Howard Jacobson: ZS (részlet)

Hümhüm…
Azok számára, akik most nyitják ki először a naplómat – és a ködös bizonytalanságba burkolózó jövőnek írok –, a hümhüm elmém zúgását jelöli, nem a cinizmus jele. 
Feltehető, hogy ezeket a nyakatekert óvintéz­ke­dé­seket a szüleitől tanulta, ahogy talán ők is az ő szüleiktől, amúgy mindössze rendkívül szorongó természetre utalnak…

Így zárult az első jelentés, amelyet Kevern „Coco” Cohenről írtam az életemben. Van előttem egy másolat egy fekete mappában. Bölcs dolog megőrizni egy másolatot. Találgattam, ezt elismerem, de a találgatás fontos része a megbízatásomnak. Úgy értem, az emberi viselkedés ismeretével megtámogatott találgatás, a megbízható intuíció, az éles szemű megfigyelés. Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy ezekből legalább annyi jutott nekem, mint bárki másnak. Talán több is. Az egyik legmegbízhatóbb és szemészetileg leginkább fárasztó szakmában dolgozom – Kevern Cohenről tett megfigyeléseimet nem nevezem munkának –: a Jótékony Szépművészet tanára vagyok. És magam is festek. Tájképeket, természetesen. Ezért jelölték ki nekem a távol-nyugati Bethesda területet. Bethesdában a naiv művészet hosszú múltra tekint vissza – spirituális érzékelés a mindennapokban –, és persze itt van a Szent Mordechai-hegy, amelyre rálátok műtermem ablakából, és el tudok hozzá sétálni apály idején. A szerénységnek illene megakadályoznia, hogy megemlítsem a Tizenhét vázlat Szent Mordechai hegyéről minden évszakban című munkámat, amely nagy elismerésnek örvend az Új Nemzeti Galéria Naiv Szépség termében, de a mai napig az a legjobb művem, és büszke vagyok rá. Szívesebben maradtam volna a Fővárosban a sok problémája ellenére – ha másért nem, hát hogy élvezzem a középpont illúzióját, és kicsit jobb ennivalóhoz jussak –, de a Bethesdai Művészeti Akadémián betöltött pozícióm nyújt némi vigaszt. Én vagyok a Festészet Tanszék vezetője egy olyan karon, amelynél jobban az országban egyetlen más kar sincs elkötelezve az érzések mellett, és ez nem egy megvetendő állás.(…)

Talán a jövő nemzedékei az érzés kultuszának fogják nevezni azt, amit ma teszünk, de jobb érezni, mint nem, jobb megélni a szeretetet, mint az ellenkezőjét. Röviden, jobb ma élni, mint akkor. Ha némi bizalmatlanság és éberség az ára annak, hogy ne térjünk vissza ahhoz a dicstelen múlthoz, vagy bármi hasonlóhoz, akkor szerintem jó üzletet kötünk. Ezért… nos, ezért teszem, amit teszek. Ezért hümmögök, ahogy az Isteni Demelza nevezi. Nem kémkedem a diákjaimra és kollégáimra. Nyitva tartom a szememet, ez minden. Hogy mit keresek? Hát, bármit vagy bárkit, ami vagy aki – hogy is fogalmazzak? – maradék. A veszélyesen befejezetlen munkát. Területén kívüli anyagot, ahogy egy híres antropológus a koszt nevezte. A visszaesést. A visszaeséstől félünk a legjobban bármely megjelenési formájában. Ezért kapja olyasvalaki ezt a fajta munkát, aki művészeti főiskolán tanít. Mert a művészet minden kalandozása ellenére egyúttal a visszaeséssel leginkább kecsegtető emberi tevékenység is, örökösen reagálva arra, ami már maga is reakció volt valamire. Az emberek képesek vademberként viselkedni, ha engedélyt kapnak rá, de csak a művészetben mennek el odáig, hogy primitívnek nevezzék magukat. És ha a primitív késztetés nem keríti őket hatalmába, akkor megteszi a pszichoesztétikai késztetés, az emberi gonoszság tanulmányozása – ami maga is a primitivizmus formája, ha belegondolunk. Vagyis a portréfestészet még nagyobb visszaesés, nem nézik jó szemmel, és ellenjavallt – amennyire bármit is lehet ellenjavallni egy szabad társadalomban. Alapvetően a díj-kultúrára hagyatkozunk. Ha minden fanfár a tájképeknek szól, miért vesztegetné egy reménybeli művész az energiáit az emberi arc tompa és könyörtelen gonoszságára? Bár nem akarok álszerénynek tűnni, aligha örvendenék ekkora elismerésnek és tekintélynek – elmulasztottam megemlíteni, hogy Edward Everett Phineas Zermansky professzor vagyok, a Művészetek Királyi Társaságának tagja –, ha szépség tekintetében fiatalkoromtól nem a természet törvényeit követem. Vannak festők, akik kísérletezőbbek nálam, ehhez kétség nem fér, de zaklatottabb természetű kollégáim közül – akik titokban még mindig sóvárognak az idegen és a groteszk, sőt az elfajzott után (bár eszükbe sem jutna kiejteni ezt a szót) – egyet sem tudok, akinek ne kellett volna hosszú ideig várni az elismerésre, és még tovább az egyetemi oktatói állásra.

De hogy visszatérjek a kiindulópontra – és nem kívánok mentegetőzni elkalandozó stílusom miatt: „Ne maradjanak le!”, mondom a hallgatóimnak is, ha érzem, hogy kezdik elveszíteni a fonalat; ugyanezt kell mondanom a feleségemnek is, valahányszor rajtakapom, hogy az órájára sandít –, nem tartom többre a Kevern Cohenről szóló fekete mappa tartalmát, mint amennyit ér. Azt mondom, „nyitva tartom a szemem”, de a legvisszafogottabb módon – fedőnevem Szürke. Ha megfigyeléseim tárgyaira madarakként tekintünk, nem vagyok több hétvégi természetbúvárnál. A komoly, tudományos ornitológiai munkát mások végzik. Ezért, bár lelkiismeretesen végzem a megfigyeléseimet, soha nem beszéltem be magamnak, hogy nagy jelentősége lenne, mit látok és mit nem. Mostanáig. Egyszeriben tudatában vagyok, hogy valamit le kell tennem az asztalra. Mintha egy ideje senki érdeklődésére számot nem tartva megfigyelés alatt tartottam volna a közönséges házi verebet, amely egyik napról a másikra veszélyeztetett fajjá vált, és én a faj megóvásához elengedhetetlen ismeret birtokában lennék. Nem fogok nem létező tudást színlelni. A jelentéseimet most már tüzetesebben tanulmányozzák, mint régebben, így nem állíthatom bizonyossággal, hogy Kevern „Coco” Cohen – a kérdéses házi verebek egyike – bármilyen kupac tetejére került volna. Csak elfog vele kapcsolatban egy érzés, ez minden. Vagy inkább úgy érzem, hogy őket fogja el egy érzés. Kedvelem Cohent, ha őszinte akarok lenni. Most már évek óta hetente egyszer bejár az akadémiára, az egyetlen fadarabból faragott kanál művészetét tanítja.

Csodálom a munkáját, egészen kiváló, de akadnak, akik szerint Cohen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Nem a diákok; ők szeretik mogorva nyíltságát, amennyire én szeretem a műveit, és biztosra veszem, hogy ha valaki kikéri a véleményüket, csakis dicshimnuszt fognak zengeni róla. De az iskola idősebb oktatói szemében szálka, hogy Cohen nem iszik velük, túl sok időt tölt a könyvtár korlátozott szekciójában – a könyvtárosunk, Rozenwyn Feigenblat szerint nem olvas valami sokat, csak mered maga elé egy-két oldal tényleges olvasás után, mint aki azon tűnődik, miért jött ide –, és ritkán hallani bocsánatkérését. Mármint persze nem az olvasásért, hanem bármiért – figyelmetlenségért, feledékenységért, nyers modorért, vitatkozásért. Ő úgy indokolja, hogy egyedül él, elszigetelten dolgozik, így ritkán adódik alkalma dühbe gurulni, nincs miért bocsánatot kérnie. Ez az érvelés azonban rossz taktikának bizonyult, ha barátokat akart szerezni a társalgóban, mert igazság szerint egyikünk sem gondolja komolyan, hogy van miért bocsánatot kérnie. De egy intézmény akkor működik jól, ha magunkévá tesszük a közhiedelmet. És általában – ha konkrét esetekben nem is – a röpke, mindenre kiterjedő bocsánatkérések sokkal kívánatosabbak, mint a prousti érzelgősség nedveivel bebalzsamozott múlt hátborzongató emlékei. (Jóllehet Proustot már senki nem olvassa, a melléknév még használatos.) Ebben én Valerian Grossenberger médiafilozófust, A bocsánatkérés hét oka szerzőjét tekintem szaktekintélynek, akinek napi előadássorozata a Nemzeti Rádión néhány éve jó eséllyel mindenkinek a gondolkodását megváltoztatta. A modern társadalmak Grossenberger szerint túl sok időt töltöttek az emlékezés és vezeklés ikerviszketésének vakarásával. A régi csúnya napokban a „soha nem felejteni” rendszerező elv volt – egyesek szerint mozdulni sem lehetett az emlékezést nógató obeliszkektől, mauzóleumoktól és egyéb mértéktelenül ronda emlékművektől –, de ez először össznépi neuroticizmushoz és tehetetlenséghez vezetett, majd, mint az elkerülhetetlen volt, a nagy összetűzéshez, már amennyiben volt ilyen. Grossenberger szerint a viktimizáció neuraszténikus fogalmának állandósítása helyett a soha nem felejtők jobban jártak volna, ha a „Megbocsátok” szót vésik az emlékműveikbe. Cserébe talán mi is megbocsátottunk volna nekik. De ez a hajó elment. És ma ki fog megbocsátani kinek, és miért? Csak úgy tudjuk végre elaltatni a bűntudatot, és megszabadulni a hibáztatásoktól, ha mindenki bocsánatot kér, nem említve, hogy miért kér bocsánatot.

A bocsánatkérés, zárta előadását Grossenberger, amikor nemrégiben a Bethesda Akadémián járt – már idős emberként, de még mindig bársonyos meggyőzőereje birtokában – kiszabadít minket a vádaskodó múltból, és elvisz a feddhetetlen jövőbe. Állva tapsoltuk meg, nem utolsósorban azért, mert úgy hatott, mint aki saját rendkívüli, békítő pályafutásának utolsó laudációját adja elő. De ha azt kérdezik, Kevern Cohen is felállt-e velünk, be kell vallanom, nem rémlik, hogy ott lett volna.

Nem csinálok belőle ügyet. Talán csakugyan annyira egykedvű ember, hogy nem világos számára a bocsánatkérés koncepciója. Vagy talán még nem jutott túl a „nem felejteni” szakaszon saját életében. Reméljük, nem az utóbbiról van szó, és megegyezhetünk, hogy egyszerűen csak különc alak.

– Szerintem fura – mondta a feleségem a minap, miután Cohen vacsorázni volt nálunk. – Petyhüdt a szeme, és folyton kezet mos, meg ellenőrzi a csapot. Mintha a hogyishívják lett volna nálunk vendégségben.
– Lady Macbeth?
– Nem, férfi.
– Poncius Pilátus?
– Igen.
– Mint azon a remek Dürer…
– Nem kérem az előadást, Phinny. Ő, igen. De ha nálunk így viselkedik, otthon vajon mit csinál?
– Poncius Pilátus?
– Kevern, te bolond.
– Otthon rosszabb, semmi kétség. Sokkal rosszabb.
– Azt nem értem, honnan tudja, mikor hagyhatja abba. Amikor segített mosogatni, folyton odament a tűzhelyhez megnézni, elzártuk-e a gázt. Mondtam neki, hogy én már ellenőriztem, de azt mondta, attól fél, hogy esetleg törölgetés közben súrolta a csapokat, és jobb félni, mint megijedni. De mikor dönt úgy, hogy most már nem fél?
– Megkérdezhetted volna.
– Megkérdeztem. De nem lettem okosabb a választól. Azt mondta, soha.
– Soha?
– Soha. Hát nem rémes?
– De. De valamikor le kell állnia. Nyilván alszik, az Isten szerelmére.
– Ezt is kérdeztem tőle. Felteszem, szokott aludni, mondtam. Mikor dönt úgy, hogy holnap is lesz nap? Mikor képes lehunyni a szemét? És az erre adott válasza még rejtélyesebb volt. Ha már nem bírom tovább, ezt mondta. És honnan tudja, az mikor van, kérdeztem. Csak tudom, mondta.
– Talán ha elfárad. Olyan férfinak tűnik, aki könnyen fárad. A férfiakkal előfordul.
Ez felpaprikázta.
– És nőkkel nem?
Ez engem paprikázott fel.
– Dehogynem, de nem nőkről beszélünk – fortyantam fel. – Sem rólad.
Dühösen meredtünk egymás arcába.
Miért kell mindennek a neméről szólnia, gondoltam.
És láttam rajta, ő azt kérdezi magától, én meg miért vagyok ennyire kritikus vele szemben?
Miért lábad ilyen gyorsan könnybe a szeme, gondoltam.
Miért szór szikrákat ilyen gyorsan az enyém, gondolta, ebben biztos vagyok.

Miért vettem el, kérdeztem magamtól. Mit láthattam ebben a fénytelen bőrben és ebben a pimaszul, ostobán fitos orrban? Hogyan állom meg, tűnődtem, hogy megüssem?
Miért mondott igent egy ilyen okoskodónak, szinte hallottam, ahogy felteszi magának a kérdést. Hogyan engedhette ezeknek a ronda, csálé fogaknak, hogy a mellét harapdálják? Miért engedte bármely részemnek, hogy megközelítse az ő bármely részét? Mi kell még ahhoz, hogy megüssön?
Elsomfordáltam.
Jött utánam a műtermembe.
Átfutott az agyamon, vajon magával hozott-e egy kést is a konyhából. A húsvágót, amit nemrégiben élesített. Lehunytam a szememet.
– Bocsánat, Phinny – mondta.
Hirtelen megperdültem. Összerezzent. Mitől félt, mi van nálam? Kartonvágó? Borotva? Kalapács?
– Én kérek bocsánatot, Demelza – mondtam.
Mindketten bocsánatot kértünk, és egymás fülébe nyöszörögve, mennyire sajnáljuk, szeretkeztünk. Megcsókoltam helyes orrocskáját. Engedte, hogy harapdáljam a mellét. Bocsánat. Bocsánat. Miért is, pontosan? Egyikünk sem tudta. De az alaptalan robbanékonyság kétségtelenül házasságunk jellemzőjévé vált. Kiszerettünk volna egymásból? Nem hinném. Barátaink ugyanerről számoltak be. Hirtelen felbukkanó békétlenség, amely éppoly megmagyarázhatatlanul köddé foszlik, bár a szerető légkör visszatérése minden alkalommal egyre több időt vesz igénybe. Ahogy megfogalmaztuk: mintha egyszerűen csak összecsaptak volna fejünk fölött a hullámok. De miért? Miért, ha egyszer nem szenvedünk semmiben hiányt, ha a szépség mindenhova elkísér minket, ahova csak megyünk, ha a viszály minden forrásától megszabadultunk?

Mindenesetre nem sokkal ezt a kellemetlen szóváltást követően Kevern Cohen aktájának színkódja szürkéről lilára változott. A lila még nem bíborvörös. Nem voltunk még veszélyzónában. De akadtak, mint azt most megtudtam, akiknek fontos volt a tudásom, mert általa megerősítést, sőt – nevezzük nevén –, kognitív intenzifikációt nyert, amit ők maguk tudtak vagy nem tudtak. Kevern Cohen becses árucikké kezdett válni.

Fordította: Papolczy Péter

Howard Jacobson: ZS
Gondolat Kiadó, Budapest, 2015