kisebb szerepekben megjelensz a népszerű filmekben. Ha és amennyiben ez sikerül, jöhet az, amire minden színész vágyik: a nagy sztárság. Hosszú évek munkája után egyik napról a másikra a siker.

Szüleim sikeressé válásának korai, mámorosan boldog szakaszát nem éltem át. Amikor színre léptem, anyám, Debbie Reynolds, még jó és jó nagy költségvetésű MGM-filmekben szerepelt. Ahogy nagyobb lettem, és az eszemmel egyre jobban átláttam a lényeget, rájöttem, hogy a filmvilág már nem a régi. Anyám MGM-szerződése a harmincas évei végén lejárt. Emlékszem, az utolsó filmje, negyvenéves korában, valami horror volt. What’s the Matter with Helen? Ez volt a címe. Egyáltalán nem az Ének az esőben-kategória. Ráadásul a másik főszereplő, Shelley Winters, a forgatókönyv szerint – eléggé meggondolatlan módon – meg is ölte őt a végén.

Nem sokkal ezután anyám az éjszakában kezdett dolgozni, Las Vegasban, a már nem létező Desert lnnben lépett fel. Egészen véletlenül én is ekkor kezdtem night-clubokban szerepelni – anyám műsorában énekeltem az I Got Love és a Bridge over Troubled Water című örökbecsű zeneműveket. Nagy előrelépés volt ez számomra a középiskolához viszonyítva. Öcsém, Todd kísért gitáron, anyám vokálosai énekeltek és táncoltak mögöttem (életem néhány furcsa pillanatában azt kívánom, bárcsak ugyanezt tennék).

Aztán anyám ennek a műsornak a módosított változatával szerepelt színházakban és rendezvényeken is Amerika-szerte. Majd egy Broadway-musical következett, ahol én lettem az egyik háttérénekese, bár nemigen látszottunk. Az ezt követő negyven évben night-clubokban énekelt; néha behívták tévés show-kba, és kapott pár filmszerepet is (ezek közül a legnagyobb figyelmet Albert Brooks Anya című mozija kapta).

Apám, Eddie Fisher, night-clubokban szerepelt, amíg el nem fogytak a felkérései. De aztán elfogytak. Ennek oka részben az volt, hogy énekesként már nem volt elég népszerű, részben pedig az, hogy a szex és a drog mindennél jobban érdekelte. Tizenhárom év speedezés tényleg a legkülönfélébb karrierterveket is képes dugába dönteni… aki nem hiszi, kérdezzen kicsit körbe.

Néhanapján sikerült egy-egy könyvszerződést kötnie, vagy… Nincs vagy. Ennyi. Senki nem merte vállalni a kockázatot, hogy énekesként leszerződtesse; könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy fel sem lépett, vagy ha fellépett, a hangterjedelme hűen tükrözte az életstílusát. Tovább rontott a helyzetén, hogy a közönség nehezen bocsátotta meg neki, amiért anno elvált anyámtól, és feleségül vette Elizabeth Taylort. Ez a lépés azt eredményezte, hogy élete végéig „amerikai fráterként” élt a köztudatban. Tizenkét éves lehettem, amikor egy napon a nagymamám ölében ültem… ami semmilyen életkorban nem volt jó ötlet, mivel Maxine Reynolds finoman szólva sem volt az az ölelgetős típus. Szóval nagyi egyszer csak feltette a kérdést anyámnak:

– Megtetted, amire megkértelek? Megvetted a jegyeket az Annie-re?

Gyanakvó tekintettel nézett anyámra. (Nagyanyám háromféle tekintettel tudott nézni: gyanakvóan metsző pillantással, ellenségesen metsző pillantással és csalódottan metsző pillantással, vagyis heveny csalódottsággal, vérig sértett csalódottsággal és leereszkedő csalódottsággal.)

– Bocsáss meg, mama. Esetleg nem szeretnél egy másik előadást megnézni? Az Annie-re már nincsenek jegyek erre a hónapra – felelte anyám. – Mindenütt próbáltam.

Nagyanyám az ajkát csücsörítette; úgy nézett ki, mint aki valami nagyon büdöset érez. Aztán legyintett egyet, és nagyon csalódott hangon azt mondta:

– Hmmmmmm… Debbie Reynolds régebben még volt valaki ebben a városban. Most már pár nyavalyás színházjegyet sem tud szerezni a nevével.

Önkéntelenül megszorítottam a nagyanyámat, mintha ezzel akarnám elejét venni annak, hogy zömök testéből újabb megalázó megjegyzések törjenek elő. Az ilyen és ehhez hasonló epizódok juttattak arra az elhatározásra, hogy soha nem akarok a show-bizniszben dolgozni.

* * *

Akkor miért mentem el a Sampon forgatási helyszínére abban a tudatban, hogy van a filmben valami szerep számomra? Ki lehet találni. Talán kíváncsi voltam, milyen érzés, ha Warren Beatty bármilyen minőségében akar engem. Vagy talán azon poénkodtam magamban, hogy tudja az ég, talán nem is ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyesmit teszek. Ahhoz, hogy az ember magában poénkodjon, nem szükséges humorérzék. Minden máshoz azonban nagyon is jól jön. Különösen a sötétebb kategóriába sorolható dolgokhoz.

Megkaptam Lorna szerepét a Samponban. Lornáét, aki Jack Warden és Lee Grant lánya. Gyakorlatilag egyetlen jelenetem volt, abban azonban szerepelt Warren, aki a filmbeli anyámmal kavart – a fodrásza és a szeretője volt egyben –, meg a többi nővel, akik szerepeltek még a filmben. A filmbeli karakterem nem szerette az anyját, és sosem csináltatta meg korábban a frizuráját (értsd: nem feküdt még le a fodrászával).

Vajon az, hogy Lorna nem járt fodrászhoz, az anyja elleni lázadás különös megnyilvánulása volt? Lehetséges. Vajon az, hogy végül összeszűrte a levet az anyja fodrászával, gyűlölt anyja elleni bosszúakció volt? Teljesen nyilvánvaló. Vajon Lorna szégyellné magát, ha az apja rájönne, mit tett? Valószínűleg. Vagy nem. Találgathattok.

A filmben a teniszpályán jelenek meg, teniszszerelésben; a kezemben ütő, mellettem egy profi teniszező labdát ütöget. Én eközben azt nézem, hogy Warren megérkezik. Szólok neki, hogy anyám nincs itthon, és bevezetem a konyhába, ahol rákérdezek, hogy kavar-e az anyámmal, és hogy kér-e valamit enni. Elmondom neki, hogy még sosem voltam fodrásznál, és hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint az anyám, majd felteszem neki a kérdést, hogy akar-e dugni. A jelenet ezzel az ajánlattal ér véget. A következő jelenetben már a hálószobában vagyok, és aktus után igazgatom a fejkendőmet.

Talán fel sem tűnt nektek, és el sem gondolkodtatok azon, hogy miért viseltem fejkendőt. Azért, mert nekem, Carrie-nek a hajam éppen rövid volt… olyan volt a frizurám, mint amilyennel a fején az ember a fodrásztól szokott kilépni. Így olyan parókát kellett felvennem, amivel azt sugalltuk a nézőnek, hogy a fodrászhoz járás sosem szerepelt és nem is fog a terveimben. A fejkendő arra kellett, hogy a paróka ne tűnjön annyira parókásnak. A film másik nagy kérdését valószínűleg szintén nem tettétek még fel: viseltem vajon melltartót a teniszpólóm alatt (és ha nem, akkor miért nem?).

A válasz egyszerű. Warrent, mint a film producerét, egyik forgatókönyvíróját és főszereplőjét megkérdezte a jelmeztervező, hogy vegyek-e melltartót a teniszpólóm alá, vagy ne. Warren gyors pillantást vetett nagyjából a mellem irányába.
– Most van rajta?
Úgy álltam ott, mintha a mellem velem együtt máshol lett volna.
– Igen – felelte Aggie, a jelmeztervező.

Carrie Fisher

Warren elgondolkodva csücsörítette az ajkát.
– Nézzük meg, milyen nélküle! Követtem Aggie-t a ketrecszerű lakókocsiba, és levettem a melltartómat. Aztán rögtön visszakísértek Warren szigorú szemléjére. Megint hűvös nyugalommal pillantotta mellemre.
– És ilyen, amikor nincs rajta?
– Igen – hördült fel Aggie.
– Akkor ne legyen rajta– jelentette ki, rendelte el, adta ki az utasítást, parancsolta.
A melleim és én követtük Aggie-t vissza a nekem kijelölt öltözőbe, és a téma le is volt zárva. Melltartótlan melleim kukkolhatók a YouTube-on (vagy a LubeTube pornómegosztó oldalon). De ugyanígy megtekinthetők az-űrben-nem-hordunk-alsóneműt jeleneteim is az első Star Wars-filmből, valamint az a fémbikini (amiben megfojtottam Jabbát) a harmadik epizódból (ezeket most IV. és VI. résznek is nevezik, okozva ezzel némi zavart).

A Sampon két jelenetét, amiben szerepeltem, pár nap alatt leforgattuk. Utána hazamentem (anyámhoz és az öcsémhez, Todd hoz), és reméltem, hogy már nem fogok nagyon sokáig velük lakni, mert az új, nincsenek-szavak-arra-hogy-milyen-menő-vagyok énemnek minden otthon töltött idő túl hosszúnak tűnt.

Fordította: Bozai Ágota

Carrie Fisher: A hercegnő naplója
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2017