Peter Unwin: Nagyhatalmi játszmák, 1956 (részlet)

November 2–3.:
komisszárok cselszövése

November 2-án éjjel négy férfi állt az Adriai-tengeren fekvő Brioni szigetének mólóján. Ocsmány egy éjszaka volt: „Kint koromsötét volt, az ember az orráig sem látott, szélvihar dühöngött és a Brioni-öböl keskeny vízcsíkja ugyanannyira háborgott, mint odakünn a nyílt tenger”. A várakozó férfiak vacogtak, míg egyszer csak egy kis motoros hajó bukkant ki a sötétből. Fedélzetéről két férfi lépett ki a partra. A tengeribetegség miatt alig volt bennük már élet; jóval később Nyikita Hruscsov úgy emlékezett vissza, hogy útitársa, Georgij Malenkov „hullasápadt volt”.

Nyomasztó út állt mögöttük. Szófiából érkeztek egy apró kis repülőgépen Tito elvtárssal konzultálni. „Az időjárás ennél rosszabb már nem is lehetett volna. Éjszaka, heves viharban kellett átrepülnünk a hegyek fölött … Ilyen időjárási körülmények között még soha nem ültem repülőgépen. … A vihar alatt elvesztettük kapcsolatunkat a bennünket kísérő felderítő géppel.” Amikor végül a gép az Adria partján fekvő Pulában földet ért, kiderült, hogy a repülőtér nem egyéb, mint „a háború alatt sebtében épített primitív leszállópályák egyike … Amikor földet értünk, megkérdeztük, hogy megérkezett-e a másik gép is. A jugoszlávok közölték, hogy semmit sem tudnak róla. Komolyan aggódtunk a gép személyzetének sorsa iránt”. A Kreml két ura igen szerencsésnek mondhatta magát, hogy túlélte ezt a kalandot.

A repülőtérről ahhoz a motoroshoz vitték őket, melynek fedélzetén átkelnek majd Brioni szigetére. „Épp hogy leszálltunk a géppel egy elképzelhetetlenül kemény repülés után, most pedig egy kis motorossal vágtunk neki a kiszámíthatatlan tengernek. A hajóban Malenkov lefeküdt és behunyta a szemét. Aggódni kezdtem, hogy vajon milyen állapotban lesz majd, mire kikötünk, de nem volt más választásunk. Ahogy az orosz közmondás tartja: nem üldögélhettünk a parton, a jó időre várva.” Hruscsov és Malenkov nagy árat fizetett azért, hogy súlyt fektetett a jugoszlávokkal való konzultációra.

Vendéglátójuk semmit sem tett azért, hogy megkönnyítse a dolgukat. Ha lett is volna bármilyen javaslat arra nézve, hogy a jugoszláv vezetők térjenek vissza Belgrádba és ott fogadják a vendégeket, ezt elvetették. Hadd jöjjenek csak ők az őszi viharban, végig, egészen Tito brioni pihenőlakáig. „Úgymond biztonsági megfontolásokból a biztonsági szolgálat és Tito testőrségének tagjai a vendégeket a szükségesnél hosszabb útvonalon, viharos tengeren, koromsötétben és erős szélben vitték át Pulából Brionira, így aztán Hruscsov és Malenkov az út végére igencsak beteg lett.” Az oroszok számára ez volt az igazi Canossa-járás.

Mindkét fél igyekezett jó képet vágni a dolgokhoz. „Tito szívélyesen fogadott bennünket. Átöleltük és megcsókoltuk egymást, noha nemrég még feszült volt közöttünk a helyzet, most pedig, ahogyan a helyzet alakult Magyarországon, még inkább feszültté vált.” Napokkal később a moszkvai jugoszláv nagykövet, Micsunovics úgy emlékezett vissza, hogy Brionin az oroszok „olyan rendkívül szívélyesen viselkedtek, mint korábban soha. Előre kifundált gesztus volt ez, mellyel az irányukba tanúsított viselkedésünket igyekeztek befolyásolni…” A nagykövet a csókokra is emlékezett: „…mintha még mindig itt érezném Malenkov kövér, kerek arcát, melybe, mint egy félig felfújt léggömbbe, belesüppedt az orrom, amikor egy hideg és váratlan öleléssel magához rántott.” Hruscsovnak és Malenkovnak égető szüksége volt a jugoszlávok jó szándékára, ezért is utaztak el Brionira.

Természetesen azért jöttek, hogy a magyar forradalomról tárgyaljanak. Egy egész éjszakába is beletelt, mire Moszkvában a kínaiakkal sikerült egyezségre jutniuk. Hruscsov ezután a szovjet–lengyel határra repült, hogy közölje a lengyelekkel, mit szándékozik tenni a Kreml Magyarországon. A lengyelek vitába szálltak ezzel, de volt annyi eszük, hogy tíz napon belül másodszor már ne kísértsék szerencséjüket. Hruscsov és Malenkov Bukarestbe repült tovább, ahol a románokat és a cseheket tájékoztatták, majd Szófiában a bolgárokkal tárgyaltak. Mindnyájan egyetértettek az oroszokkal.

Az viszont sokkal kétségesebb volt, hogy miként reagálnak majd a jugoszlávok. Hruscsov feljegyezte, hogy mennyire meglepte a határozott jugoszláv válasz: „Titótól még annál is hevesebb ellenkezésre számítottam, mint amilyennel akkor találkoztunk, amikor a lengyel elvtársakkal vitatkoztunk. … Közöltük Titóval, hogy miért is jöttünk és nekiszegeztük azt a döntésünket, hogy beküldjük csapatainkat Budapestre. Megkérdeztük, hogy mi az álláspontja. Tito azt mondta, teljesen igazunk van, és amilyen hamar csak lehet, be kell vetnünk a katonáinkat. Ahogy mondta, kötelességünk megsegíteni Magyarországot és leverni az ellenforradalmat.”

A Tito villájában egész éjszaka folytatódó tárgyalásoknak sokkal nagyobb tétjük volt annál, mint hogy a jugoszlávok megtapsolják-e a Magyarország elleni szovjet támadást. Az asztal körül ülő hat férfi – négy jugoszláv és két orosz – hat évet töltött már el a kommunizmus lényegét és Moszkva, valamint a szocialista országok közötti kapcsolatokat taglaló elkeseredett vitákkal. 1949-ben a Kreml árulónak bélyegezte Titót és kiközösítette a szovjet táborból. A kelet-európai országok éveken át fogcsikorgató ideológiai és gazdasági harcot vívtak Moszkva oldalán Jugoszlávia ellen. Szerte Kelet-Európában, Rajkhoz hasonló tisztességes kommunisták végezték az akasztófán a jugoszlávok javára végzett kémkedés vádjával. De Tito nem volt hajlandó behódolni és fokozatosan az el-nem-kötelezettek mozgalmának vezetőjévé tette meg önmagát – nemcsak Washingtontól járt külön úton, hanem régi, moszkvai partnereitől is.

Sztálin halála után az új szovjet vezetés hozzálátott a Belgrádhoz fűződő kapcsolatok újjáépítéséhez. Keserves folyamat volt ez számukra és zokon vették, hogy nekik kellett Tito elé járulniuk, miközben ő alig-alig tett egy-egy gesztust feléjük. A moszkvai nagyköveti posztját 1956 márciusában átvevő Micsunovics ellenséges világba csöppent. Mégis, olyan világ volt ez, amelyben – noha mindig karnyújtásnyi távolságból, de – őt is szocialistaként, már-már elvtársukként kezelték. Olyan nagykövetként, akit különleges kapcsolatok fűztek Hruscsovhoz és a többi szovjet vezetőhöz, még akkor is, ha ezek ezt a kapcsolatot az általa képviselt kormányzat és az ő személyes becsmérlésére használták. Ez a folyamat szeptemberben folytatódott, amikor Tito elfogadta a Krímben töltendő munka jellegű nyaralásra szóló meghívást. A Hruscsovval ott kialakult kapcsolata éppolyan volt, mint Micsunovicsé bármely moszkvai munkanapján: bensőséges, de ugyanakkor óvatoskodó, nyers tréfákkal megspékelten barátságos, de mindezek mögött állandó fenyegetés és ellenségesség lappangott.

Micsunovics így Hruscsovnál sokkal árnyaltabb beszámolót ad arról, mi is történt Brioni szigetén azon az 1956. november 2-ról 3-ra virradó éjszakán. A jó barátság őszintétlen felszíne alig-alig tudta leplezni a brutális realitásokat. „Hruscsov arról beszélt, hogyan haladnak a magyarországi események egy ellenforradalom irányába … Magyarországon kommunistákat gyilkolnak, mészárolnak le és akasztanak fel. … Hogy Nagy Imre mindennek csupán eszköze-e vagy már régóta az imperializmus ügynöke, e pillanatban még nem volt világos; ami fontosnak tetszett, az az volt, hogy az események ilyen irányba fejlődtek és a végeredmény a kapitalizmus visszaállítása lehet.” Hruscsov feltette a költői kérdést: „Mit tehetünk mindezek után? Ha hagyjuk, hogy a dolgok ebbe az irányba menjenek, a Nyugat azt mondja majd: bolondok vagy gyengék vagyunk, de ez tulajdonképp ugyanaz. Ezt sem kommunistaként, sem internacionalistaként, sem pedig mint a szovjet állam, nem engedhetjük meg. Máskülönben a kapitalisták ott állnának a Szovjetunió határainál.”

A jugoszlávok elfogadták ezt az érvelést. Egyértelmű volt számukra, hogy a szovjet vezetők már meghozták a döntést; ráadásul ők is tartottak attól, hogy Magyarországról tovább terjedhet a demokrácia mételye, esetleg attól is féltek, hogy Budapesten az események kicsúsznak az ellenőrzés alól. Ugyanakkor azt is jól tudták, hogy a Lengyelországon, majd Magyarországon végigsöprő vihart ugyanazok a sztálinizmussal szembeni ellenérzések korbácsolták fel, amelyek miatt 1949-ben az ő esetükben is szakításra került sor Moszkvával. Úgy látták: Hruscsov februári titkos beszéde jobb idők eljövetelét jelezte. Ugyanerre utalt az is, hogy a Kreml megkísérelte megjavítani kapcsolatait a mozgalom régi páriáival, a jugoszlávokkal. És, ami azt illeti, ezt jelezte az október 30-i szovjet nyilatkozat is, amely szabadságot és egyenlőséget ígért a szocialista tábor országainak. Most viszont, két nappal később, Hruscsov miszlikekre szaggatta ezt a nyilatkozatot és háborúra készült Magyarország ellen.

Micsunovics feljegyezte, hogy volt valami szégyenlősség a tanácskozás titkossága körül. Hruscsov és Malenkov egyedül ült az asztal túloldalán, még a belgrádi szovjet nagykövet sem volt ott, hogy támogassa őket. Titó kíséretében is csupán Micsunovics és két magas rangú politikus, Rankovics és Kardelj foglalt helyet. „Senki más nem volt ott a teremben – se jegyzőkönyvvezető, se tolmács, se pedig technikus … Az asztalon sem volt semmi, egyetlen papírlap sem. Senki nem készített feljegyzéseket; ha valamelyikünk időnként firkantott is [valamit] egy-egy papírfecnire … amint a megbeszélésnek vége volt, ezeket a papírdarabokat összetépték és bedobták egy hamutartóba … Az egész igen fura volt … Gyakorlatilag háború zajlik … Ezt a háborút a szocializmus első és legnagyobb állama vívja egy baráti szocialista ország népe, a szocialista tábor egyik tagja ellen.”

Tárgyaltak arról is, hogy Nagy Imre eltávolítása után kinek a kezébe adják a hatalmat az oroszok Magyarországon. Hruscsov Münnichet támogatta, a jugoszlávok viszont Kádárt – és valóban: Kádár és Münnich volt később az a két magyar vezető, aki november 7-én páncélozott katonai járművel tért vissza Budapestre, miután a szovjet tankok megtisztították számukra az utat. Kérdéses volt még, hogy mi legyen Nagy Imrével. Az oroszok feltették a kérdést, vajon tud-e ebben Tito segíteni nekik. A jelek szerint abban állapodtak végül meg, hogy Jugoszlávia menedéket ajánl Nagynak és csoportjának a jugoszláv nagykövetségen. Ott el lehet szigetelni őket az utcákon folyó harcoktól és az azokat követő politikai fejleményektől; onnan talán ki lehet majd hozni őket, hogy támogassák a szovjetek szája íze szerint létrejövő kormányzatot. Hruscsov és Malenkov november 3-án hajnalban végül elégedetten utazott el, készen álltak arra, hogy elrendeljék az általános szovjet támadást Nagy Imre Magyarországa ellen.

Az ottmaradt jugoszlávok Moszkvához fűződő megváltozott kapcsolataikat latolgatták. Első rátekintésre ők kerültek ki győztesen ebből a különös találkozásból. Hruscsov és Malenkov Canossát járni érkezett és a jugoszlávokat elvtársként, barátként kezelte. Beismerték azt is, milyen nagy szükségük van a jugoszlávok segítségére. Az optimisták akár úgy is vélhették, hogy a jugoszlávok visszakerültek a Kreml kegyeibe. A realisták viszont – a pesszimistákról már nem is beszélve – aggódhattak, hogy mibe is hagyta magát Tito belekeverni. A magyarok ellen készülődő támadás felkavarja majd a világ közvéleményét, és a vádlottak padján Moszkva mellett ott lesz majd az egész szocialista tábor. Azzal, hogy beleegyeztek Nagy Imre befogadásába, a jugoszlávok mindebben közvetlen szerepet vállaltak. Értékeli-e majd a világ, hogy megoltalmazták őt ellenségeitől? Esetleg; de vajon meddig fogják az oroszok eltűrni, hogy a jugoszlávok rejtegetik azokat a férfiakat, akiket ők megdönteni készülnek? És mi lesz majd a jugoszlávok jó hírnevével, ha egyszer kiszolgáltatják védenceiket? Minden Nagy Imrén múlott, azon, hogy ha majd egyszer már ott lesz a nagykövetségen, hajlandó lesz-e visszakozni, és elfogadni valamiféle jelképes szerepet az új magyar rendszerben? Röviden összefoglalva: Tito Nagy Imre kezébe tette le politikájának megítélését és jó hírét egyaránt.

Fordította: Vértessy Péter

Peter Unwin: Nagyhatalmi játszmák, 1956
– A magyar forradalom a világpolitika erőterében
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016