Jessica Knoll: Szerencse lánya (részlet)

Posted on 2016. október 7. péntek Szerző:

0


knoll_szerencs-lanya-bor240|| 1. fejezet ||

Megvizsgáltam a kezemben tartott kést.
– Ez a Shun. Érzi, milyen könnyű a Wüsthofhoz képest?
Ujjamat a penge tövének boszorkányos sarkához nyomtam, próbálgattam az élét. Az elvileg nedvességnek ellenálló nyél hamar nyirkossá vált a markomban.

– Szerintem ez a formai megoldás jobban illik az ön testalkatához. – Fölnéztem a kereskedősegédre, amint bevetette azt a szót, amit az emberek mindig használni szoktak olyan alacsony lányok jellemzésére, akik alig várják, hogy valaki végre „soványnak” merje titulálni őket. – Az ön törékeny alkatához.

Mosolygott, mintha ezt hízelgőnek kellene találnom. Karcsú, elegáns, kecses – íme, egy bók, ami elméletileg akár le is fegyverezhet.

Újabb kéz jelent meg a képben, bőre több árnyalattal világosabb, mint az enyém, és a nyél felé nyúlt.
– Megfoghatom?
Erre a férfira is fölnéztem: a vőlegényemre. Ez a szó nem nyugtalanított annyira, mint a nyomában következő. A férj. Az utóbbi szorosabbra húzza a derékfűzőt, belső szerveket nyomorgat össze, vészjelzés pattogó ütemével hajt páni félelmet a torkomba. Dönthetek úgy, hogy nem hagyom. Nesztelenül a hasába csúsztatom az edzett nikkelből és rozsdamentes acélból készült pengét (a Shunt, mivel arra jutottam, hogy az jobban tetszik). Az eladó valószínűleg egyetlen méltóságteljes „ah!” kiadására szorítkozott volna. A háta mögött álló anya, a nyűgös kisbabát cipelő látszott sikítozós fajtának. Lesírt róla, hogy az unatkozók és cirkuszolók ama veszedelmes kombinációja, aki majd könnyekben úszva, élvezettel számol be a támadásról a később a helyszínre sereglő sajtótudósítóknak. Gyorsan visszaadtam a kést, nehogy megfeszüljek, nehogy előrelendüljek, nehogy örökké teljes riadó­készültségben várakozó szervezetem minden egyes izma mintegy robot­kormány­zásnak engedelmeskedve húzódjon össze.

– Lelkes vagyok – mondta Luke, ahogy a Williams-Sonomából az Ötvenkilencedik utcára léptünk, és nyomunkban az áruházi klímaberendezés jéghideg lehelete tódult ki. – Te nem?

– A vörösboros pohár nagyon tetszik. – Összekulcsoltam vele a kezemet, hogy kimutassam, mennyire komolyan beszélek. A „készletek” gondolatát nem bírtam elviselni. Tudtam, hogy végül elkerülhetetlenül hat zsemletányérunk, négy salátás tányérunk meg nyolc lapostányérunk marad, és sosem lesz érkezésem, hogy pótdarabokkal egészítsem ki a kis porceláncsaládokat. Ott durcáskodnak majd a konyhaasztalon, Luke folyton ajánlkozik, hogy elteszi őket, én meg ráreccsenek, hogy „még ne!”, mígnem egy szép napon váratlan, hóbortos ihletem támad, a négyes-ötössel fölmetrózom a Williams-Sonomához, ott aztán beviharzom, mint valami harcias Martha Stewart, és megtudom, hogy időközben kivonták a forgalomból a Louvre-mintás szervizt, amelyre oly sok esztendővel azelőtt a választásunk esett. – Pizzát ennék.

Luke nevetve megszorította a derekamat.
– Hová fér beléd?
Megdermedt a kezem a markában.
– Gondolom, a sok edzés az oka. Éhen halok.

Hazudtam. Még mindig háborgott a gyomrom az ebéd re elfogyasztott vaskos melegszendvicstől, amit úgy megtömtek sózott marhahússal, sajttal, savanyú káposztával, ahogy az esküvői meghívós borítékot szokás mindenféle vicikvacakkal.
– Mehetünk a Patsy’sbe?
Próbáltam úgy fölvetni, mintha abban a pillanatban jut na eszembe az ötlet, holott valójában már egy ideje arról fantáziáltam, hogy kiemelek egy cikket a Patsy’s tésztakorongjából, az olvadt sajt szálakat húz, de nem szakad el, kénytelen vagyok az ujjaimmal elcsippenteni, és ráadásként még egy pötty mozzarellát kapok, ami a szomszédos pizzaszeletről csusszan le. Ez a kéjes álom végtelenített üzemmódban ismétlődött múlt csütörtök óta, amikor úgy döntöttünk, vasárnap lesz a napja, hogy végre elintézzük az anyakönyvi hivatali bejelentkezést. („Az emberek érdeklődnek, Tif.” „Tudom, anyu, majd sort kerítünk rá.” „Már csak öt hónap az esküvőig!”)

– Én nem vagyok éhes – von vállat Luke –, de ha tényleg akarod…
Igazán rendes tőle.
Kézen fogva haladtunk tovább, átmentünk a Lexington Avenue túloldalára, kerülgettük az erős lábú nők csapatait, akik fehér bermudában és masszív gyaloglócipőben cipelték mindazokat a Victoria’s Secret Ötödik sugárúti fehérnemű-szaküzletében föllelt kincseket, amelyek a lánc minnesotai egységében nem kaphatók; meg egy Long Island-i lány különítményt – gladiátorszandáljuk szíja úgy tekeredett barnára sült vádlijukra, mint bőrindák a fatörzsre. Luke-ra néztek. Majd rám. Nem vonták kétségbe a dolgot. Valóban fáradhatatlanul dolgoztam azért, hogy méltó vetélytársnőjükké, afféle ifj. John F. Kennedyhez illő Carolynná váljak a vőlegényem mellett. Balra fordultunk, fölballagtunk a Hatvanadik utcáig, ott megint jobbra vettük az irányt. Még csak délután ötöt mutatott az óra, amikor átkeltünk a Harmadik sugárúton, és a vendéglő terített asztalait gazdátlanul találtuk. A víg New York-iak ilyenkor még villásreggelizni szoktak. Anno én is közéjük tartoztam.

– Kint? – kérdezte a hosztesz. Bólintottunk, mire egy üres asztalról fölkapott két étlapot, és intett, hogy kövessük.
– Kaphatok egy pohár montepulcianót?
A lány méltatlankodva vonta föl a szemöldökét, és el tudtam képzelni, mire gondolhat – az a pincér dolga –, én azonban bűbájosan mosolyogtam rá: Látja, milyen kedves vagyok? Micsoda oktalan viselkedés ez? Szégyellhetné magát! Luke-hoz fordult.
– És önnek?
– Csak vizet kérek. – A nő távozása után: – Nem is értem, hogy tudsz vöröset inni, amikor odakint ekkora a hőség.
Vállat vontam.
– A fehér egyszerűen nem megy a pizzához.
A fehérbort azokra az estékre tartottam fenn, amikor felszabadultnak és csinosnak éreztem magam. Amikor futotta az erőmből, hogy fgyelmen kívül hagyjam az étlap tésztarovatát. Egyszer megírtam egy tippet a Women’s Magazineben: „Egy felmérés kimutatta, hogy amint eldöntöttük, mit rendeljünk, az étlap becsukásának fzikai művelete elégedettebbé tehet bennünket választásunkkal. Határozzunk tehát a hirtelensült nyelvhal mellett, és csapjuk össze azt az étlapot, mielőtt fölajzott szemezésbe kezdenénk a vodkás tollhegytésztával!” LoLo, a főnököm aláhúzta a „fölajzott szemezésbe” kifejezést, és azt írta alá: „falrengető”. Jesszusom, de utálom a hirtelensült nyelvhalat.

– Szóval, mi tennivalónk maradt még?

Luke hátradőlt a székén, tarkójára tette a kezét, mint aki felülésekbe kíván kezdeni, a legteljesebb ártatlansággal ejtette ki ezeket a veszekedésgerjesztő szavakat. Méreg gyűlt barna szemembe, és siettem kipislogni.

– Rengeteg. – Az ujjaimon számláltam. – Az összes papír, vagyis a meghívók, a menükártyák, a programfüzetek, az ültetőkártyák, minden ilyesmi. Még fodrászt meg sminkest kell keresnem, aztán koszorúslányruhát kiokoskodnom Nellnek és a csajoknak. Még az utazásszervezőre is vissza kell térnünk… dubaji nászutat tényleg nem szeretnénk. Jó, tudom – emeltem föl a kezemet, mielőtt Luke megszólalhatott volna –, nem tölthetjük a mézesheteket végig a Maldív-szigeteken. Nem sokáig bírod idegekkel a strandon heverészést. De utána esetleg beiktathatnánk néhány napot Londonban vagy Párizsban?

Luke elszánt arccal bólintott. Orrán egész évben szeplők virítanak, május közepére azonban szétterjednek a halántékáig, és november végéig meg is maradnak. Ez volt a negyedik közös nyarunk, és minden évben fgyeltem, ahogy a sok jóféle, egészséges szabadtéri tevékenység – futás, hullámlovaglás, golfozás, sárkányeregetés – hatására megsokasodnak Luke orrán a barna foltocskák, mint megannyi ráksejt. Egy időre még bennem is visszataszító lelkesedést gerjesztett a mozgás, endorfntermelés, tartalmas időkihasználás iránt. Még a másnaposság sem csappanthatta meg ezt a jótékony buzgalmat. Akkoriban szombat délutánonként egyre állítottam be a vekkert, és Luke imádnivalónak találta ezt.

– Pöttöm létedre milyen nagy az alvásigényed – mondogatta, miközben délután az orrával bökdösött föl.

„Pöttöm” – újabb megjelölés a testemre, arra a testre, amit gyűlölök. Mivel érhetném már el, hogy valaki „girhesnek” nevezzen?

Végül töredelmesen bevallottam: nem arról van szó, hogy rendkívüli alvás­mennyi­séget igényelek, csak amikor azt hiszik, hogy alszom, valójában nem is. El sem bírom képzelni, hogy ugyanakkor adjam át magam az öntudatlan állapotnak, amikor mindenki más is álomba merül. Csak akkor tudok aludni – tényleg aludni, nem pedig összeszorított ajakkal pihenni, amin megtanultam hét közben élni –, ha napfényben tündököl a Szabadság-torony, és átkényszerít az ágy másik oldalára, ha hallom Luke pepecselését a konyhából, ahogy tojásfehérjéből süt omlettet, s a szomszéd lakásban civakodnak, hogy ki vitte ki utoljára a szemetet. Csupa banális, hétköznapi emlékeztető, hogy az élet olyan unalmas, ami igazán senkit sem rémíthet meg. Ez a tompa zaj a fülemben, na, ez kell ahhoz, hogy elaludjak.

– Arra kellene törekednünk, hogy mindennap beütemezzünk egyvalamilyen tevékenységet – vonta le a következtetést Luke.
– Luke, én naponta háromfélét ütemezek be.
Hangomban bántó élesség rezgett, amit ki akartam küszöbölni. Ráadásul jogom sem volt hozzá. Naponta valóban háromfélével kellene foglalkoznom, ehelyett bénultan ülök a számítógépem előtt, és marcangolom magamat, mert nem csinálok mindennap háromfélét, pedig megfogadtam. Megállapítottam, hogy ez több időt emészt föl, és lelkileg is megterhelőbb, mint ha ténylegesen elvégezném naponta azt a három istenverte dolgot, és ennélfogva indokoltan dühöngök. Eszembe jutott az az egyetlen dolog, amit tulajdonképpen kézben tartok.

– Tudod, mennyit huzakodom a meghívóssal?

Számtalan kérdéssel nyaggattam az esküvői papírneműről gondoskodó nádszál­vékony ázsiai nőt, aki idegeskedésével felbőszített: nem fog-e garasoskodásnak tűnni, ha a meghívó magasnyomással készül, de a visszajelző kártya nem; észreveszi-e bárki is, ha a borítékok címzéséhez kalligráfust szerződtetünk, de a meghívó szövegéhez nem?

Megrémültem, hogy olyan döntést kell hoznom, ami leleplezhet. Hat esztendeje élek New Yorkban, és ez olyan, mint valami prolongált mesterdiplomás kurzus arról, miként keltsünk gondtalanul vastag bukszájú benyomást – csak most már tőzsdefertályi árnyalattal. Az első szemeszterben megtanultam, hogy a suliban még áhítattal övezett Jack Rogers saruról üvölt, hogy „Nekem az én huszadrangú főiskolám körül forog a világ!” Új tengelyt találtam az univerzumnak, így hát az arany, ezüst és fehér lábbelim egyenesen ment a kukába. Akárcsak a hurka formájú mini Coach táskám. (De durva!) Azután következett a felismerés, hogy a Kleinfeld, ami addig szerfölött elegántosnak, ízig-vérig New York-i intézménynek tetszett, voltaképpen snassz menyasszonyiruha-varroda, amit csakis Manhattanen kívüliek látogatnak (emkások – ennek a jelentését is megtanultam). A szupertrendivé előlépett egykori húsos negyedben szemeltem ki helyette egy kis butikot, ahol a ruhaállványokon gondosan összeválogatott Marchesa-, Reem Acra- és Carolina Herrera-kreációk sorakoznak. Na és a félhomályos, zsúfolt lokálok a tagbaszakadt kidobókkal és piros kötélkordonnal, az odabent féktelenül lüktető Tiëstóval és hiphoppal? Magukra adó városlakók nem így töltik a péntek estéiket. Nem, ők inkább tizenhat dollárt szurkolnak le egy porció fodros endíviáért, vodka-szódával öblítik le egy East Village-i lebujban, miközben filléresnek kinéző, ámde 495 dolláros Rag & Bone bokacsizmiben feszítenek.

Hat ráérős esztendő állt rendelkezésemre, hogy eljuthassak oda, ahol most tartok: bankszférabeli vőlegény, pertu a csúcskategóriás Locanda Verde bisztró hoszteszével, csuklómon a Chloé legújabb modellje himbálózik (nem egy Céline, de legalább nem valami monstruózus Louis Vuittonnal parádézom, mintha az lenne a világ nyolcadik csodája). Ez bőségesen elegendő idő szakértelmem csiszolgatására. No de az esküvőszervezés, az már sokkal meredekebb beletanulási görbét követel. Az ember novemberben eljegyzi magát, azután egy hónapja van, hogy tanulmányozza a témát, fölfedezze, hogy a Blue Hill-i pajtát – ahová a házasságkötését elképzelte – már lestoppolták, és most már a patinás bankpaloták a nyerők, ahol húszezer dolláros helyiségbérleti díjat számítanak föl. Két hónapig tűnődhetesküvői magazinok és blogok fölött, tanácskozhat meleg kollégáival a Women’s Magazine-nél, ráeszmélhet, hogy a vállpánt nélküli menyasszonyi ruha szembántóan elcsépelt.

Jessica Knoll

Jessica Knoll

Na most akkor három hónapja marad az egész hóbelevancra, és még kerítenie kell fotóst, akinek a portfóliójában véletlenül sem akad csücsörítő ara (ez nehezebb, mint első hallásra hinnénk), koszorúslányoknak való ruhát, ami a legkevésbé sem úgy fest, mint valami koszorúslányoknak való ruha, plusz virágost, aki képes idényen kívül szellőrózsát beszerezni, mert hát mi mást, bazsarózsát? Ne amatőr­ködjünk már! Egyetlen rossz húzás, és máris mindenki átlát az ízlésesen barnítóspray-s barnaságon, meglátja alatta a csóringer digó spinét, akinek halvány segédfogalma sincs, mi fán terem az asztali etikett. Azt hittem, huszonnyolc évesen befejezhetem már a bizonygatást, és végre lazíthatok. De nem, ez a küzdelem az életkor előrehaladtával csak egyre véresebbé válik.

Fordította: Komáromy Rudolf

Jessica Knoll: Szerencse lánya
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016