Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála (részlet)

Posted on 2016. szeptember 7. szerda Szerző:

0


Nicoll_Miss Jean_bor240| 1 |

A háború első tele volt, és sejtelmünk sem volt róla, még hány tél fog eltelni, mire leszámolunk a Kaiserrel, mennyi gyász, hány halott árán.

Átvágtam a szobáink alatt nyíló kapualjon, majd fel az önmagára magasba törő bitófaként felcsavarodó falépcsőn, föl egészen az ajtóig és mellette a falon a Cölöpös világítótornyot ábrázoló festményig. Igen remek festmény. Gyakorta megbámulom a tornyot, éjjelente, amikor a munkánkon részt veszek, és időről időre az utcán jártamban-keltemben is. Az ember csak kitekint a mólóról, vagy végignéz a tengerparton, és ott áll a Cölöpös világítótorony, a parttól egymérföldnyire. A művész ügyesen ábrázolta a vaskos, szögletes lábakon álló, az árapály és a tenger hullámainak rohama ellen támpillérekkel aládúcolt, robusztus alkotmányt. Páholyunk méltó szimbóluma, amelyet csupán a szögmérővel, a körzővel és a mindent látó szemmel egészített ki díszítés-ékítés gyanánt. Természetesen nincs szignózva. Talán senki sem ismeri a művész nevét, mivel az egy nagylelkű jótékonysági rohamában adományozta nekünk a művét, és meglehet, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Petrie testvér volt az. Testvériségünkben ő az egyedüli címfestő.

Beléptem, és a lambériázott falú passzázson át az öltözőszobába mentem. Emlékszem a hideg eső párás ízére a számban, és a gázlámpák mögött megperzselődött fa meleg, égett karamellszagára.

Utazótáskámat az asztalra tettem. Cameron testvéré már ott volt. Az enyém bőrrel bevont fából készült. A zárak rézből vannak rajta, és aranyfüsttel nyomták rá a monogramomat. Ezt illendőnek és helyénvalónak is tartom, hiszen annyi mindent tartalmaz, ami becses a számomra: a kézelőimet és a kötényemet, valamint egyéb anyagokat, melyekről nem illendő beszélni. Cameron testvéré a vulkánfíbernek nevezett – de vulkánt sosem látott – vastag, vörös, fényes papundekliből készült, amit körös-körül bevagdosva formára hajtogatnak, és matt ólomszegecsekkel fognak össze. Biztosra veszem, hogy az is megjárja.

Cameron testvér így szólt hozzám: – Úgy látom, ez a maga Trench hadnagya már megint benne van a pácban.

Nem szívelem Cameron testvért. Tudom, hogy ő is a szabadkőműves testvérek egyike, aki minden ragaszkodásomat és lojalitásomat megérdemli, mégsem szeretem őt. Persze élvezem én a páholybeliek társaságát, de mértékkel, és csakis dolgunk végeztével. Cameron testvérnek az a szokása, hogy be-betér a Royal Archba felfrissíteni magát, még mielőtt a Templomban összejönnénk. Én nem helyeslem az efféle dolgokat. Komoly szertartás a miénk, amelybe józanul kell belefogni. Nem szívelem őt, de muszáj megférnünk egymással.

Miután nem válaszoltam, így szólt: – A Courierban olvastam, úgyhogy biztosan igaz. Glasgow-ban a pártját fogta annak a zsidó fiúnak. Azt bizonygatta, hogy még véletlenül sem ő ölte meg azt az idős asszonyt, pedig akinek csak egy csöppnyi józan esze is van, az láthatja, hogy a velejéig bűnös.
– Ő nem az „én” Trench hadnagyom.
– Úgy emlékszem, maga volt úgy oda érte. Ő meg szemétdombot csinált az egészből, amikor itt járt, mikor is, három éve?
– Kettő.
– Még csak annyi? Én többnek mondtam volna. – Cameron testvér a  tükör előtt állt, és  a  nyakkendőjével vesző-dött. – Mindenesetre elég régen ahhoz, hogy elkapják a nyavalyást, ha maga meg Trench hadnagy valaha is el fogják kapni. Már rég meglógott Valparaísóba, a fene vinné el ezt! – Újrakezdte a nyakkendőkötést. – Valparaísóba, vagy Konstantinápolyba, vagy Timbuktuba, vagy valami hasonló isten háta mögötti helyre. Még az is lehet, hogy Kirriemuirbe. Úgy hallom, az eléggé vad hely ahhoz, hogy akárhány mindenre elszánt embernek menedéket nyújtson. A maga Trench hadnagya meg mindenféle meséket eszel ki, hogy tisztára mosson egy gyilkost.

– Miféle meséket? – Le tudtam volna harapni a nyelvemet. Cameron testvér mondókája a legkevésbé sem érdekelt, Trench hadnagy viszont igen. Ennyiben igaza volt.

– Ember, maga nem olvas újságot? Olvassa a Couriert! Kitűnő újság. A hadnagy folyton mesékkel traktálja a nyomozókat, akiket az a parlamenti képviselő fogadott föl, és azt állítja, hogy a rendőrség eltüntetett egy csomó bizonyítékot, ezt is, azt is, ami mind azt bizonyítaná, hogy a zsidó fiú semmiképpen sem gyilkolhatta meg azt a szegény, idős özvegyasszonyt, nem vághatta el a torkát, és nem verhette szét a fejét, és ezt nagyon is jól tudják, de összeszövetkeztek, hogy az egészet eltussolják. Ez még az állásába fog kerülni. Ami azt illeti, szerencséje lesz, ha nem kerül börtönbe miatta, mert akkor több mint valószínű, hogy a város főterén letépik a gombjait, és nyilvánosan megszégyenítik. Magának fel kéne háborodnia, amiért ilyesmiket merészel mondani a kollégáiról.
– Ő a glasgow-i testület tagja.
– Azok is csak a törvény őrei, az igazság érvényre juttatására felesküdött rendőrök.
– Ahogy ő is.

Andrew Nicoll

Andrew Nicoll

– Gondolhattam volna, hogy épp maga lesz az, aki kiáll mellette. Hát nem érti, hogy csak annál rosszabb? A sajátjai ellen fordult. Ez árulás, aljas árulás. El kéne metszeni a torkát, gyökerestül kitépni a nyelvét, a holttestét meg a legalacsonyabb vízálláskor a tenger durva homokjába temetni. Tudja, mit mond? Azt állítja, hogy a szembesítés, amelynek során többtucatnyi ember közül választották ki a gyilkosságot elkövető zsidó fiút, csak humbug volt. El tudja ezt maga hinni? Ott áll az újságban!

A szembesítés. A szembesítés. Lefolytattunk egy szembesítést. Két évvel korábban lefolytattunk egy szembesítést, amelyet a rendőrfőnök szervezett meg. Emlékeztem arra a szembesítésre. A vállammal félretoltam az útból Cameron testvért, és én álltam a tükör elé.

– Ha az egyik azt mondja, hogy „fekete”, a másik meg azt, hogy „fehér”, csak az egyiküknél lehet az igazság. Hál’ istennek, nem nekem kell megítélnem, de nekem úgy hangzik, mintha Trench hadnagy a lelkiismeretére hallgatna. Mi haszna lenne a vádaskodásaiból? Semmi. Viszont mindent elveszíthetne. Rendkívül bátor férfiú.

– Vagy zsidóimádó. Vagy tartozik a zsidónak. Vagy az megvesztegette őt.

És akkor kinyílt az öltözőszoba ajtaja, és a tükörben a hátam mögött Slidders testvért, Postás Slidderst pillantottam meg, aki rám nézett, és így szólt: – Helló, John – ahogy azon a szörnyű reggelen is tette.

Fordította: Komló Zoltán

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne
titokzatos élete és különös halála

Gabo / Talentum Kiadó, Budapest, 2016