Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek (részlet)

Posted on 2017. március 23. csütörtök Szerző:

0


A hangzavartól lenyűgözve bámulta a bekapcsolva hagyott tévét. A régi családi ház olyan élethűen nyekergett és zúgott, mintha ő is ott lenne, pedig biztonságban ült egy másik óceán partján.

Énekeltek.

Korábban nem is hallott róluk, pedig mindvégig ott voltak, a talajban, csak senki sem emlékezett rájuk, táplálékukat a fák gyökereinek edénynyalábjaiból szívták fel, és várták a megfelelő évet.

A híradóban is mutatták őket. Az egyik portlandi aktivista kicsoszogott a konyhából, kezében egy bögre kombuchateával, sodort magának egy jointot, és közölte, hogy csak idő kérdése, mikor bukkannak fel újra errefelé. Idén persze nem, talán jövőre sem, de azt mondják, egy sajátos mechanizmus révén másfelé is átterjednek a keleti partról. A többiek nem hittek neki – nyilvánvalóan megvan az oka, miért csak keleten találkozni velük –, de a portlandi szerint még a terjedésüknél is megdöbbentőbb, hogy az még nem következett be.

Visszanézett a tévére, amelyben egy legyezőlevelű juharon ülő lárva szárnyai csillogtak a napfényben. Teste a ragyogó zöld falevelek között tejszerűen fehér volt, mint a hullaférgeké.

A fán ült, potrohának megkeményedését várva. A tévében megkérdezett kutató szerint nem csípnek, nem harapnak, és nem terjesztenek betegségeket, sem az emberekre, sem az állatokra, de még a növényekre sem károsak.

A baj abból ered, magyarázta a portlandi, nagyot szippantva jointjából, hogy az emberek bepánikolnak: autóvezetés közben behunyják a szemüket, hadonászni kezdenek a kereszteződésben és az autópálya-felhajtón. Minden rendben lenne, mondta a kutató is a tévében, ha az emberek megőriznék nyugalmukat.

Van ebben az egészben valami megkapó, gondolta magában, lábát átlógatva a fotel karfáján, amelynek kárpitja fel volt hasadva: mindvégig, csaknem húsz éven át észrevétlenül várakoztak.

A nappaliban heverve ezt a tudósítást nézték mindannyian, ki a földről, ki a kanapéról, amikor egyszer csak az ajtó felé fordultak. A kabócák szakadatlan zúgása közepette is hallani lehetett, hogy valaki úgy dörömböl a ház vastag faajtaján, mintha ki akarná tépni a keretéből.

Egymásra néztek. Vajon már előbb, halkabban is kopogtatott valaki, csak a tévétől senki sem hallotta? A verandán döngő léptekből meg lehetett állapítani, hogy a súlyos csizmát viselő látogató nem egyedül érkezett.

A tévé még mindig szólt, amikor az egyik eugene-i kiment ajtót nyitni. Jövök már! Be ne rúgjátok már az ajtót, baszki. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, és ő elsőként megpillanthatta volna a többiek döbbent, hitetlenkedő képét, még hallotta, hogy a tévében a kutató azt mondja: megnyugtató belegondolni, hogy őket is a természet hozta létre, mint bennünket – a létük egy csoda.

A másik nő

Helsinki, Finnország, 1994

Az egész csak átmenetinek ígérkezett: lassan majd minden a helyére zökken.

A családi tanácsadó brosúrája szerint pontos időpontot nem lehet meghatározni. A füzetke ugyanakkor mégiscsak adott némi, bár nem egyértelmű útbaigazítást: három hónap, körülbelül, a párok több mint felénél. De nem szabad elfelejteni, hogy minden egyéni. Kényes dologról van szó. Ilyen nagy változás után mindenkinek nehéz az újrakezdés.

Nem helyes úgy gondolni, hogy csak az egyikük hibás.

Alina már egy hete letette a füzetkét az ágy melletti éjjeliszekrényre. Maga sem tudta biztosan, hogy remél-e tőle bármi változást. Amint azonban észrevette, hogy még mindig ott hever érintetlenül, úgy érezte, valami összeomlik benne.

Újabb három hónap szünet után Alina hozta szóba a dolgot. Joe meglepettnek tűnt.

– Azt hittem, hogy még… – kereste Joe a megfelelő szót. – Nehéz.
– Nem hiszem.
– Nem? Hm. Hát, jó – felelte kisvártatva Joe.

Először három hónappal Samuel születése után próbálkoztak. Az élmény meglepő visszatérés volt a tinédzserkorba. Mintha mindent elölről kellene kezdeni, a technikára figyelni a tartalom helyett, feltérképezni, mi hogyan esik, mi járhat sikerrel. Ilyen érzés lehet, gondolta, ha valaki egy agysérülés után újra megtanul járni.

A könyvtárban olvasott erről, valamelyik babamagazinban. Az alacsony ösztrogénszint miatt természetes, hogy Alina nem feltétlenül kívánja.

És ő kívánja? Kezdte az egész testét furcsának és kiszámíthatatlannak érezni. Újra kell próbálkozni, de vajon akkor jobban sikerül? Lehet, hogy ezúttal sem jár sikerrel, amitől még magasabbra kerül a léc.

Este, amikor Samuelt már lefektették, Joe flanelpizsamájában elhelyezkedett a saját oldalán, és rutinosan maga elé vette a sakkmestereket. Mostanában lámpaoltás előtt minden este egy sakkvilágbajnokokról szóló könyvet olvasott. Néha a sakktáblát és a bábukat is odatette maga mellé az éjjeliszekrényre, és a leírtaknak megfelelően időnként arrébb húzott egy figurát, majd száját csücsörítve úgy meredt a táblára, mintha azt várná, hogy a gyalogok vagy a lovak megszólaljanak. Korábban lefekvés előtt csókolózni szoktak; néha lett belőle szex, néha nem.

Várt. Joe szeme lendületesen ugrált végig a könyv lapjainak betűin, majd végül felrezzent a felesége nézésére.
– Mi az?
– Nem úgy… beszéltük meg?
Joe üres tekintettel meredt rá.
– Napközben – folytatta.
– Ja, igen – mondta Joe, de úgy tűnt, hogy továbbra sem igazán emlékszik. – Tényleg.

Joe letette a könyvet. Óvatosan egymás felé fordultak és úgy feküdtek tovább, mindketten a másiktól várták a jelet, mintha az egész helyzet és minden, ami hozzá kapcsolódik, egyaránt teljesen idegen lenne a számukra. Joe óvatosan megérintette a bordáját. Mintha attól félne, hogy fáj az érintése, gondolta Alina.

Joe szája olyan, mint mindig, és természetesnek tűnik, de van az egészben valami gépies, tűnődött el Alina. Ilyen lenne a szex egy olyan emberrel, akit nem szeretünk? Ám amint megérezte a bőrén Joe kezének melegét, hagyta, hogy arra járjon, amerre csak akar, és egyszerre eszébe jutott az útvonal, azok az ívek és mélyedések, mindaz, ami annyira ismerős nekik.

Joe keze egy pillanatra megtorpant, egy leheletnyit elmozdult a másik irányba, aztán másképpen folytatta. Alina hallgatta a férfimozdulatait, és tudta, hogy valami hiányzik. Látta, hogy Joe is tudja.

– Akarod, hogy… – szólalt meg Joe, de nem fejezte be a mondatot.
Tudta, mire gondol Joe – már várta is.
– Mhmm – bólintott, és nem nyitotta ki a szemét. – Igen.
De hirtelen megpillantotta a lányt. Az ágy szélén ült, és kifejezéstelen arccal figyelte őket, mintha mindig is ott lett volna.
Alina felnyögött és félrehúzódott.
– Fáj? – kérdezte Joe aggódva.
– Nem.
– Hanem…?
– Valahogy…
– Hm – mondta Joe.
Úgy érezte, egy leheletnyi lanyhulást hall Joe hangjában, nem is érdemes próbálkozni.
– Lehet, hogy tényleg korai még – mondta.
– Lehet – felelte Joe.
Nézték egymást. Mindig is szerette Joe szemét. Egy kedves férfi szeme volt. Joe megsimogatta a haját.
– Majd csak egyszer.
– Persze.
– Nem kell sietni.
– Nem.
Elfordultak egymástól, és nem sokkal később hallotta, hogy Joe elaludt.
A lány ősszel állt munkába.
Alina látta, ahogy a számítógép monitorjára mered az iroda ajtó felőli falánál, ahol korábban nem volt íróasztal. Az egyik lábát a feneke alá húzta a széken és azon ült, összegörnyedve. Kényelmetlennek tűnt, mintha nem tudná eldönteni, hogy leereszkedjen-e hagyományos irodai pózba, vagy hirtelenjében átszökkenjen a számítógép fölött, mint egy macska. Szénfekete haját szándékosan szögletesre vágatva viselte, homloka ráncba szaladt a koncentrálástól, szája kissé nyitva maradt.

Miközben várta, hogy a lány félbehagyja a munkáját és észrevegye őt meg a babakocsit, Alina mereven nézte a széles ezüstkarperecet a lány vékony csuklóján. Napközben itt töltöd az idődet, gondolta, munka után pedig butikokba jársz karkötőket válogatni.

– Elnézést – szólalt meg végül. A lány olyan finoman fordult oda, mintha egész idő alatt tudta volna, hogy ott áll.

Emlékezett rá: azt hitte, hogy a lány őt és a babakocsit meglátva majd kihúzza maga alól a lábát és normálisan fog ülni. A lány azonban továbbra is úgy maradt, a fél lábára kucorodva, félig szinte az asztalon.

– Megbeszéltünk egy… – mondta. – Joe-val.
A lány felvonta a szemöldökét, mintha nem akarná elhinni, vagy a puszta említés nem lenne elég.
– Az ott Joe asztala – biccentett a lány az ablak felőli asztalra.
– Tudom – válaszolta Alina, és ez feszültebben hangzott, mint amilyennek szánta.
– Biztosan mindjárt itt lesz – közölte a lány.
Alina nem volt benne biztos, hogy a lány valóban nem tudja-e, hol van Joe, vagy csak nem akarja megmondani. Csak állt az ajtóban a kocsival, a lány pedig furcsa pózban ült tovább férje kis irodájában.

– Ha megjön, szóljon neki, hogy kimentem vécére – mondta Alina, és sarkon fordult.

Tolta maga előtt a babakocsit arrafelé, ahonnan az imént érkezett, nagyon is tudatában lévén, hogyan néz ki – mint egy slampos kismama (talán azért, gondolta, mert az is) – és hogy a lány szeme követi mindvégig, ahogy halad a folyosón. Ha tudott volna a lányról, máshogyan öltözött volna fel. De miért is? – fortyant fel rögtön önmagára azért, hogy egy ismeretlen lánynak akar megfelelni. Meg egyébként is, kinek gondolja ez a lány? Természetes, hogy tudja, melyik Joe asztala, hiszen ő hozta ide Joe-t és mutatott meg neki mindent. Jó ideje vannak itt, ő meg Joe; inkább a lánynak kellene tőle érdeklődnie, elvégre ő a kívülálló.

Samuel álmában elfordította a fejét, éskülönös hangocskát adott ki magából. Alina a helyzetet, a jövetelét és a babakocsit egyszerre kínosnak érezte. Miért viselkedem úgy, mintha bocsánatot kellene kérnem valamiért? – tűnődött. Miközben ezen járt az esze, nem vette észre, hogy túl gyorsan halad és a kocsi nekiütközik a folyosón álló asztal sarkának. Égett az arca, próbált vidáman dudorászni és felegyenesedni. Miután újra elindult, hátrapillantott, ám Joe irodájában a lány olyan mereven bámulta a képernyőt, mintha Alina és a babakocsi soha nem is létezett volna.

Szerette volna otthon szóba hozni a lányt Joe-nak. Csak úgy futólag közölni, hogy észrevette ám, hogy van a tanszéken egy új ember, aki saját dolgozósarkot is kapott. Egy ilyen kicsi szakon talán annak is van jelentősége, hogy ki fordul meg nap mint nap a folyosókon. Lehet, hogy később lesz még dolguk a lánnyal, esetleg épp az általuk szervezett összejövetelen?

Abból az összejövetelből úgysem lesz soha semmi, gondolta. Pedig Joe felvetette már néhányszor, Alina azonban attól tartott, hogy úgy élné meg, mintha az élete egy kiállítóterem lenne. Az emberek eljönnének szemügyre venni a lakást, a kínált ételeket, Samuelt és Samuel ruháit, játékait és rácsos ágyát, a könyvespolcot, a nappali szőnyegét: ezek szerint Joe felesége így akarta a dolgokat.

Ahogy körbenézett, nem sok mindent látott, amit ő akart vagy választott volna. A nappaliban nem égett a lámpa, mivel a kapcsolója kezdett akadozni, és Joe hiába ígérte már egy ideje, hogy elviszi megjavíttatni, mindig megfeledkezett róla. A kapcsolót és a vezetéket Joe nyilván továbbra is nap mint nap az aktatáskájában hordja be a munkahelyére és haza. Alina már kétszer rákérdezett, de mindig rosszkor, és különben sem akart ebből a csekélységből nagy ügyet csinálni. Samuel ruhái közül, amelyek a szárítóállvánnyal együtt a lakás legszembetűnőbb berendezéseivé váltak, egyik-másik még az állami kezdőcsomagból származott, másokat Julia húgának gyerekétől örököltek, és volt, amit a bolhapiacon szereztek be. Rémesnek tűnt belegondolni, hogy a tanszék emberei eljöjjenek a tejszagú lakásukba, a kupacokban álló ételfoltos szennyes közé.

– Finnországban nem igazán szokás a kollégákat vendégségbe hívni – mondta egyszer, amikor Joe ismét rákérdezett az összejövetelre.

– Amerikában viszont igen – felelte Joe.
– Tudom – mondta erre. – Úgy értem, hogy…
– Tudom, tudom – mondta Joe, s már indult is átöltözni, hogy induljon fallabdázni, és Alina sohasem volt biztos benne, hogy Joe valóban tudja-e.

Mindenekelőtt, hogy kijavítsa a hibáját, újra ki akarta festetni a nappalit. A falak túl fehérre sikerültek. Az árnyalat egy kis mintadarabon frissnek hatott, de a festék nagy felületen harsányabbá tette a többi színt. A legkisebb foltok is sokkal hangsúlyosabbnak tűntek.

Joe szerint ugyanakkor nem érdemes kifestetni az előtt, hogy tisztázódna a helyzet. Alina szíve kihagyott egy dobbanást.
– Milyen helyzet? – kérdezett vissza.
– Hát, hogy… hol telepszünk le, meg…
Várta, hogy Joe folytassa, de aztán megértette, hogy a mondat véget ért. Aligha maradnak itt örök életükre, mondta ki végül Joe nagy nehezen.
– Hát, örök életünkre nyilván nem. De egyelőre igen.
– Nem lehetne mégis megnézni?
– Mit akarsz megnézni?
– Hogy esetleg találnánk-e… – felelte Joe. – Valami lehetőséget odahaza.
Back home.
Odahaza. Milyen könnyű ezt a szót csak így futólag kimondani, home, milyen lágy, természetes és meleg hangzókból áll, mintha ez a szó a világ összes nyelvén ugyanígy búgna. Joe-ra meredt, aztán nyelt egyet és elfordította a tekintetét.

– Ne már – kérlelte Joe, és megfogta Alina csuklóját, de ő visszahúzta.

Joe újra próbálkozott: Come on, Alina. Amikor Joe kiejtette a nevét, a második szótagra esett a hangsúly, és az első magánhangzó szinte hangtalanná vált: Lína. Amikor megismerkedtek, tetszett neki, olyasvalaki akart lenni, akinek a nevéből egy másik, nemzetközi változatra is szükség van.

– Találnánk? – ismételte meg. – Tényleg azt mondtad: találnánk?
– Tudod, hogy értettem.
– Nem tudom – felelte.
Joe este kérés nélkül tisztába tette Samuelt, megetette kásával és ráadta a pizsamát, de egy szót sem szólt.

Alina szoptatás után némán feküdt az ágyon, háttal Joe-nak, és nem tudta volna megmondani, vajon Joe tudja-e, hogy éppen sír.

– Azt hitted, örök életünkben Finnországban fogunk élni? – tette fel a kérdést Joe lassan és halkan az ölében nyitva fekvő könyvnek.

Alina sokáig törte a fejét, hogy válasz gyanánt mi lenne az a megfelelő kérdés, amely ugyanennyire magától értetődő, ugyanakkor semleges, ám csak azt érezte, a belsejében hogyan csapkodnak a hullámok. Egy idő után hallotta, hogy Joe ásít egyet, leteszi a szemüvegét az éjjeliszekrényre, és lekattintja az olvasólámpát.
– Joe, mikor akartad elmondani?
– Elmondani?
Alina nem felelt.
– Azt hittem, lehet róla beszélgetni – magyarázkodott Joe. – Vagy túl sokat kérek? A hangja rekedtnek tűnt. Nem jól használod a hangodat, gondolta Alina.

Volt Alinának egy beszédterapeuta barátja, aki mindig megjegyzéseket tett az emberek sipítozására és rossz tartására, így ő is kezdett önkéntelenül felfigyelni az ilyesmire.

– Elvégre beszéltünk már a különböző lehetőségekről – folytatta Joe.

Komolyan kellett volna venni? – lepődött meg Alina. Az igaz, hogy a kis szállodai szobában, a Piccadilly Circus közelében, még mielőtt bármi valóra vált volna, eljátszottak a gondolattal, hogy mely országokba költöznének. Akkor Lengyelország és Ghána is felkerült a listára.

– Ez most azzal függ össze, hogy nem kaptad meg azt az állást? – kérdezte Alina. – Mintha azt mondtad volna, nem is akarod.

Joe nyomban ingerültebb lett, ezt Alina a gyomrában érezte, és azt kívánta, bárcsak jobban megválogatta volna a szavait.
– No, mi a baj? – kérlelte Joe-t, és megérintette az arcát.
Joe a mennyezetre meredt, mintha nem is érezné Alina érintését.
– Mintha mindenütt láthatatlan falakba ütköznék.
– Ezt most szociális vagy szakmai értelemben mondod? – kérdezte Alina.
– Mindkettőben.
Joe úgy vélte, hogy a finnek nem szívesen engednek be idegeneket a saját köreikbe. Finnországban senki nem hívja meg az embert egy kávéra, sem magához vendégségbe. Úgy tűnt neki, a finneknek a szakmai és a magánéletben egyaránt megvannak a kész sémái, amelyekbe kívülálló nem juthat be. Főleg hogy esténként nem lehet elmenni itthonról, tette hozzá.

Főleg hogy esténként nem lehet elmenni itthonról. Én ugyan nem tartóztatlak itthon, gondolta Alina. Szólhattál volna előre, hogy nem akarsz gyereket.

Joe nem akart újabb gyereket. Alina viszont hármat is szeretett volna. Néhányszor megpróbáltak beszélgetni a dologról, de ilyenkor rendre feszültté vált a hangulat, és Alina úgy érezte, mintha olyasmit kérne Joe-tól, amit ő nem tud megadni.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Joe. – Mondj már valamit.

Az apjára gondolt, aki a nyugdíj- és banki ügyekben szinte hetente a segítségére szorul. Nem tudja használni a bankautomatát, pedig Alina már vagy tízszer elment vele a bank előterébe, hogy a kezét fogva megtanítsa. Ezt Amerikából hogyan tehetné meg? Mi lenne, ha valami történne az apjával, ha megbetegedne, segítségre lenne szüksége a bevásárláshoz, vagy a gyógyszer-tájékoztató elolvasásához? Alina anyjának halála óta apja szórakozottá és fásulttá vált. Alina még mindig hihetetlennek találta, hogy egy világéletében tetterős és egészségtől sugárzó asszony hogyan halhatott meg mindössze néhány hónappal a rák megállapítása után.

Jussi Valtonen

– Mindig is így gondoltad? – kérdezte Alina. – Szólhattál volna.
– Nem akartam, hogy aggódj – felelte Joe.
Joe megsimogatta Alina kezét, és halk, nyugodt hangon beszélt hozzá. Ha találnának valamit, magyarázta Joe, akkor mindketten nyugodtan meghányhatnák-vethetnék és elgondolkodhatnának rajta, milyen lenne egy ideig Amerikában élni. Mi lenne, ha Joe esetleg óvatosan nyitva tartaná a szemét arra az esetre, ha valami megfelelő alkalom kínálkozna?
– De csak ha neked is megfelel – tette hozzá Joe.
Alina az apjára gondolt, arra, hogy ki töltené vele a karácsonyt, és úgy érezte, elszorul a torka. Elfordult és nyelt egyet; nem akarta kimutatni könnyeit Joe-nak, azt azonban nem tudta biztosan, miért.

– Az „egy ideig” azt jelenti, hogy rövid ideig, vagy azt, hogy olyan rövid ideig, amely lassanként jó hosszúra nyúlik? – vette végül rá magát, hogy megkérdezze.

– Nem lehet mindig mindent kiszámítani – válaszolta Joe, és Alina ettől a választól nyafka kisgyereknek érezte magát.

Fordította: Patat Bence

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek
Cser Kiadó, Budapest, 2017