Mihail Kamjanyicin: Darabont – Hírszerző voltam Budapesten (részlet)

Posted on 2016. október 5. szerda Szerző:

0


kamjanyicin_darabont-bor240A Nyugati pályaudvarról kilépve vaktában indultam el szállodát keresni. A közeli Szobi utcában találtam egy kedvemre való csöndes panziót, ahol ellakhatok addig, amig kiveszek egy lakást. Mindenekelőtt azonban legalább nagyjából meg kellett ismerkednem a várossal. Már moszkvai kiképzésem alatt tanulmányoztam Budapest térképét, tudtam, hogy a Duna jobb partján terül el Buda és a bal parton Pest, hogy van egy Nagy- meg egy Kiskörút, fényképről ismertem a főváros nevezetességeit. De egészen más volt személyesen bejárni a Királyi Várat, végigsétálni a pesti Korzón, szemügyre venni a Hősök terét, a Városligetet és a Nemzeti Színházat, majd beülni egy kávéra az Emkébe, ahol – akárcsak a divatos slágerben – cigányok zenéltek. Budapest sokszorosan felülmúlta Lipcsét, ahol korábban már jártam, minden káprázatos volt. De hát engem nem azért küldtek ide, hogy a magyar főváros építészetében gyönyörködjek. Bár útnak indítóim megmondták, hogy ne kapkodjak (az orosz közmondás azt tartja: aki elsieti a dolgokat, azt kinevetik az emberek), én azért mielőbb szerettem volna hozzálátni a feladatom teljesítéséhez.

Ehhez normális, mondhatnám, úri külsőt kellett öltenem. Egy Teréz körúti boltban a lehasznált helyett vettem magamnak egy pár cipőt, egy másikban pedig egy sportos öltönyt, hogy addig is legyen mit hordanom, amíg egy szabónál csináltatok magamnak egy-két elegáns darabot. Azután sürgősen lakást kellett találnom.

Egy körúti pavilonban találomra vettem egy újságot, és végigböngésztem az apróhirdetéseket. Először a Kis Stáció utcában véltem megtalálni azt, amire szükségem van (bútorozott, két szobás), de már a taxisofőr célzott rá, hogy az nem az a környék, ahol egy magamfajta úriember lakást vesz ki. Igaza volt. A következő apróhirdetés a Phönix utcákhoz kalauzolt. Igaz, hogy a lakbér a Kis Stáció utcainak több, mint a kétszerese volt, de a helyszínre érve mindjárt láttam, hogy pontosan ez az, amire nekem szükségem van. Szolid polgári környék, a mellékutcákat gázlámpák világítják meg, amelyeket minden este egy lámpagyújtogató kapcsol be kampós botjával, hogy azután reggel ugyanő oltsa ki a fényeket.

Ezúttal egy V. kerületi jókora háztömb előtt állt meg velem a taxi. Ez volt az úgynevezett Phönix-ház (valójában egy egész háztömb), a homlokzatán egy kiterjesztett szárnyú madárral (értelemszerűen az egyiptomi mitológia tűzmadarával), és ami számomra különösen vonzónak tűnt: négy utcára nyíló hat kapuval. Mintha csak a magamfajta konspirátoroknak találták volna ki. Jól szituált, jómódú, ugyanakkor nem hivalkodóan gazdag emberek lakhelye. Az első emeleti lakás közepes elegenciával, kényelmesen volt bebútorozva és minden szükségessel ellátva. Ezek után már csak ágyneműt, törülközőket, piperecikkeket kellett bevásárolnom.

A házunk közvetlen közelében megtalálhattam mindazt, amire csak egy legényembernek szüksége lehetett. A sarkon, az árkádok alatt patika működött. Ferdén szemben, a Pannónia utca túlsó oldalán, a 19-ben volt egy kocsma (nem annyira nagyivók tanyája, mint inkább kisvendéglő, ahova később nem egyszer tértem be egy zónapörköltre) és egy pék (mindig frissen sült, még meleg kenyérrel, zsömlével, kiflivel, mákoskaláccsal), a következő házban, a 21. számúban pedig trafik. Én ugyan sohasem dohányoztam, de ott írószert, levélpapírt, levélbélyeget is lehetett vásárolni. Ha édességre vágytam, a Pannónia utca innenső oldalán volt egy Stühmer-lerakat, a következő házban pedig Princz Márkusz illatszertára működött.

A pesti szokásnak engedve hamarosan nagy feketekávé-rajongó lettem. Amikor odaköltöztem, rövid ideig még legálisan is, vagyis nem csak a pult alól lehetett babkávét kapni Magyarországon. A Phönix-ház Tátra utcai oldalán lévő szaküzletben hatalmas sárgaréz tartályokban kiló-, ha ugyan nem mázsaszámra álltak a legfinomabb brazíliai meg különféle gyarmati országokból származó frissen pörkölt kávék, amelyeket a vevő kívánságára meg is őröltek. (Nem sokkal később az úgynevezett gyarmatáruk teljesen eltűntek Magyarországról; a tea helyett rettenetes magyar plantateát ittunk valamiféle vegyi úton előállított citrompótlóval.) És még egy számomra fontos intézmény volt alig egy saroknyira: a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank fiókja a Pannónia és a Sziget utca sarkán, ahol 1000 pengő befizetésével sürgősen számlát nyitottam, miután tisztáztam, hogy egy bizonyos jelszóval erre a számlámra hívhatok le pénzt egy a svájci Credit Suisse bankban vezetett kontóról.

A lakásom elhelyezkedésének csupán egyetlen hátrányos oldala volt, de erre csak néhány nappal a beköltözésem után jöttem rá. Pontosan az ablakom alatt működött egy kutyakozmetikai szalon, amelyben gyakran éjszakára is ott maradtak a fürdetésre, trimmelésre behozott ebek. És ahányszor egy gazdi a saját kedvencével elsétált előtte, kutyája, megérezve az odabent tartózkodó fajtársai szagát, élénk csaholásba kezdett, amire a megfodrászolt ebek ugyanezzel válaszoltak. Nem egyszer, néha éjszaka is, hosszú percekig harsány, sőt dühös ugatás verte fel a Phönix utcák csendjét.

NEM Kamjanyicin! (De legalább szovjet hírszerző)

NEM Kamjanyicin! (De legalább szovjet hírszerző)

Az ebek okozta zaj persze akkor sem vette volna el a kedvemet az itt lakástól, ha mindjárt tudomást szereztem volna róla. Sietve aláírtam a lakásszerződést, amihez kauciót, vagyis letétet kellett adnom. A házfelügyelő aláírta a bejelentőlapomat (ahhoz is lehetett a Pannónia utcai trafikban űrlapot kapni), amivel elballagtam a közeli Kresz Géza utcába, a rendőrőrsre, ahol – miután előadtam, hogy egy évi németországi tartózkodás után tértem most haza – minden további nélkül lepecsételték. Elintéztem még az élelmiszerjegyeket is, mert akkoriban a háborús nehézségekre való tekintettel húst, lisztet, kenyeret csak azokra adtak az üzletekben, sőt még a vendéglőben is lenyisszantott a pincér a húsjegyből, ha mondjuk, bécsi szeletet vagy pörköltet rendelt az ember. (Más kérdés, hogy „jobb helyeken”, meg jó pénzért, a feketepiacon jegy nélkül is hozzá lehetett jutni bármihez.) A kerületi hadkiegészítő paracsnokságon még orvosi papírt sem kértek tőlem. Csak felmutattam a bal kezemet, amelyről két ujj hiányzott, és máris kiállították a rendkívüli helyzetet leszámítva alkalmatlan pecséttel ellátott katonai igazolványt.

Ezzel szentmiklósi Miklóssy Ivor hivatalosan is budapesti lakossá lett.

Mihail Kamjanyicin: Darabont – Hírszerző voltam Magyarországon
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2016