A »soknevű« kalandjai | Mihail Kamjanyicin: Darabont

Posted on 2016. október 5. szerda Szerző:

1


kamjanyicin_darabont-bor240Rékássy Zoltán | 

Egy különös világ, egy különös város és egy különös kém egy különös regényben, amely – legalábbis számomra – az utóbbi idők legélvezetesebb olvasmányainak egyike volt. Hogy ez a történet valójában mi is: megrendítően hiteles dokumentum a nemzetrontó urai által háborúba kergetett szerencsétlen országról, vagy inkább bravúrstikli, melynek panoptikumában a világháborús Budapest ugyanúgy csak díszlet, ahogy a kárpát-ukrajnai népdzsungelből előkerült szovjet hírszerző figurája is – idővel majd kiderül ez is. Ami viszont a regényt illeti: Mihail Kamjanyicin alighanem egy Rejtő Jenő szellemi sziporkáit egy Tamási Áron karakterábrázoló készségével és hangulatteremtő erejével ötvöző – nem túlzás – remek irodalmi művet tett le az asztalra ezzel az írásával.

A múlt század két géniuszával való összehasonlítás túlzásnak tűnhet egy orosz hírszerző önéletrajzi regényére alkalmazva. Az összehasonlítás azonban már csak azért sem indokolatlan, mert mindhárom szerzőre talán éppen ez a jellemző: a regény műfajának időbeli, térbeli és tematikai határainak kiterjesztése a végtelenbe. És mivel a kiadó nem tünteti fel a fordító nevét, csak a mű állítólagos eredeti címét, még az a gyanú is felmerül, hogy a Darabont – Hírszerző voltam Budapesten voltaképpen magyar szerző műve és eredetileg is magyar nyelven íródott. Az idézett orosz mondások magyar fordításánál legalábbis nem találtam „A ford.” megjegyzést. Így aztán felmerül még az a kérdés is, vajon nem ál-tényregénnyel van-e dolgunk. Ez a gyanú egyszersmind Mihail Kamjanyicin dicsérete is: ilyen tempósan, ilyen szellemesen írni csak hivatásos tollforgató tud, egy kiérdemesült – és a sztori szerint kimustrált – szovjet hírszerző (legalábbis szerintem) bajosan.

A miliő – a felelőtlen politika által háborúba ráncigált magyar főváros élete 1943–1944-ben – furcsa, mert romantikus. A hangulatos város, melybe már naponta érkeznek a gyászjelentések, mégis képtelen tudomást venni arról, hogy körülötte ég a világ. A történetről is elképzelhető, hogy úgy igaz, ahogy írva vagyon. A figurák háromdimenziósak, belopják magukat az olvasó szívébe, ami a tényregény műfajában meglehetősen ritka. Elsősorban persze a huszonkét évesen Budapestre küldött (legendája szerint huszonötnek hazudott) Mihail Kamjanyicin/Kamjanyica, aki a háborús időkbeli szlenggel élve a szó legeredetibb értelmében „végigkúrja” a háborús szorongásban élő, férfi lakosságának egy részétől megfosztott Budapestet. Csak egy nap a világ – emlékeztet a korszak legnagyobb slágerére a szerző, miközben járja a várost ágyról ágyra, és ugyanazokon a napokon pontos és részletes jelentéseket küld a Központnak a doni veszteségekről, a magyarok elvetélt kiugrási próbálkozásairól, a német megszállásról. Nemkülönben emlékezetesek a mellékszereplők is, kezdve a kaszinóban minden pénzét elkártyázó és így könnyen beszervezhető dzsentritől a színészig, aki roppant igyekezetében, hogy a nehéz időkben is felszínen tartsa magát, még a felségét is parlagon hagyja, mert több időt kell töltenie a Don-kanyarban a katonák szórakoztatásával, mint otthon.

Vibrálóan élénk képek az ostrom alatt is élettel teli Budapestről, ahol még a szovjet offenzíva előtti utolsó napon is „működött az egész tömegközelekedés, a hivatalok fogadták az ügyfeleket, nyitva voltak az üzletek, a kávé- és a zálogházak, a színházakban, mozikban folytak az előadások”, ahol több napig még a frontvonalon keresztül is lehetett telefonálni, ahol a pékségek csaknem az ostrom utolsó napjáig dolgoztak, és ahol a borbélyüzlet egyetlen napra sem zárt be, habár csak azért, mert hatóságilag kötelezték a nyitva tartásra.

És ha nem is közbevetőleg, inkább egy karakterfejlődés majdnem törvényszerű állomásaként, megelevenedik a Darabont lapjain az ukrán-magyar hírszerző első szerelmének története is. Ez persze tiltott szerelem, hiszen a Központ nem engedélyezi ügynökeinek, hogy számára és számukra veszedelmes elkötelezettségeket vállaljanak.

Van még valami, ami Kamjanyicin analógiájaként éppen Tamási Áron nevét juttatta az eszembe. A „rengetegből” jött Szakállas Ábel óta nem emlékszem a magyar irodalomban olyan kedves, hírszerzőhöz abszolút nem illően naiv, ráadásul elbűvölően link figurára, amilyen a könyvben legalább tíz néven születő, létező vagy éppen konspiráló Mihail/Mihály/Ivor, hogy csak leggyakrabban használt neveit idézzem.

A címlap és a fülszöveg is tényirodalomként állítja elébünk a budapesti szovjet kém történetét, ami a Darabontban leírt hadtörténelmi és politikatörténeti eseménysort illetően – így a Horthy-Magyarország elmagányosodása a románok, a bolgárok átállását követően, Horthy kiugrási kísérlete és bukása, a zsidóüldözés, a nyilas puccs, Budapest ostroma – nagyon is indokoltnak tűnik. Amint hogy hitelesek lehetnek az orosz kém jelentéseiben foglalt adatok is, például a Zrinyi rohamlöveg kifejlesztése tárgyában. Ennek megerősítéséhez persze a korszakkal foglalkozó történészek kellenének, de ismétlem, ez számomra nem kulcskérdés a kötet értékének latolgatásakor.

Fontos lehet persze az is, hogy itt feltehetően nem csupán olvasmányértékről van szó, mint oly sok sikerkönyv esetében. Ennél alighanem fontosabb az, hogy az olvasó azzal az érzéssel csukja be Mihail Kamjanyicin, alias szentmiklósi Miklóssy Ivor romantikus kalandregénynek álcázott tényregényét (vagy talán tényregénynek álcázott romantikus kalandregényét), hogy remekül szórakozott, s talán gazdagodott is. Lehet-e bármi fontosabb és több ennél, amikor egy új irodalmi műről ítélünk?

NEM Kamjanyicin! (De legalább szovjet hírszerző)

NEM Kamjanyicin! (De legalább szovjet hírszerző)

Mihail Kamjanyicin: Darabont – Hírszerző voltam Budapesten
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2016
256 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 615 533 2999

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A második világháborús Magyarország úgy jelenik meg ebben a könyvben, ahogy még soha senki nem mutatta meg – egy szovjet hírszerző szemével. Darabont a szovjet katonai hírszerzés ügynökeként rádión jelenti Moszkvának a magyar politikai és katonai vezetés féltve őrzött titkait. A jóképű, huszonéves fiatalember divatos fotográfusként tevékenykedik, de közben a háborúról az utolsó pillanatig illúziókat kergető felső középosztály sírva vigadó életét éli. Szinte természetes, hogy jónéhány pesti úrihölgy ágyában is megfordul a fiatal férfiak javarészétől megfosztott fővárosban, mígnem a parancsnokság kifejezett tilalma ellenére utoléri az igazi szerelem.

Emberek és hadseregek sorsára kiható értesüléseit eleinte a Lipótvárosi Kaszinóban szerzi. Később a híres Arizona mulató rendszeres látogatójaként is hozzájut fontos dokumentumokhoz a doni veszteségekről, Horthy kiugrási próbálkozásairól, a Zrínyi rohamlöveg fejlesztéséről, a „zsidókérdés megoldásáról”, a védelmi építkezésekről. Csellel, pénzzel, zsarolással megszerzett információs forrásai között van Horthy Miklós hajdani tengerészcimborája, de van köztük jól értesült aranyifjú, titkos ügykezelő, hadiüzemi főmérnök is.

A könyv egyben az első magyarul megjelenő írás arról, hogy 1942 és 1944 között hogyan működhetett nálunk csaknem zavartalanul a szovjet katonai hírszerzés, amelynek budapesti embere később a szerző szerint évtizedekig nem kapott lehetőséget hiteles részletekkel, kalandokkal, érdekes figurákkal zsúfolt, pezsgő történetének közreadására. A sztori most először kerülhetett nyilvánosságra.